Magazin

Halloween Night Fest 2012: Szigorúan őrzött mozivásznakon

Az októbert már hosszú évtizedek óta a horrorfilmek hónapjaként emlegetjük, ám mindeddig e megállapítás a korhatáros műfajtól ódzkodó forgalmazóknak hála kis hazánkban nem érvényesült. Példának okáért az eltelt hónapban egyetlen horrorfilm, a Parajelenségek 4. került ki a hivatalos forgalmazás jóvoltából a vásznakra. A trend azonban egy-egy merészebb csapatnak köszönhetően mégis begyűrűzni látszik, idén ugyanis két zsánerfesztivál is megrendezésre kerül(t). A zászlót az ADS Service és a UPC videotár közös rendezésű maratonja, a Halloween Night Fest vitte, hogy aztán a mai napon átadja a zsánerszeretetüket már a tavaszi fesztiválok kapcsán is bizonyító Titanicosok négynapos rendezvényének, a Budapest Horror Shownak. Most azonban nézzünk egy kicsit az október 26-án, a Corvin moziban lezajlott Halloween Night Fest mélyére!

A rendezvényről

Egy zsánerfesztivál, pláne egy horrormaraton megszervezése kétségkívül szimpatikus vállalás, így mindenképpen megilleti a vállveregetés a UPC videotárral szövetkező ADS Service-t. Nem szeretném azonban elhallgatni, hogy kezdeményezésük hírét valamelyest légből kapottnak éreztem, s utóbb, a rendezvény lebonyolítása kapcsán be is bizonyosodott, hogy nem csalt az előérzetem. A Corvin mozi Korda termét az október 26-i éjjelen nem rohamozta meg a nagyközönség. A tolongás hiányát a magam részéről az éterben elvesző reklámelőszélnek, a vetítések közti hangulatfokozás mérsékeltségének, valamint a vászonra kerülő horrorfilmek ingadozó színvonalának tudom be. És persze arról se feledkezzünk meg, hogy a vetítésekkel egy időben a UPC videotár is elérhetővé tette a filmeket az otthoni “fotelbenpöffeszkedőknek”.

A Halloween Night Fest lehetett volna egy izgalmas happening! Ha például a szervezők rádöbbennek, hogy egy hasonló tematikus est nemcsak filmvetítésekből áll össze. Sajnálatosan a Corvin mozi nem alakult át horrorszentéllyé, valójában semmiféle molinó, berendezés vagy kellék nem árulkodott arról, hogy a termekben egy horrormaraton zajlik. A Parapark és az Underground Fear maréknyi csapata azért próbálta hangulatosabbá tenni megelevenedő monstrumokkal (pl. Freddy Krueger) az éjszakát, ám az első vetítés sötétjében való, láncfűrész-zajjal megspékelt rajtaütésüket követően lendületük alábbhagyott, s már inkább magukat, mintsem a közönséget szórakoztatták. Holott az ordítozó gyilkosok után néhány hörgő zombi vagy éppen merész dekoltázsú final girl között is szívesen elüldögéltem volna. Ironikus, hogy mindeközben mégis folyt a vér a moziban, az emeleti sarokban megtartott véradásnak köszönhetően.

 A filmekről

Hiányérzetemet pedig a mozgóképes program sem tudta maradéktalanul orvosolni. Az addig rendjén is van, hogy a szervezők minél több nemzetet, illetve minél több szubzsánert igyekeztek beválogatni a maraton műsorrendjébe, csak nem ártott volna a filmek minőségén túl a műfaji határokra is odafigyelni. Konkrétumokban: öt filmet sikerült az éjszaka folyamán megtekintenem a programból, közülük kettő csupán erős jóindulattal volt köszönőviszonyban a horrorral, vagy a műfaji alapot biztosító monstruozitással; a műfaji inga esetükben a tudományos-fantasztikum irányába mutatott. Az amerikai William Eubank ráadásul már-már kísérleti filmes attitűddel forgatta le a Földdel minden kapcsolatát elveszítő asztroanuta klausztrofób monodrámáját. A Love az ember kommunikációképességének határait vizsgálta, miközben a rendező saját mozgóképes kísérletébe a nézőt is megpróbálta bevonni. Az ausztrál Stephen Amis pedig egy időutazásos kaland okán igyekezett néhány kósza megállapítást tenni az emberi hitről kontra hatalomvágyról; más kérdés, hogy A 25. birodalom trash-hommageként(?) eleve komolyan vehetetlenné vált. A II. világháború idején egy maréknyi amerikai katona az ausztrál vadonban próbál levadászni egy elszabadult pumát, ám az állatcsalogatásra hívatott készülékükről kiderül, hogy egy időgép, s csakhamar egy náci szervezkedés közepén találják magukat. A 25. birodalomról sokat elárul, hogy még fel sem lehet ocsúdni a film csúcspontjának szánt szexuális erőszakjelenetből (a náci robotpókká változó áruló hátulról támadja be az amerikai zsidó kapitányt), amikor a látványosan lezáratlan fináléban a német űrhajók az Isten legyőzésére indulnak. A logikai bakiktól sem mentes filmet a megmosolyogtatóan túlzó színészi játéknak, a dinamikát biztosító, szüntelen szerepcseréknek, valamint az ausztrál táj kietlen szépségének köszönhetően lehet elviselni. Akarva-akaratlanul egyébként a közegábrázolásba szorult a mondanivaló nagy része: az ősidők óta változatlan sziklaterep hibátlanul ellenpontozza az érdekorientált emberi természetet.the-25th-reich-1

A spanyol Sötét óra már konkrétabban kötötte össze a tudományos-fantasztikum világát a horrorral. Elio Quiroga filmje posztapokaliptikus hátteret kapott: egy kisközösség egy földalatti bunkerrendszerben próbál megbirkózni túléléssel, amit nemcsak az élelmiszerhiány, hanem a rendszeresen felbukkanó szörnyek is nehezítenek. A film hihetetlenül depresszív hangulatot áraszt, ám a lélekmorzsoló alaphang furcsa módon nem a klausztrofób szituáció sajátjaként jelentkezik, hanem éppen ellenkezőleg javarészt az emberi mivolt megőrzésére tett, keserves kísérletekből származik. Komoly hangsúlyt kap a mindennapi élet megszervezettségének (közös étkezés, tanórák, takarodó) szükséglete, de karakterenként külön-külön is tárgyalásra kerülnek a reményt adó vágyak és cselekedetek. Kár, hogy a rendező a közösség szex-szerelem tengely mentén bonyolódó kapcsolati hálózatát nem tudja drámával megtölteni. S ugyancsak sajnálatos, hogy a vágyaikon uralkodni képtelen figurák bukásának példázatát nem hagyja kisközösségi szinten érvényesülni, hanem a fináléban univerzális emberi hibává dagasztja. Az utód nélküli utókor katarzisa így elveszik a bunker határainak kitágításában.sotet_ora2

Az ugyancsak spanyol Vigyázat, vérfarkas! már címében sem árult zsákbamacskát. Egy feltörekvő író hazatér egykori szülőfalujába, hogy részt vegyen egy tiszteletére megrendezett ünnepségen. A kedves meghívást persze korántsem szívélyes fogadtatás követi: főhősünket bizony-bizony fel akarják áldozni a falusiak, hogy megtörjék a közösségüket sújtó átkot. Juan Martínez Moreno mozija kétségtelenül szórakoztató, s meglepetéseket is tartogató darab, ám a rendező talán túlságosan is komikusra vette a figurát. Poénjaival néha átbillen a film az idiotizmus oldalára, s a vidéki spanyolok sem fogják megköszönni a lealacsonyító hozzáállást (például szexuális vonzalom a birkák iránt). Ám amikor a helyzetkomikum a horror műfajával kapcsolatosan érvényesül (például csontvázzal felhúzni a főhőst a veremből; levágott kisujjal megtört átok), nagyon is szerethetővé válik a film. A Vigyázat, vérfarkas! ugyanakkor nemcsak felszabadult humorával nyerhette meg a közönséget, hanem azt is bebizonyította, hogy erőteljes számítógépes utómunka nélkül, (vérfarkas)jelmezekkel is lehet átélhető, izgalmas és véres horrorfilmet készíteni. A bárdolatlan szerkezetért viszont nagy kár: az akciódús menekülésfolyamban ugyanis feloldódnak a protagonisták hőssé válásának folyamatai.

farkascsapdaHasonló hibák nem róhatóak fel a Juan, a zombivadásznak. A zombifilm az éjszaka ingadozó színvonalának tündöklő ékét, s a horrormaraton igazi mentsvárát jelentette. Ki merem jelenteni, hogy a Juan, a zombivadász biztosan nem fog elveszni a filmtörténeti feledésben, sőt a horrorkánon szerves részeként fog továbbélni. S nemcsak azért mert az első kubai zombifilmről beszélünk, hanem mert az új évezredben eleddig kevés társadalomtudatosabb horrorfilm készült. S hiába fintorgok én a Halloween Night Fest felhozatalának minőségén, ha a rendezvény létjogosultságot nyert magának azzal, hogy egyetlen örökérvényű horrorremeket már bejuttatott a szigorúan őrzött mozivásznakra. Éppen ezért remélem, hogy jövőre újra találkozhatunk e zsánermaratonnal, addig pedig van elég idő a lebonyolítás hiányosságait ki-, a válogatás kvalitását pedig feljavítani.

(A Halloween Night Festről készült beszámolónk második felében a Filmtekercs.hu Alejandro Brugués Juan, a zombivadász című alkotásáról fog egy kritikát leközölni.)

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Filmtekercs szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com