Magazin

Színészek beskatulyázva – Van-e kiút?

Ki lehet-e törni egy híres szerep árnyékából? Meg lehet-e szabadulni a megbélyegzéstől? Sokan, sokféleképpen próbálták már. Kinek sikerült, kinek nem…

A „typecasting”, vagyis amikor egy színészt besorolnak egyetlen szerepkörbe, lényegében egyidős a filmgyártással. És bár a fogalom alapvetően negatív kontextusban jelenik meg, ne feledjük, hogy egyben ez a sztárkultusz egyik alapja is. A profitorientált filmkészítés egyik meghatározó vonulata, hogy azt tudja prezentálni a közönségnek, amire az vágyik. Ennek egyik legkönnyebb eszköze az, ha azt adja, ami már egyszer bevált. Ha Shirley Temple milliókat hozott, mint „Amerika hajasbabája”, akkor ő lesz Amerika Hajasbabája. John Wayne pedig a cowboy, Grace Kelly mindenki sweetheartja, Clint Eastwood pedig a szúrós tekintetű, szűkszavú hős.

Tény és való, hogy ha valakit bekategorizált a nagyérdemű, onnan nehéz kitörni. De még egyszer, ez a beskatulyázást adta a hírnév alapjait színészek százainak.

No de mit lehet tenni, ha a színész nem elégszik meg ezzel? Ha a tehetségének szélesebb spektrumát szeretné megmutatni? Nos, a filmtörténeti tapasztalatok azt mutatják, hogy legjobb, ha a csapdába esett művész vagy szép lassan kezd kikacsintgatni a skatulyából – vagy még jobb, ha keres egy független, de mindenképpen tehetséges rendezőt, aki nem fél bevállalni a pálfordulást.

Charlize Theron
Charlize Theron A rém c. filmben

Nagyon jó példa a közelmúltból Charlize Theron esete, aki a pályája elején a szende szöszi volt egészen addig, míg A rémben el nem játszotta a leszbikus sorozatgyilkost egy tonna maszk alatt. Ezek után már a méregdrága produkciókban sem kellett szőke szépségnek lennie, arról nem is beszélve, hogy azóta is kapja a kritikai- és szakmai elismeréseket. És ha már szóba került a szakma, hadd álljak meg egy gondolatra, mert bizony ebben a kérdésben – még ha más aspektusból is –, a kollégák szava is döntő tényező.

De miért is lenne másként, miért ne tenné fel ugyanazokat a kérdéseket a szakma, mint amit a közönség? Komolyan lehet-e venni egy bohócot? Komolyan lehet-e venni azt, akit a szépségéért (is) szeretnek?

Abba most nem mennék bele, hogy a komikusokat egyébként is mást kasztba sorolja a színésztársadalom, de a szépség ugyanilyen súlyos skatulya. Mindig is az volt. Gondoljunk csak a klasszikus, kékszemű trióra: Steve McQueen soha nem jutott el odáig, hogy komolyabb szakmai elismerésben részesüljön, Peter O’Toole minden idők legnagyobb Oscar-vesztese lett, Paul Newmannek pedig 62 éves koráig kellett várni, míg hozzávágták azt a nyavalyás szobrot.

Brad Pitt a Szenvedélyek viharában c. filmben

Ebből a szempontból viszonylag jobb helyzetben van két kortárs kollégájuk. Talán változtak az idők, de Leonardo DiCaprio és Brad Pitt sikeresen vette az akadályt és mindketten leküzdötték azt a skatulyát, amiben a kilencvenes években részük volt. A mából nézve nehéz elképzelni, de elsősorban nyilván a férfi nézők szemében ők voltak a kilencvenes évek „Robert Pattinsonjai”. Pitt lényegében azt a módszert követte, mint Theron. Megszabadult hosszú, lobogó szőke hajától,

az Interjú a vámpírral és a Szenvedélyek viharában típusú szerepeket pedig lecserélte David Fincher vízióira a Hetedikben vagy a Harcosok klubjában.

Leonardo DiCaprio esete annyiban más, hogy ő már a „szépfiú korszaka” előtt bizonyította tehetségét olyan filmekkel, mint az Ez a fiúk sorsa vagy a Gilbert Grape, csakhogy A vasálarcos, a Rómeó és Júlia és különösen a Titanic mindent elsodort. Könyörgöm, az utóbbiért még az is Oscar-jelölést kapott, aki a csillárokat gyártotta, csak éppen Leo maradt ki a szórásból. Persze aztán jöttek a Martin Scorsese-vel közös produkciók és a közönség hamar megenyhült, de a szakma azért még kérette magát majdnem két évtizedig.

Leonardo DiCaprio a Rómeó és Júliában

Persze nem csak a typecasting, hanem egyetlen szerep is lehet veszélyes. A tévésorozatok szereplőit persze sokkal gyakrabban sújtja ez, mint a mozis színészeket (lássuk be, Peter Falk egész életében Columbo maradt a többség szemében, Telly Savalas pedig Kojak), de azért láttuk, hogy egy-egy sikeres filmfranchise is előidézheti a jelenséget.

A világ egyik leghíresebb szériája, a Star Wars gyönyörűen mutatja a pozitív és a negatív példát: (a megint csak szőke, kékszemű) Mark Hamill soha életében nem tudod kimászni Luke Skywalker árnyékából, miközben Harrison Ford ügyesebben keverte a kártyáit. Egy Han Solóhoz nagyon hasonló, de mégis más karakterrel, Indiana Jonesszal építette tovább az imázsát. Ezzel

elérte, hogy az emberek ne egyikként vagy másikként tekintsenek rá, hanem Harrison Fordként.

Hasonló, és talán mind közül a legügyesebb utat választotta Jennifer Lawrence, aki ugye DiCaprióhoz hasonlóan már Oscar-jelölt színész volt, mikor belépett Az éhezők viadalába. Ám Lawrence, már a franchise futamideje alatt sem hagyta, hogy Katniss Everdeen uralja a karrierjét, hisz minden egyes epizód mellé forgatott egy másik filmet. Így míg a franchise hozta a pénzt, a Napos oldal vagy az Amerikai botrány hozta az elismeréseket és a mentőövet, hogy a színésznő ne süppedjen bele a világhírnevet jelentő szerepébe.

hunger_games_catching_fire
Josh Hutcherson és Jennifer Lawrence Az éhezők viadala: Futótűzben

Teljesen más utat választott az Alkonyat-széria két főszereplője, bár azért az tény, hogy ott a „kár” is nagyobb volt. Robert Pattinsonnak és partnernőjének, Kristen Stewartnak sokkal nagyobb közutálattal kellett szembenézniük, az extrém helyzet pedig extrém döntéseket kívánt. Egyébként ugyanezt kellett meglépnie Daniel Radcliffe-nek is, bár az ő esetében azért szó sem volt utálatról, pusztán Harry Potter köpenye volt túl nagy.

Mindenesetre mindhárman tudták, hogy ha maguk mögött szeretnék hagyni a múltat, ahhoz bátor lépéseket kell tenniük.

Olyan lépéseket, ami teljesen más irányból fordítja rájuk a figyelmet. Stewart a művészfilmes körökbe menekült, és a sok-sok Arany Málna után máris jöttek a kellemesebb elismerések, például egy Cézar-díj vagy a New York-i Filmkritikusok díja. Ami Stewartnak az Úton című filmben látható dupla péniszverés volt, az Robert Pattinsonnak két, nem kevésbé megdöbbentő David Cronenberg trip a Cosmopolisban és a Térkép a csillagokhoz című alkotásban. Radcliffe pedig meleg költő lett, és azért a fingó hulla is elég emlékezetes incidens maradt.

A lényeg, hogy még ha meghökkentések sorával is, de már mindhárman kikerültek a korábbi szerepeik árnyékából és a további alkotásaikat már nem annak következményeként értékelik az emberek. Mert hát a hirtelenségből vagy irigységből adódó előítéletektől nem szabadulhatunk, de idővel túlléphetünk rajtuk.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.