Magazin

Kamerán innen és túl – Színésznők rendezői debütálásai

Ha elkezdjük számba venni a színésznőből lett rendezőnő debütálásait, mindenképpen a rideg statisztika a legbeszédesebb: az még ma sem mondható el, hogy bőven volna miből válogatni – a rend kedvéért, férfi színészek még ma is határozottan több lehetőséget kapnak mint a színésznők, hogy a kamera túloldalán is kipróbálják magukat -, de ahogy haladunk visszafelé az időben, úgy ritkulnak azok az alkotások, amelyekkel egy-egy színésznő mutathatta meg a saját vízióját.


Hirdetés

Természetesen ebben nem segített az „ős-Hollywood” a mainál jóval merevebb berendezkedése. Az manapság sem ritka, hogy egy-egy alkotó szerződésben köti magát a gyártóhoz egy bizonyos mennyiségű film erejéig, de régen alapvetően ez volt az amerikai filmgyártás alapja; és egy effajta rendszer kevésbé ad mozgási lehetőséget, és még kevesebbet a kísérletezgetésnek. Ez azonban nem magyarázat mindenre, hisz a világ más struktúrában működő filmgyártásában sem figyelhető meg számottevő mozgolódás e téren.

Éppen ezért számít (nem csak) úttörő jelentőségűnek mondjuk Ida Lupino esete,

aki a negyvenes évek második felében már létrehozta saját produkciós cégét, hogy teret adjon saját víziójának és olyan filmeket készíthessen, amelyekben megfogalmazhatja a számára fontos társadalmi kérdéseket. Lupino kilenc játékfilmet és több száz tévéműsort rendezett karrierje során és ez az életmű egy igencsak személyes hangvételű darabbal kezdődött (Never Fear), amelyben a színész-rendező kvázi a saját megpróbáltatásait játszatja újra, küzdelmét a gyermekbénulásos betegség következményeivel.

Maggie Gyllenhaal: Az elveszett lány

Azóta persze sokat változott a világ, és bár nyilvánvalóan van még mit finomítani a rendszeren, de amire régen akár éveket is kellett várni, az manapság már jóval gyakoribb jelenség. Mostanában debütál például Maggie Gyllenhaal, Rebecca Hall és Halle Berry rendezőként, ennek apropóján vettünk lajstromba néhány fontos, akár úttörő jelentőségű rendezői bemutatkozást:

 

Barbra Streisand: Yentl (1983)

Mondhatnám, hogy az akkorra már abszolút világsztárnak számító énekes színésznő egyeneságon követte az Ida Lupino – vagy a közelebbi múltból egy másik színészbőből lett rendező, Elaine May – által kikövezett utat, de erről szó sincs. Egyáltalán semmiféle útról nincs szó, hisz maga a jelenség még mindig fehér hollónak számított, így nyugodtan mondhatjuk, hogy ha ekkoriban egy színésznő másfajta babérokra tört, akkor mindent nulláról kellett kezdenie.

Streisand pedig pontosan tudatában volt ennek, olyannyira, hogy magát a bemutatkozó alkotást is felfoghatjuk ezen erőfeszítés parafrázisának.

A Yentl egy, a huszadik század elején élő zsidó lányról szól, aki férfinak kell öltözzön azért, hogy tanulhasson. Streisand emelt fővel vállalta ezt a szerepet a kamera mindkét oldalán, mindent alaposan eltervezve úszott szemben az árral, vagy mondhatjuk úgy is, hogy vállalta a nadrágszerepet finoman jelezve, hogy ezt egy nő is pontosan úgy tudja csinálni, mint egy férfi. Megüzente, hogy a rendszer fogadja el ezt akár „nadrágba bújás” nélkül is.

Barbra Streisand: Yentl

A rendszer merevségét jól jellemzi, hogy még egy akkora világsztár sem képes egyedül megreformálni valamit, bár az tény és való, hogy Streisand elindított valamit, amit lehet hogy nem azonnal, de idővel megbecsült a hollywoodi szakma – ennek volt egy szimbolikus mozzanata, hogy amikor végre egy nő nyerte a legjobb rendezésért járó Oscart, az Amerikai Filmakadémia őt kérte meg, hogy adja át a díjat.

 

Jodie Foster: Más, mint a többiek (1991)

Első blikkre úgy tűnhet, hogy Jodie Foster jókor volt jó helyen, de az igazság az, hogy a színésznő a kilencvenes évek elejére már veterán volt showbizniszben, mondhatni abban nőtt fel. Úgyhogy, mire elérkezett a nyolcvanas évek fordulójához, ahhoz a ponthoz, ahol Hollywoodban ismét fellángolt egy női emancipációs folyamat, Foster pont felnőtt ahhoz a feladathoz, amire ez a sajátos művészvilág néhány éves kora óta nevelte. Hogy tudatában legyen a környezetének és hogy tudatában legyen saját lehetőségeinek és ennek megfelelően saját kezébe vegye a gyeplőt.

Akárcsak Streisandé, az ő rendezői debütálása is beillik egy hatásos metaforának.

A Más, mint a többiek egy édesanyáról szól, aki mindent elkövet, hogy különleges és tehetséges gyereke érvényesülni tudjon. Túlságosan nem kell mélyre ásni Foster életrajzában, hogy meglássuk az önéletrajzi elemeket ebben a történetben. Ellenben a nagy összkép még érdekesebb, hisz valószínűleg Foster nem kategóriákban gondolkodott, hanem művészi kifejezésben. Ő nem rendezővé akart válni, hanem teljes értékű művésszé, aki követelte a művészi szabadság jogát.

Ebben benne van a „tanulópénz” kérdése is, ami a filmvilágban ugyancsak egy általános probléma. Ha nem sikerül elsőre, nem kapsz több lehetőséget. Azt nem mondhatjuk, hogy ezen bármit is változtatott volna Jodie Foster, de annyi bizonyos, hogy magának kivívta ezt a jogot. Hogy lehet, hogy az első próbálkozás kicsit döcögős, messze nem tökéletes, de ez nem jelenti azt, hogy később nem lehet jobb. Ennek tükrében mondhatjuk úgy is, hogy ő azon kevesek közé tartozik, akik teljes kontrollt vívtak ki a saját karrierjük fölött. Ebben benne van, hogy ha nem volt megfelelő az alkalom, inkább megvárta a következő lehetőséget, de soha nem csinált semmit azért, csak hogy csináljon valamit.

 

Sarah Polley: Egyre távolabb (2006)

Sarah Polley esete kicsit eltér az eddig tárgyalt rendezőnőkétől, hisz ha úgy vesszük, Polley a rendszeren kívülről, konkrétan Kanadából érkezett, viszonylag távolabb a klasszikus értelemben vett hollywoodi stúdiórendszertől. Karrierje annyiban hasonlít Fosterére, hogy ő is gyerekszínészként kezdte, a Váratlan utazás Sarah Staley-jeként ismerte meg a nevét a világ. De nem ez az egyetlen közös pont a két művésznőben. Ha végig tekintünk Polley filmográfiáján, egy dolog biztos szembetűnik: ő nem akart mindenáron dolgozni, inkább ő is megvárta a megfelelő lehetőséget.

Első filmjéül okosan egy másik erős nő, a kortárs irodalom egyik legnagyobb alakjának novelláját választotta alapjául.

Alice Munroe csodálatos írása pedig tökéletesen alkalmas arra, hogy átformálják képnyelvre úgy, hogy mindkét alkotó kézjegye jól felismerhető legyen. Kicsit talán gonosz a kijelentés, de Polley biztosra ment és ebben Munroe-n kívül egy harmadik nő, Julie Christie is segítségére volt, mint a történet főszereplője.

Sarah Polley: Egyre távolabb

Hármuk egyenértékű kollaborációjának köszönhető, hogy az Alzheimer-kórban szenvedő nő és férje történetét bemutató, és a befejezést jótékonyan nyitva hagyó Egyre távolabb egy olyan alkotássá vált, ami nem csak egy pontos esettanulmány, de mélyen emberi mozi is. És persze ezzel együtt egy kifizetődött tanulópénz is, ami a már jóval rizikósabb, ám jóval önállóbb Apáim történetéhez vezetett, de az már egy másik cikk része kéne legyen.

 

Andrea Arnold: Red Road (2006)

Az angol Andrea Arnold a középiskolát félbehagyva, a hetvenes évek végén lett táncosnő és műsorvezető tévéműsorokban, a nyolcvanas évek végén mutatkozott be sorozatszínésznőként, újabb tíz évvel később, az Amerikai Filmintézet Los Angeles-i képzésének elvégzése után pedig már rövidfilmeket (köztük az Oscar-díjas Darázst), és sorozatepizódokat rendezett Nagy-Britanniában. Első nagyjátékfilmjére 2006-ig kellett várni, a Red Road viszont meglepően kiérlelt és átgondolt, kőkemény alkotás lett az ekkor 44 éves Arnoldtól.

A női rendezők még Arnold indulásakor is fehér hollónak számítottak Európában

– bár ő bedolgozta magát a tévébe, fokról fokra kellett felküzdenie magát az önálló rendezésig. A munkásosztálybeli családból származó rendezőnő a Red Roadban és később is szegény sorban élő főszereplők, elsősorban nők helyzetét vizsgálja, akik egytől egyig öntudatos, a saját szerencséjükért egyedül megküzdő túlélők. Akárcsak ő. A Red Road viszont nemcsak szociális körkép, hanem bosszúfilm is. Izgalmas ellentmondásként Arnold erősen színészközpontú történetet rendezett visszafogott információadagolással, Dogma-stílusban, ugyanakkor alig ismert színészekkel a főszerepben.

A jellegzetesen európai művészfilmes kooperációban megvalósuló film (Lars von Trier projektjének lényege az volt, hogy három kezdő rendező forgat különböző filmeket ugyanazokkal a színészekkel) ráadásul különleges formanyelvet is választott, hiszen a cselekmény egy része térfigyelő kamerák képernyőjén bonyolódik: a főhősnő munkája ugyanis ezek figyelése, a konfliktus pedig akkor robban ki, amikor egy nem szívesen látott ismerőst fedez fel a képeken. Arnold munkája meggyőzte a cinefileket, hiszen a film Cannes-ban elnyerte a zsűri díját, a rendezőnő pedig azóta is hasonlóan magas szinten alkot (Akvárium, Üvöltő szelek, American Honey, Cow).

 

Mati Diop: Az atlantiak (2019)

A szenegáli-francia származású, 1982-es születésű Mati Diop Claire Denis 35 pohár rum című filmjében debütált színésznőként 2008-ban, egy évvel később pedig már saját rövid dokumentumfilmjét rendezte, miközben továbbra is színészkedett. Diop debütálásakor Franciaországban – legalábbis innen nézve – már természetesebb volt, ha egy fiatal nő rendező szeretne lenni, még ha afrikai háttérrel keveseknek is sikerült az áttörés.

A 2009-es Atlantiques magja ugyanaz, mint a tíz évvel későbbi, azonos című nagyjátékfilmes bemutatkozásának.

Az előkelő művészcsaládból származó Diop a saját örökségéhez nyúl vissza azáltal, hogy az illegális, Európába irányuló szenegáli migrációt vizsgálja (első alkalommal még a válság kirobbanása előtt) – ezzel mintegy ellensúlyozva saját privilegizált helyzetét. Máskor pedig a családtagjai művészetét veszi elő újra, amikor megvizsgálja filmrendező nagybátyja úttörő szenegáli filmje, az 1973-as A hiéna útja főszereplőjének életét napjainkban (Mille soleils, 2013).

Mati Diop: Az atlantiak

Az atlantiak jellegzetesen női nézőpontot választ a migráció elemzésében, hiszen a történetben a közösség nincstelen férfitagjai vágnak neki a tengernek, magukra hagyva a nőket, akik aztán sajátos módon állnak bosszút a halálukért. Diop balladisztikus elbeszélésmódot használ, beépítve a muszlim szokásokat, helyi hiedelemvilágot, a természetfelettit és a szociális szükségszerűségeket is a filmjébe, ami egyben szerelmi történet is. Mati Diop volt az első fekete nő, aki az Arany Pálmáért versenyezhetett, végül nagydíjat nyert Az atlantiakkal Cannes-ban, azóta pedig ismét színésznőként és Miu Miu karanténfilmesként bukkant fel – valószínűleg sokat hallunk még róla.

 

Sofia Coppola: Öngyilkos szüzek (1999)

Filmes pályafutásának színészi szakasza annyira elenyésző, hogy kicsit kakukktojásnak is számít a listán, ám egy ikonikus szerep azért köthető Sofia Coppola nevéhez. A keresztapa 3.-ban nyújtott alakítása arról híresült el, hogy az egyik legrosszabb része az egyébként is csalódást okozó trilógiazárónak, de szerencsére a támadások nem tántorították végleg el a filmszakmától Francis Ford Coppola lányát, aki Jeffrey Eugenides Öngyilkos szüzek című regényét olvasva úgy érezte, pontosan tudja, hogyan lehetne mozgóképen megjeleníteni a rejtélyes Lisbon lányok tragikus történetét. Ha pedig az embernek Hollywood egyik első embere az apja, akkor az ilyen gondolatoktól nem olyan nehéz eljutni a rendezői debütálásig, és Sofia Coppola egy magabiztos bemutatkozással cáfolt rá a nepotizmus miatti szkepticizmusra.

Az 1999-es Cannes-i Filmfesztiválon bemutatott Öngyilkos szüzek a mai napig Coppola rendezői életművének egyik legjobb darabja,

amiben megvan minden, ami később a védjegyévé vált: álomszerű melankólia, pasztellszínű képi világ, hibátlan soundtrack, identitáskereső, a környezetüktől elidegenedett karakterek. Coppola szokatlan érzékenységgel és a John Hughes-i bájt levetkőző, kendőzetlen őszinteséggel foglalkozik a tinédzserkori szorongással és depresszióval: „Nyilvánvaló doktor úr, hogy maga még sosem volt 13 éves lány” – rögtön a film nyitányában a legfiatalabb Lisbon lány így oktatja ki a problémáit degradáló orvost egy sikertelen öngyilkossági kísérlet után.

Coppola egy izgalmas női- és férfitekintet játékkal meghagyta főszereplőnek a Lisbon lányokért rajongó kamaszfiúkat, miközben filmjének szövetét teljes mértékben áthatja a feminin jelleg. A nők tárgyiasításának csúcsra járatása és kritikája az Öngyilkos szüzek, ami semmit sem öregedett az elmúlt két évtizedben: a hetvenes években a környezet pusztulása és a felnőtt társadalom ignoranciája miatt sínylődő kamaszok problémái az ezredfordulós bemutató idején és napjainkban is ugyanolyan aktuálisak.

 

Greta Gerwig: Lady Bird (2017)

A sikeres és nívós díjakat elnyerő női rendezőnők évtizedeken keresztül számítottak anomáliának, mára viszont tényleg látványosan javult a helyzet: elég csak végignéznünk a 2021-es díjszezon nyertesein a A nomádok földjéért Oscar-díjjal jutalmazott Chloé Zhaótól kezdve a Titánnal Cannes-i fődíjat elnyerő Julia Ducournau-n át a Velencében díjazott Audrey Diwanig (Happening) és Jane Campionig (A kutya karmai közt).

A #MeToo utáni korszak női rendező bummjának első és egyik legismertebb képviselője Greta Gerwig,

aki író-színésznőből rögtön az első filmjével Oscar-jelölt rendezőnővé vált.  Az indie-filmes közegből érkező Gerwig az erőteljesen improvizatív, filléres mumblecore filmekben színészkedve a rögtönzés által kezdte el gyakorolni az írást, majd az alkotó- és élettársával, Noah Baumbach-kal közösen írt Frances Ha címszerepével szerzett szélesebb körű (el)ismertséget.

Greta Gerwig: Lady Bird

Hasonlóan Coppolához, Gerwig is a kisvárosi kamaszlány-létnek szentelte rendezői debütálását, de a 2017-es Lady Bird hősnője nem éteri lény, hanem egy hús-vér tini, pattanásokkal, önfejűséggel és valószerűtlenül nagy álmokkal. A kétezres évek Sacramentójában játszódó Lady Bird egyszerűen nagyszerű coming-of-age sztori, amiben Gerwig melegséggel, finom humorral és nagyzolásmentes életbölcseségekkel teli forgatókönyve egy emlékkönyvre emlékeztető képi világgal és hibátlan idő- és stílusérzékű rendezéssel párosul. Furcsa belegondolni, hogy ha nem kaszálják el a főszereplésével tervezett Így jártam apátokkal sorozatot – ami Gerwig állítása szerint azért bukott el, mert gyűlölte őt a tesztközönség –, most talán egy sitcom sokadik évadában komédiáznia. Ehelyett a 21. század meghatározó rendezőjévé válva nyitotta meg az ajtókat kolléganői számára.

Németh Barna

Németh Barnabás a Szegedi Tudományegyetemen végzett magyar szakon, jelenleg néhány könyvkiadónál dolgozik. Szabadidejében olvas és sorozatokkal foglalkozik, díjszezon idején pedig a díjszezonnal.

Rácz Viktória

Rácz Viktória a Zsigmond Király Egyetem kommunikáció és médiatudomány szakán végzett 2017-ben és az ELTE filmtudomány mesterszakán diplomázott 2019-ben. Több portálra és nyomtatott újságba is ír kritikákat, elemzéseket. A Filmtekercs.hu szerkesztőcsapatának tagja.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
gyongyosililla@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

Hirdetés

0
Kíváncsiak vagyunk a Te véleményedre is, szólj hozzá!x
()
x