A királyság királyai. A fű urai. A laza gyilkosok. Egy csapat csótány. Don Winslow ezúttal is messzire ment: ütős mondatait agyonhasználta, és rossz szereplőket írt a rossz történetszálakba. De a cool ura még mindig ő: nehéz a könyvet szimplán félredobni.
The Kings of Cool: képtelenség lefordítani a címet, nem csoda, hogy olvasói szavazáson született meg a magyar eredmény. Pedig a főszereplők elsősorban nem a gandzsa urai, hanem tényleg a cool-é, a hippi, 1967-es, kommunákba szerveződő, mit-érdekel-a-világ életé. Lélegeznek a semmibe. Illetve a füstbe. Ha pénz kell, szereznek. Ha legkönnyebben a fűből lesz pénz, füvet termesztenek. És mivel legkönnyebben a fűből lesz aztán nagyon sok pénz is – nem csak gatyátlan-hippi-viszonylatban, hanem mindenféle viszonylatban nagyon sok pénz –, hát nyilván jönnek a lefizetendő zsaruk, a legyilkolandó vetélytársak és a klasszikus winslow-i drogháború. Csak ki kell várni. Lazán. Cool.
A gandzsa urai két szálat mesél párhuzamosan. Az egyik a hatalmas sikert aratott Vadállatok című könyv főszereplőit hozza össze előtörténetként, a másik pedig a szüleik nemzedékét, elő-előtörténetként. Furcsa módon a három jóbarát, O, Chon és Ben jóval emberibbek ebben az előzményben, mint a Vadállatokban; ez nem csekély bravúr Winslow részéről, mert a Vadállatok antihősei, amint azt el is panaszoltam, tényleg csak vadállatok voltak. Ami viszont a szüleik csapatát illeti: az legföljebb egy zsizsegő halom csótány vonzerejével bír.
Gyengíti aztán a könyvet két elkerülhetetlen hiba is. Az egyik a történetszálak mesterkéltsége, mert irgalmatlan mennyiségű hollywoodias véletlennek kell pont időben megtörténnie, hogy a végén előálljon a Vadállatok szereplőgárdája. A másik az író szokásos stílusa: az a mutáns stilisztikai kreativitás, ami csak az övé, de amelyik mindegyik könyvében pont ugyanolyan. Olvastál már Winslow-t? Akkor olvastad A gandzsa urait is. Bocs, spoiler. Remélem, nem rontottam el az élvezetet.
Talán ideje is leállnom, mert amit eddig írtam, az csak panasz, panasz, panasz.
Egyszerűen nem szeretem ezt a könyvet (se az előzőt). Bizonyára azért, mert annyira hiányzik belőle a lelkiismeretnek vagy az erkölcsi jóságnak legalább az árnyéka; az én világomba nem fér bele, hogy mindenki rossz, és egy ilyen egyszerű világkép számomra nem is érvényes társadalomkritika. Winslow-nak nem én vagyok a célközönsége. Lehet tehát, hogy zsigerből igazságtalan vagyok szegény regénnyel. De az érveim objektívek is tudnak lenni, ha rákényszerülök. Figyu: ad egy, Winslow megkülönböztető írásmódja eredetileg a kiemelést szolgálta – az olvasó egymondatos fejbevágását –, ha viszont most minden oldal minden sora ilyen (és nem túlzok), akkor elvész belőle a hatás és az értelem, mint bármiből, ami eredetileg ütős volt, és aztán agyonhasználták. Ad kettő, maga a történet jócskán alulmúlja az író standardját. Részint az elmondott szükségek miatt, részint pedig mert O, Chon és Ben történetszála szükségszerűen gyöngébb (hisz valódi kalandjuk a Vadállatokban zajlik majd), az ígéretesebb szereplők tehát csaknem hiába vannak a könyvben – míg a papák-mamák már érdekesebb sztorit jelentenének, ha egyáltalán törődnénk velük. Ha meg lehetne különböztetni egyik csótányt a másiktól. Nekem nem megy. Csak zsizsegnek fel-alá.
És ad három: a fülszövegben emlegetett „brutális őszinteség és őszinte brutalitás” éppúgy érzéketlenné teszi az olvasót a sokadik Winslow-kötet után, mint maga a stílus; a Drogháború nyitóképe még beleégett az agyamba 2008-ban, a Gandzsa semmi újat nem tud mutatni. A pokolnál nincs lejjebb.
Pedig Don Winslow remek író. A Drogháború életem egyik nagy könyvélménye. De abban még reális szereplők küzdöttek reális – és történelmileg is meglehetősen hiteles – harcokban; ott sem létezett hős fehér paripán, de legalább voltak nyomai a jónak. A gandzsa urai ahhoz képest olyan, mint önmaga paródiája. Még éppen cool, mert Winslow Winslow marad, de már túlzásba visz mindent, amit tehet, és kérkedik saját kíméletlenségével. Félretenni nehéz, de értelme kevés van; ha olvasod, mintha szívnál. Ideje, hogy ez a kiváló író új témát és új stílust találjon.
