Magazin

Miért nem jó nekünk, hogy a filmcsillagok elhullottak?

Hiába beszél a Top Gun sikere kapcsán a sajtó arról, hogy Tom Cruise az utolsó akciósztár, ez egyszerűen nem igaz: ma már nincsenek sztárok. És ez nekünk, mozirajongóknak sajnos egyáltalán nem jó.

Én örülnék a legjobban, ha a Top Gun: Maverick sikere kapcsán beszélhetnék arról, hogy igenis vannak még olyan filmek, amelyek a szuperhős-műfajon kívül képesek megragadni a nézők figyelmét, vagy hogy vannak még olyan filmsztárok, akik képesek bevonzani a közönséget a moziba. Ezt azonban nem tudnám őszintén kijelenteni. Az adatok szerint ugyanis a valóság ennek az ellenkezője: az A-kategóriás színész fogalma halott. Egyszerűen ez a koncepció megszűnt létezni.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Természetesen ez sem egyik pillanatról a másikra történt: az amerikai sajtó már a millenniumi évek végén elkezdte kongatni a vészharangot, a tízes évek közepén pedig már széles körben értekeztek a jelenségről. Az évtized végén elemzőcikkek sora tényként kezelte, hogy a filmcsillag fogalmának vége. Nincsenek többé olyan színészek, akik garanciát jelentenek egy film sikerére.

Belőle sem lett A-kategóriás sztár

Jennifer Lawrence? A tízes évek közepén egy éven belül bukott meg a Vörös veréb, az anyám! és az Utazók. Will Smith? Gemini Man! George Clooney? Pénzes cápa. A sort végtelenségig lehetne sorolni Julia Robertstől Brad Pitten át Kristen Stewartig vagy Timothée Chalamet-ig. Hiába örülünk most Tom Cruise sikerének, azért ne csináljunk úgy, mintha a Barry Seal: A beszállító vagy még inkább A múmia nem létezett volna.

Igazából egyetlen egy filmcsillag maradt mára: Leonardo DiCaprio.

Egyedül ő képes arra, hogy a neve miatt tömegek megnézzék a filmjét – csak az ő húzóneve miatt tudott elképesztő jegyeladásokat produkálni mondjuk A visszatérő. DiCaprio azonban nagyon tudatosan választ filmeket, így gyakorlatilag olyan ritkán látható tőle bármi, hogy arra kevésre még a laikus filmkedvelő is felkapja a fejét (2014-től napjainkig mindössze három filmben szerepelt: A visszatérőben, a Volt egyszer egy… Hollywoodban és a Ne nézz fel!-ben).

Mint égen a csillag

A sztárok szinte egyidősek a filmekkel, még ha ez nem is teljesen igaz: nagyjából a húszas években jelent meg először az igény a közönség részéről, hogy lehessen nevekhez kötni a filmek karaktereit (ez hozta létre a stáblistát). Onnantól csaknem száz évig tartották magukat a sztárok. És nem csak magukat: a filmjeiket is.

A kultuszt fokozta a média egyre erőteljesebb és egyre kiterjedtebb jelenléte.

Egymást erősítő elemekké váltak: a sztármagazinok és a talkshow-k teret adtak a színészeknek arra, hogy hírverést generáljanak alkotásaiknak. A néző megkapta a háttérinformációkat, bepillantást nyert a készítés folyamatába. „A híres színészek a híres barátunk szerepében tetszelegtek” – idézi fel a Huffpost ezt a korszakot.

Régen még voltak sztárok

Fontos megjegyezni, hogy a filmcsillagok korábban is csak akkor voltak nagybetűs, A-kategóriás sztárok, ha a skatulyájukban maradtak. Julia Roberts a szomszéd jó nő volt, Jim Carrey vagy Robin Williams viccesek, Arnold Schwarzenegger vagy Sylvester Stallone pedig kemények voltak. Arra mindig kevesebben voltak kíváncsiak, ha kiléptek a megszokott szerepükből (Jim Carrey és A kábelbarát, Robin Williams és az Álmatlanság). Ebben az értelemben pedig mondhatjuk azt, hogy

hasonló szerepet töltöttek be az emberek életében, mint a márkák;

tudhattuk, mire számíthatunk tőlük, és ha azt, vagy annál egy kicsit többet kaptunk, már elégedettek voltunk. Ez a recept kicsiben ez működik még ma is: Melissa McCarthy majdnem mindig ugyanazt a figurát alakítja filmjeiben, Dwayne Johnson pedig még ennél is tovább ment, és nem egyszerűen szinte mindig ugyanazt a figurát hozza, hanem még a külső megjelenését is állandósította: khaki színű, átizzadt pólója már-már kötelező kellék minden filmjében.

Mindkét színész, valamint sorstársaik súlyos árat fizetnek ezért művészi értelemben. Melissa McCarthy szinte minden szerepében a kövér nőt játssza, vígjátékai gyakran nemes egyszerűséggel vállalhatatlanok, színművészi megítélését tényleg csak az menti meg, hogy néha vállal értékes szerepeket is, mint a Megbocsátasz valaha? című dráma. A baj az, hogy még ennyi áldozat se elég: Dwayne Johnson hiába hozza minden egyes alkalommal ugyanazt a figurát, a Dzsungeltúra simán megbukott annak ellenére, hogy az átlagember számára nehéz volt eldönteni, ez most egy önálló film, vagy egy Jumanji-spinoff. És lám: a Jumanji pusztán a márkanévvel sikerre tudott vinni két filmet is.

Márkázott baj

Mára már ugyanis a márkát nem a színészek testesítik meg, hanem Baby Yoda, a Legendás állatok vagy épp a Pókember. Utóbbi különösen jól mutatja, hogy mennyire felcserélődtek a pozíciók: a legújabb részben három színész ugrik a márka bőrébe (pontosabban gúnyájába). A Nincs hazaút minden idők egyik legnagyobb bevételű filmje lett – mégsem fordul meg a fejünkben, hogy mindez Tom Hollandnak, Andrew Garfieldnek vagy Tobey Maguire-nek köszönhető.

A szaksajtó a jelenséget úgy fogalmazza meg, hogy

a filmsztárok helyett a szellemi tulajdon vált prioritássá a stúdiók szemében.

A Netflix 700 millió dollárért vette meg Roald Dahl könyveinek jogát, az Amazon legnagyobb projektje A Gyűrűk Ura spinoffja, amibe már 465 millió dollárt öltek. A stúdiók álláspontjának változását az is hajtja, hogy a szellemi tulajdonjogból nemcsak jegyár- vagy streamingbevétel sajtolható ki, hanem merchandise-termékek is. „Hollywood számára fontosabbá váltak a termékek az embernél. Már nem nézőkben, hanem fanokban gondolkodnak – a kettő közti különbség az, hogy az utóbbiak a film megnézést követően még vesznek márkás termékeket is” – érvel Matthew Jacobs a Huffposton.

A farok mégsem úgy csóválja

A filmcsillagok hullásának jelenségét nem csak a felülről fűtik, alulról jövő trendek is erodálták a sztárok kasszarobbantó képességeit. Ironikus módon ezt maguk a színészek indukálták a közösségi média-jelenlétükkel. A sok Instagram-kép és YouTube-videó lehetővé tette, hogy filmnézés nélkül is elérhető közelségbe kerüljön a néző a kedvencéhez – sőt még elérhetőbbé, mintha csak egy szerepben látnák.

A sztárok részéről persze érthető volt a szándék, hiszen a több követő több rajongót feltételezett, ami jobb tárgyalási pozíciót jelentett a producerekkel szemben. És ez egészen addig működött, amíg ki nem derült, hogy a közösségimédia-rajongótábor nem fordítható át nézőszámba. Ahogy a Fandango producere, Brian Formo fogalmaz: „manapság úgy is lehetsz egy mozicsillagrajongó, hogy akár egyetlen filmjét megnéznéd valaha. Ehhez elég csak követned őt a közösségi médiában”.

Brandon Katz, az Observer írója más szempontból vizsgálta a közösségi média hatását. Véleménye szerint azért nem teljesítenek jól a sztárok a kasszáknál, mert egy film rossz minősége sokkal gyorsabban elterjed a közösségi médiának köszönhetően. Az újságíró szerint nem azért bukott meg A múmia, mert Tom Cruise már nem olyan nagy sztár, hanem azért, mert a film rossz volt. A szerző azonban hozzáteszi, hogy azért ez a megközelítés sem magyaráz meg mindent, pl. a Steve Jobs bukását.

Mit adtak nekünk a sztárok?

A Steve Jobs és a többi közepes költségvetésű, kisebb sztárral operáló filmek anyagi bukásának okai között rossz helyen tapogatózik a szerző, a középműfaj kihalásában ugyanis sokkal fontosabb szerepe volt például Kínának. A trendek azonban összességében egymást erősítik. Mivel jelentősen javult az otthon nézhető filmek/sorozatok minősége, a kevésbé látványorientált alkotások mozis megtekintése iránti kereslet jelentősen lecsökkent.

Kevesebb filmet készítenek direkt a szélesvászonra, ezért a színészek mozgástere is leszűkült.

A The Economist még ennél is tovább megy a gondolkodásban, és kijelenti: „Az új Hollywoodban a csillagok már nem születnek: algoritmusokkal generálják őket”. Érvelésükhöz a Netflixet hozzák fel példaképpen, amely tartalmak tömegét ereszti rá az előfizetőire, majd utána azokat folyamatosan méri azok teljesítményét, és amelyik jó számokat hoz, azt felkarolja, és elkezdi erőltetni mindenkinek. Így vált sikeressé a semmiből a Nyerd meg az életed! (Squid Game).

Algoritmussal fejlesztett sztárok

De miért fáj nekünk, mozirajongóknak a sztárjelenség megszűnése? Mindenekelőtt azt kell tisztázni, hogy a sztárok még léteznek. Sőt néha láthatjuk őket a moziban is. De az a húzóerő, amellyel korábban rendelkeztek, az megszűnt létezni. A szakemberek számára tehát nem az a fájdalmas, hogy kevesebb pofátlanul gazdag lakója van Hollywoodnak (pláne, hogy egyébként a színészek még mindig sokat keresnek, csak már inkább márkák reklámarcaiként teszik ezt). A szakmának az fáj, hogy már nem képesek pusztán a hírnevükkel becsábítani a nézőket a mozikba. És ez azért fáj nagyon, mert így a nézők nem látnak új történeteket. A sztárok kihalásával a szakma a filmes, különösen a történetre fókuszáló innovációt gyászolja.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés