Magazin

Batman elődjétől a posztszovjet vérmedvéig – Szuperhősfilmek Európából

Miközben a mozikat elárasztják a Marvel és DC adaptációk, addig könnyedén elkerülheti a figyelmünket, hogy olykor-olykor bizony az óvilágban is készülnek kifejezetten érdekes zsánerdarabok.  Ezért bemutatjuk az európai szuperhősfilmek „evolúcióját”, és kiemelünk néhány olyan gyöngyszemet, amelyek olykor viccesen amatőrök, máskor azonban sokkal kreatívabban közelítik meg a műfajt, mint az ismertebb, amerikai társaik.

Bár Európa számos országában jelen van az amerikaihoz hasonló méretű képregény kultúra (elég Francia- és Olaszországra gondolnunk), a szuperhős képregény és a belőlük készült mozi adaptációk, a western mellett, talán mégis a legjellegzetesebben amerikai zsáner. A két műfaj elterjedése között azonban van egy hatalmas különbség: hiszen Európában is szép számmal készültek meghatározó western klasszikusok, olyannyira, hogy manapság a westernről nem is feltétlenül Amerika, hanem olasz filmkészítő mesteremberek ugranak be elsőre.

Ám, ami a – Superman 1938-as megszületésétől datált – modern szuperhős történeteket illeti, az mintha kizárólag az Egyesült Államok terepe lenne.

Persze, mint minden más amerikainak tartott találmánynak, úgy a szuperhősök gyökerei is Európába vezetnek vissza: legyen szó akár arról, hogy sokukat az óvilág mitológiája inspirált, vagy, hogy számos közkedvelt és „nagyon amerikai” hőst 20. századi zsidó emigránsok gyerekei találtak ki. Ám talán épp annak köszönhetően, hogy az európai képregényes hagyományban a szuperhősök helyett mindig is sokkal nagyobb hangsúly helyeződött az olyan műfajokra, mint a krimi, western és sci-fi, az Óvilág nem termelte ki a maga Bosszúállók franchise-ját.

Superman 1938-ból

Nyilván ehhez az is hozzátartozik, hogy a szuperhősfilm nem éppen egy olyan műfaj, amelyet az európai nemzetek Hollywoodhoz képest zsebpénzből gazdálkodó filmiparai megengedhetnek maguknak. De ez nem azt jelenti, hogy ne próbálkoznának.

Már meglepően sok országnak van saját szuperhőse filmen is,

és ez a lista folyamatosan bővül. E hónapban kerül például a szinopszisa alapján „spanyol Sebezhetetlenként” is értelmezhető Unkown Origins a Netflixre, szeptember elején pedig ugyanide érkezik az első német szuperhősfilmként beharangozott Freaks. Eme premierek adták az ötletet, hogy kicsit tüzetesebben nézzük meg, mégis milyen egy Hollywoodon túlról érkező Superman.

Ám mielőtt belevágnánk, fontos tisztázni: több olyan ország is van, amelyek rendelkeznek sajátos szuperhős kultusszal. Ilyenek például a japán tokusatsu filmek vagy a mexikói luchador (maszkos-pankrátor) mozik. A téma nagysága miatt azonban most kizárólag az európai filmekre koncentrálunk. Azon belül is az amerikai mintára készített szuperhősfilmeket vesszük górcső alá. Hiszen ahogyan azt már fentebb írtam: mind az olaszok, mind pedig a franciák nagy képregénykedvelők, és ennek megfelelően a leghíresebb nemzeti képregényeiket mozira is adaptálták. Ám ezek többnyire nem szuperhőstörténetek, így ebben a cikkben nem lesz szó olyan francia vagy olasz képregényen alapuló filmekről sem, mint a Valerian és az ezer bolygó, az Asterix sorozat vagy éppen a Lucky Luke adaptációk.

 

Ponyvahéroszok, bénácska szuperemberek és antihősök fémjelezte kezdetek

Noha a mai értelemben vett szuperhősöket Superman megszületésétől szoktuk datálni, érdemes most egy kicsit jobban visszaugrani az időben. A szuperhősök elődjeként felfogható, ponyva magazinok lapjain tevékenykedő igazságosztók nem csak Amerikában, de az Atlanti-óceán ezen oldalán is komoly népszerűségnek örvendtek.

 

Judex (Louis Feuillade, 1916)

Kiemelten fontos figura Judex, aki az eredetileg Louis Feuillade and Arthur Bernède egy rejtélyes, maszkos igazságtevője. Két mozisorozatban (1916, 1917) és az azok alapján készült remake filmekben (1934, 1963) vette fel a harcot az ártatlanokat kizsákmányoló gonosz bankárral. Az álcázás mestere, harcművész és még high-tech kütyükkel ellátott titkos földalatti búvóhelye is van. Amikor Feuillade összegyúrta a korábbi anti-hőse Fantomas jellegzetességeit a Monte Cristo grófja sztori elemeivel gyakorlatilag Batman egy távoli előképét alkotta meg. Már csak azért is, mert egyáltalán nem a valóságtól elrugaszkodott gondolat, hogy a Judex sorozatok szolgáltak Amerika egyik leghíresebb ponyvahősének az Árnyéknak inspirációjaként is. Az pedig már egyáltalán nem titok, hogy Batmant is részben az Árnyék inspirálta.

Judex

Míg Amerikában a modern szuperhősök jórészt leváltották a Judexhez hasonló ponyvás igazságosztókat és antihősöket, addig az olasz képregényben ezek a figurák a mai napig népszerűek. A 60-as években pedig különösen azok voltak. 1966-68 között több olasz fumetti antihős is saját filmet kapott. Ilyenek voltak a Kriminal (és folytatása), a Satanik, Avenger X és mind közül a legismertebb a zseniális Mario Bava által rendezett a Diabolik.

 

Diabolik (Mario Bava, 1968)

A Wikipedia például a szuperhősfilmek között tartja számon a Diabolikot. Ez vagy azt jelenti, hogy a közösségi enciklopédia szerkesztői nem tudják mi az a szuperhősfilm, vagy hogy az olaszoknak nagyon más elképzeléseik vannak egy szuperhősről. Ez a camp esztétikával jócskán átitatott heist mozi ugyanis a totális ellentéte annak, mint amit a 60-as évek Amerikájában a szuperhősfilmek alatt értettek. Ez utóbbit leginkább az Adam West nevével fémjelzett Batman sorozat és mozifilm jelentette. Ugyan ami a külsőségeket, díszleteket, jelmezeket illeti, a Diabolik film távolról nézve még hasonlít is a dinamikus duó kalandjaihoz. Ám ez csak a felszín. A különbségek már ott kezdődnek, hogy az egyik legnépszerűbb olasz képregényhős valójában nem is hős.

Diabolik egy hidegvérű gyilkos, egy önző tolvaj, akit semmi más nem érdekel saját maga és szépséges barátnője boldogságán kívül.

Nincsenek magasztos céljai, de nem is valamiféle bosszú motiválja. Öncélúan szórakozik a rendőrökkel és ördögi kacajt hallat – eközben bedönti egy ország gazdaságát. Ráadásul hiába a rikító díszletek és a gyermeteg cselekmény, Bava filmje végletekig van töltve szexuális feszültséggel, ami végképp elképzelhetetlen lenne egy Batman epizódban. Amíg Batman mókásan, néha nevelő célzattal szórakoztatta a gyermekeket, addig az olyan európai képregényfilmeket, mint a Diabolik, a Barbarella vagy a Satanik a szexuális forradalom tüze járta át.

Diabolik, 1968

Bár olasz zsánerfilmesektől sosem volt meglepő, hogy megpróbálták koppintani az éppen nagyon menő hollywoodi trendeket. Így született többek közt a spagetti western, jó pár italo sword & sorcery film vagy éppen a poliziotteschi műfaja. Ám míg ezek (legalábbis az első és az utolsó) szolgáltak a filmtörténet számára néhány érdekes alkotással, addig a Diabolikot követő, a már inkább az amerikai típusra hasonlító maszkos igazságosztókról szóló (jórészt nem képregény alapú, nemzetközi koprodukcióban forgatott) filmekről már kevésbé lehet ezt elmondani. Ilyenek voltak az Argoman the Fantastic Superman, a The Three Fantastic Supermen (és számos folytatása), a Flashman, a Goldface, a the Fantastic Superman, és a Superargo Versus Diabolicus.

Érdekes módon ezek többsége még a 60-as években, azaz jóval a Star Wars és a Superman bemutatása előtt készültek. Persze Richard Donner 1978-as képregény adaptációjának sikere után sem voltak restek az olaszok kihasználni a repülő emberek iránti megnövekedett keresletet. Így született meg a Pumaember.

 

A pumaember (Alberto De Martino, 1980)

A történet szerint egy antropológus hallgatóról kiderül, hogy nem más, mint az ősi, földönkívüli, azték istenek által kijelölt hős, a Pumaember leszármazottja. Így pedig rá hárul a feladat, hogy szembeszálljon a szokottnál unottabb Donald Pleasence-vel, aki az azték űristenségek ősi, hipnotizáló erővel bíró aranymaszkjával akarja igába hajtani az emberiséget! Szerencsére egy mágikus öv felruházza hősünket a pumák olyan természetes képességével, mint a repülés, az infralátás vagy éppen a falakon keresztül történő közlekedés.

A pumaember

Alberto De Martino rendező szerint sajnos az ehhez hasonló, vizuális effekt központú olasz filmeket a közönség nem igazán vette komolyan, mert úgy érezték, hogy az olasz filmesek nincsenek azon a szinten, mint amerikai kollégáik. S valóban, a A pumaember (L’uomo puma) a ’78-as, megbukott Dr. Strange tévéfilmjét is nehezen közelíti meg. Az olasz zsánerfilmek terén is másod-harmadkategóriás Martino is érezte ezt, aki szerint „ez az egyetlen filmje, ami nem sült el jól”. A rendezői életmű amúgy olyan darabokból áll, mint Holocaust 2000 vagy az Sean Connery öccsével forgatott James Bond paródia, az OK Connery. Ám sajnos a Pumaember nem pusztán vizualitásában, hanem minden másban is alulmúlja a hasonló időben készült amerikai látványfilmeket, miközben nincs is benne semmi olyan jellegzetesen európai, amitől kulturálisan érdekesebbé válna.

Már az is zavarba ejtő, hogy egy olasz rendező-író által jegyzett szuperhősfilm inkább a dél-amerikai mondavilágot facsarja ki.

Amerika szégyentelen koppintása persze nem csak a mediterrán térségben volt kifizetődő. A törökök még alacsonyabb színvonalon, konkrét effektek, filmzenék, jelenetek átemelésével és összekutyulásával készítették el a saját blockbusterjeiket. Ennek a vonulatnak a leghírhedtebb tagja a Török Star Wars-ként ismert Dünyayı Kurtaran Adam.

 

Dünyayı Kurtaran Adam (Çetin Inanç, 1982)

A minden idők leghíresebb török akcióhőse, Cüneyt Arkın főszereplésével készült film egy arcpirítóan olcsó koppintása a 70-es és 80-as évek szinte összes amerikai szuperprodukciójának. Egy sci-fi szuperhőstörténet, amibe minimális szégyenérzet nélkül lopták be a Csillagok háborúja konkrét snittjeit és az Indiana Jones zenéjét. A totálisan túltolt trash őrület, amely ugyan minden téren alulmúlja még a Pumaember kalandjait is, de erről legalább el lehet mondani: ez Hollywoodban, semmilyen formában nem készülhetett volna el. És ha azt hinnénk, hogy a sivatagban John Williams dallamokra ugráló, a lábaival sziklákat szétrobbantó Arkın a legabszurdabb szuperhős, ne feledjük, hogy pár évvel korábban a törökök már elkészítették a 3 Dev Adam című csodát, amelyben a Tesco gazdaságos Amerika kapitány fogott össze a mexikói luchador Santossal, hogy James Bond zene kíséretére állítsák meg a gonosz Pókembert.

The Man Who Saved the World

Előbb-utóbb minden tömeggyártott műfaj eljut oda, hogy a nevetség tárgyává váljon. Különösen akkor, ha még a komolynak szánt próbálkozásai is olyanok, mint a Pumaemberé. Az olyan filmesek is ráéreztek, hogy a szűkös lehetőségeikből sokkal jobban jönnek ki, ha inkább kifigurázni, mintsem rekreálni akarnák Supermant. A 70-es 80-as években több olasz paródiája is készült minden idők leghíresebb szuperhőséről (SuperAndy, il fratello brutto di Superman), ám ezek közül is a legismertebb, és valószínűleg a magyar szívnek is a legkedvesebb a Szuperzsaru.

 

Szuperzsaru (Sergio Corbucci, 1980)

A Szuperzsaru egy Terrence Hill nevével fémjelzett akció komédia, amelyben egy rendőr vegyi baleset következtében különleges képességekre tesz szert. Egy bájosan komolyan vehetetlen Superman parafrázis. Ugyan a filmet – a sok kortárs Spencer-Hill produkcióhoz hasonlóan – nem Olaszországban, hanem Miamiban forgatták, mégis köszönhetően a sajátos slapstick humorának, La Bionda zenéjének és Hill vakító kék szemének, sokkal olaszosabb, mint a Pumaember kalandjaihoz hasonlatos, értékelhetetlen Hollywood koppintások.

Összeállításunk első részét pedig az európai zsánerfilmhagyományok és az amerikai szuperhősök (ausztrál alkotók általi) keresztezésének legzseniálisabb hozadékával zárjuk, vagyis a 2007-es olasz pókemberrel. A The Italian Spiderman tökéletes stílusérzékkel parodizálja és vegyíti a 70-es évek olasz exploitation filmjeit a török Star Warshoz hasonló bootleg szuperhősfilmekkel. A rekreáció tökéletes és szenzációsan szórakoztató.

Kortárs európai hősök

Ahogy az utóbbi évtizedben Hollywoodot meghódították a szuperhősfilmek, úgy kezdtek el Európában is egyre szabadabban kísérletezni a műfajjal. Felismerték azt, hogy nem feltétlenül az a legcélravezetőbb, ha kevés pénzből másolják az amerikai sikerfilmeket.

 

Fekete Villám avagy Zúg a Volga (Dmitriy Kiselev & Aleksandr Voytinskiy, 2009)

Timur Bekmambetov Éjszakai őrségét anno Oroszország Mátrixaként hirdették. Ez volt az a film, ami úgy Isten igazából elindította az orosz, vizuális effekt fókuszú látványfilmek térhódítást. Nos, ezen a párhuzamon tovább haladva a Bekmambetov produceri felügyelet alatt készült Fekete Villámot joggal nevezhetjük a poszt-szovjet Pókembernek. A film forgatókönyve ugyanis zavarba ejtően sokat merít mindenki kedvenc hálószövőjének történetéből. A főhős most is egy szociálisan kissé esetlen egyetemista, aki véletlenül különleges erőre tesz szert, ez esetben egy repülő GAZ-12-esre. Bár kezdetben a saját céljai vezérlik, édesapja halála után kénytelen rájönni, hogy a nagy erő, a moszkvai paneldzsungelben is nagy felelősséggel jár.

Éjszakai őrség

Noha a Dmitriy Kiselev és Aleksandr Voytinskiy által rendezett film szégyentelenül koppintja Stan Lee történeteit, a Fekete Villám abszolút korrekt módon, szível-lélekkel hasznosítja az ismert toposzokat. Teszi ezt úgy, hogy bár a valódi társadalomkritikának híján van, mégis ízig-vérig áthatja egy tőlünk sem idegen, sajátosan kelet-európai báj.

 

SuperBob (Jon Drever, 2015)

Ha a britekről és a képregényhősökről van szó, akkor a többségnek valószínűleg Dredd bíró jut elsőként az eszébe. Noha való igaz, hogy Dredd kétségkívül a leghíresebb angol képregény ikon, két oka is van annak, hogy a marcona törvényszolga nem képviselteti magát a listán. Egyfelől sokkalta inkább egy disztópikus Piszkos Harry, mintsem klasszikus értelemben vett szuperhős, másfelől pedig mind két nevével fémjelzett film részben hollywoodi produkció. Ám szerencsére helyette itt van nekünk egy másik brit közalkalmazott, az Egyesült Királyság első mozis szuperhőse, a postai dolgozóból lett Superman: SuperBob. Jon Drever filmjében A hivatal jellegű áldokumentumfilmek stílusában és humorával prezentálja egy korántsem átlagos szuperember triviálisan átlagos hétköznapjait.

A SuperBob tulajdonképpen a milyen lenne Hétköznapi vámpírok szuperhőssel kérdésre ad választ.

Kár, hogy messze nem olyan vicces vagy kreatív, mint Waititi remeke. Ettől persze még vannak roppant frappáns pillanatai. Azzal, hogy a kisszerű valóvilágunkba helyezi Supermant, remekül mutatja be egy szuperhős potenciális létezésének olyan elemi abszurditását, amelyekkel a képregényfilmek ritkán foglalkoznak. Ám sajnos elmulasztja a lehetőséget, hogy igazán belemenjen az így kínálkozó társadalomkritikus témákba. Karcosabb humorral és egy karizmatikusabb főhőssel (persze az unalmas hérosz ez esetben a koncepció része) sokkal erősebb szatíra született volna.

 

Jeeg robot vagyok (Gabriele Mainetti, 2015)

Gabriele Mainetti alkotásában listánk legkomorabb és leginkább zavarba ejtő darabját tisztelhetjük. Az Ördög jobb és Bal Keze (eredetiben: Lo chiamavano Trinità) után elnevezett szuperhős bűnfilm valóságos multi-kulti szerelemgyerek, amelyben egyesül az olasz bűn és antihős filmek sötét hangulata az amerikai szuperhős történetek dramaturgiai fordulataival, miközben groteszk módon hajt fejet egy anime klasszikus előtt.

Jeeg robot vagyok

A Jeeg robot vagyok főhőse a visszataszító pitiáner bűnöző, Enzo, aki miután a rendőrök elöl a Tevere folyóba veti magát, az ott található vegyi hulladéknak köszönhetően emberfeletti erőre és sebezhetetlenségre tesz szert. Innen pedig jöhetne a szokásos Pókember történet a nagy erőről és a még nagyobb felelősségről. És tulajdonképpen jön is, csak éppen sokkal groteszkebb kivitelben, most ugyanis nincsen világmegmentés, csak egy visszataszító, önző alak megváltástörténete, akinek ellenfele szintén egy kisszerű, egomán hitvány féreg. Ráadásul hősünk szerelme és társa is egy többszörösen traumatizált, gyermeki lelkű, álomvilágban élő lány, aki meg van győződve róla, hogy megmentője nem más, mint a kedvenc rajzfilmsorozatának hőse. A kettőjük kapcsolata (és nem éppen konszenzuson alapuló szexuális együttléte) kétségkívül bizarr, de nem bizarrabb, mint a film többi morbid fekete-humorral, furcsa hangulatváltásokkal és ripacs főgonosszal átitatott része.

 

Jupiter holdja (Mundruczó Kornél, 2017)

Nem Mundruczó Kornél volt az első, aki sajátos kelet-közép-európai környezetbe próbálta újra gondolni az USA képregényfiguráinak sztoriját. Ne feledkezzünk meg például a Jött egy busz… című antológia filmben szereplő Táltosemberről. Illetve a sikeres képregény, a Cat Claw már 1992-ben, City Cat néven is kapott egy rövidfilmes feldolgozást, ami leginkább egy fura videóklip & proof of concept volt.

Jupiter holdja

Ám Mundruczó filmje az, amelyik a leginkább képes elszakadni a tengeren túli sablonoktól. A Jupiter holdja eme összeállítás legatipikusabb hőstörténete, hiszen a hős gyakorlatilag nem is hős. Inkább egy többnyire passzív szemlélő, akinek pusztán a jelenléte befolyásolja az őt körülvevő igazi főszereplők sorsát. Elkeseredett, elvágyódó, kisszerű, remény vesztett emberek története ez. Dacára az aktuálpolitikai áthallásoknak, a Jupiter holdja egy kortalanul magyar alkotás a betonszagú, szürke világban való túlélésről, és arról, hogy mennyire elfelejtettünk az ég felé nézni. A műfaji filmes elemei nemzetközi színvonalúak, de leginkább egy vérbeli szerzői alkotás. Igaz a dramaturgia néhol nem teljesen tiszta, és a Superman sztori elemei is kissé csikorogva érintkeznek a hazai filmes hagyományokkal, Mundruczó rendezése azonban így is az egyik legérdekesebb és legegyedibb hangulatú európai „szuperhős” feldolgozás.

 

Védelmezők (Sarik Andreasvan, 2017)

Az utóbbi években az orosz filmgyártás – az átlagosan alacsonyabb költségvetése ellenére – meglepően látványos blockbustereket tudott kitermelni. Mégis a Fekete villám után hosszú ideig nem foglalkoztak újra szuperhősfilmekkel. Aztán 2017-ben eldöntöttek, hogy elkészítik a poszt-szovjet bosszúállókat. Sajnos azonban, noha a Védelmezők helyenként valóban impozánsan néz ki és van is pár kifejezetten kreatív vizuális megoldása, az egész filmen semmi más nem érződik, mint hogy az alkotók izomból akarták megmutatni Hollywoodnak, hogy ők is tudnak ilyet. De nem tudnak. Nem azért, mert nem elég látványos vagy nagyszabású a film, hanem azért, mert elfelejtették, hogy még egy szuper emberekről szóló filmbe is kell emberi tényező.

Ám a sablonos, kínos dialógusokkal és elnagyolt cselekménnyel szőtt történetből ez mind hiányzik. Így a Védelmezők élvezeti értéke is sokkal közelebb áll egy A pumamberhezhez hasonló trash csodához. Ami viszont a legérthetetlenebb, hogy leszámítva néhány külsőséget, szinte semennyire sem érződik az alkotáson, hogy orosz filmet nézünk. Az egyetlen jellegzetesen oroszos az a – már a Fekete villámban is jelenlévő – sztori elem, hogy a mostani Oroszország hőseit a Szovjetunió alkotta meg.

 

Superlópez (Javier Ruiz Caldera, 2018)

A legnépszerűbb, 1973 óta töretlenül futó comic-strip a Superlópez hasonló alapszituációból indul, mint a SuperBob: mi lenne, ha egy fájóan átlagos ember rendelkezne Suprman minden képességével? Ám ellenben a brit párdarabjával, Javier Ruiz Caldera filmje sokkal képregényesebb látvánnyal, konkrétabb kikacsintásokkal és több szívvel közelíti meg a témát. A Superlópez egy határozottan aranyos, feel-good Superman változat. Ugyan sem vígjátékként, sem romantikus filmként, sem pedig képregényfilmes dekonstrukcióként nem tartalmaz semmi maradandóan egyedit, de jó érzékkel keveri ezeket az összetevőket, miközben végig európaiasan keserédes. És ezzel még nincs is vége a sornak, hiszen beszélhetnénk még a finn Megtorlóról (Rendel, 2017), a dán hangyafiúról (Antboy, 2013) vagy éppen az olaszok süketnéma hőseiről (Sign Gene, 2017).

Mindebből az a tanulság, hogy olykor érdemes figyelni a „rendszeren” kívülről érkező zsánerdarabokra is.

Persze az európai szuperhősfilmek nem versenyezhetnek a hollywoodi párjaik grandiózussággal, de nem is kell nekik. Ha pedig ennek erőltetése helyett inkább arra koncentrálnak, hogy más környezetbe helyezve meséljék el az ismert történeteket, kiemelve olyan elemeket, amelyekre Amerika ritkán figyel, akkor abból kifejezetten érdekes alkotások is születhetnek.

Pongrácz Máté

Pongrácz Máté a Budapest Corvinus Egyetem Szociológia szakán végzett. A műfaji filmek nagy kedvelője és az elfedett, obskúrus, de értékes darabok felkutatója. A szerzői trash védnöke és Zardoz hírnöke.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com