Magazin

Halottakról jót vagy semmit – Temetések a kortárs sorozatokban

Szomorúak, viccesek, meghatóak vagy sorsdöntők; a halál tematikája, és a vele járó temetések számtalan sorozat szálait alakították ilyen-olyan módon. Halloween kapcsán összeszedtünk 9 darab olyan alkotást, amelynek cselekményében egy-egy temetés kivételesen fontos szerepet tölt be, vagy éppen kiválóan rímel a széria arculatára.

Halloween, Mindenszentek és Halottak napja alkalmából egy szubjektív listában boncolgatjuk a kisképernyő emlékezetes, temetésekkel kapcsolatos epizódjait. De nemcsak az ünnepekről való megemlékezés gyanánt, hanem azért is, mert a 2023-as év több, bitang erős sorozatrészt hozott el nekünk, amelyben meghatározó szerepe volt egy-egy temetésnek. Gyűjteményünk természetesen a végtelenségig bővíthető: gondoljunk csak a Twin Peaks ikonikus jelenetére, amikor Laura édesapja a koporsóra borul, vagy a Sírhant művek szinte egészére, hiszen temetkezési vállalkozókról szól a sorozat. De a Rólunk szól, a Gotham, az Egyszer volt, holt nem volt, a Halott vagy vagy a Brooklyn 99 is felkerülhetett volna a listára. Ti mit adnátok hozzá a felhozatalhoz?

Szexoktatás (4. évad 6. rész)

A Netflix sorozatára az évadok során két markáns kézjegy végig jellemző volt: a megdöbbentés és az abszurditás. Maeve (Emma Mackey) édesanyjának temetésén mindkét jellemvonás erőteljesen megmutatkozik. Miközben percről percre egyre kerekedő szemmel figyelhetjük az eseményeket, rá kell jönnünk, a sorozat talán egyik legkomolyabb és legkomplexebb epizódját nézzük, mely ledönt egy sor tabut e legősibb szertartásunkkal kapcsolatban.

Amióta világ a világ, az ember valamilyen formában lerója tiszteletét halottainak, elbúcsúzik. A temetés helyszíne szakrális tér, ahol a béke, a csend, az emlékezés, vagy éppen az új élet lehetőségének ünneplése zajlik. Bármi is legyen a cél, maga a rituálé minden kultúrában az egyik legősibb és legsérthetetlenebb esemény. Temetést parodizálni, vagy bármilyen formában nevetségessé tenni, önmagában blaszfémia. Mégis… néha fontosak a határszegések, hogy előtérbe kerülhessenek az egyénben zajló pszichológia folyamatok, melyeket adott esetben épp a megmásíthatatlan rituálé nyom el.

Mert a gyász fájó paradoxona, hogy bár intim és egyéni, mégis kollektív és szertartásos. Ez az ellentét egyre égbekiáltóbb, amikor rájövünk: napjaink temetései éppúgy üzletté redukálódtak, mint az esküvők.

A kipróbálható koporsó vagy a temetkezési ceremóniamester – ahogyan az epizódban elhangzik: a „haláli hostess” – az esemény szinte kötelező elemeivé váltak. Az epizód nagy erénye, hogy ezeket a trendeket úgy képes pellengérre állítani, hogy közben olyan fajsúlyos kérdésekkel ütközteti őket, minthogy hogyan illik gyászolni, kell-e mindenképpen nagyobb társaság, hogy lerójuk tiszteletünket, és végtére is kinek szól egyáltalán egy temetés, a halottnak vagy a hátramaradottaknak.

A Szexoktatás az utolsó évadban a korábbi szarkasztikus hangvételt némiképp hátrahagyva, minden karakterének igyekezett megadni a végtisztességet. E lezárások közé tartozott női főszereplőjének évadokon átívelő kapcsolata is az édesanyjával, melynek összetettségéből egyenes menetben érkezünk meg a drogfüggő szülő temetési jelenetéhez. De vajon hogy is lehetne egy búcsúszertartással végérvényesen lezárni egy folyamatot, mely fájóan feldolgozatlan?

Ennek a lezárásnak a hiátusát láthatjuk Maeve hosszas kórházi melankóliájában, majd a már-már groteszkbe hajló temetési jelenetben is.

Ám nem csak Maeve drámája ez, hanem testvéréé is, aki a maga módján ugyan, de szintén a gyász fázisait igyekszik végigjárni, ám megreked a harag állapotában, miközben számára is bőven akad feldolgozandó teher.

A 4. évad 6. része tehát ügyesen játszik a néző előfeltevéseivel, dönt le tabukat, és igyekszik lezárni szereplői pszichológiai folyamatait, és teszi mindezt a sorozattól megszokott, abszurd hangvételben. (Kéri-Keller Szilvia)

Halottnak a csók (1. évad 1. rész)

Boldogan éltek, míg meg nem haltak, tartja a mondás – ám Bryan Fuller sorozatának szerelmeseire éppen az ellenkezője igaz. A Halottnak a csók Nedjének (Lee Pace) és gyerekkori, nagy szerelmének (Anna Friel) egymásra találásához ugyanis éppen a lány, Chuck halálára volt szükség. A társas kapcsolatokat illetően szerethetően esetlen Ned ugyanis amellett, hogy pitekészítőként dolgozik és esetenként gyilkosságokat old meg, képes egyetlen érintésével feléleszteni a halottakat. A nagy erő azonban nagy felelősséggel jár: ha Ned úgy dönt, hogy egy percnél tovább életben tart valakit, másvalakinek kell vesznie helyette.

A széria a korai Tim Burton-filmeket, az Amélie csodálatos életét és Wes Anderson munkásságát idézi, ezért a

a bájos mesevilágot és a morbid humort ötvöző Halottnak a csókban nem meglepő módon nagy jelentősége van a temetéseknek is.

Ned és Chuck első csókjukat is egy temetésen váltották, majd újratalálkozásuk is egy temetésen történik – Chuck temetésén. Ned hivatalos ügyben van jelen, Chuck gyilkossági ügyét próbálja felgöngyölíteni azáltal, hogy kerek perec megkérdezi az újraélesztett lánytól, ki ölte meg. A pitekészítőnek azonban nehezére esik elbúcsúzni gyerekkori szerelmétől, így életben tartja Chuck-ot.

A Halottnak a csók első epizódjának temetésjelenete a legközpontibb mozzanat a sorozat egészét tekintve: ez indítja be a cselekményt, váltja ki a konfliktust és állítja a két főhős hétköznapjait a feje tetejére. Chuck megint-élővé tétele tucatnyi morális dilemmát, bonyodalmat, kalamajkát hoz magával, és rengeteg új szabállyal is jár. Ned egyszeri érintése ugyanis életet jelent, a második viszont halált, mindörökre. A temetésen kivirágzó szerelem tehát a sorozat báját adó, nagyfokú kreativitást igénylő szerencsétlenkedéshez vezet: hogyan élhet egy szerelmespár együtt anélkül, hogy megérintenék egymást? (Nagy Eszter)

Utódlás (4. évad 9. rész)

Már a címében is benne van, hogy minden idők egyik legjobb HBO-sorozatának középpontjában az áll, hogy a Waystar Royco nevű óriásvállalatot alapító Logan Roy (Brian Cox) mikor és kinek fogja átadni a stafétabotot, ami ez esetben egy dollármilliárdokat érő médiabirodalom. A több évadon át tartó örökösödési harc során egyértelművé válik, hogy a nyolcvanas éveiben járó Logan Roy számára a nyugdíjba vonulás elképzelhetetlen – vasmarokkal kapaszkodik a hatalmába.

Bár a szájukban ezüstkanállal születő gyerekei és a fiatalos, újgazdag techguruk legyőzhető kihívók, a halállal szemben még neki sincs esélye.

Amikor ez megtörténik, az őszinte gyász és a Machiavelli-t idéző taktikázás párhuzamosan férnek meg Logan szerettei fejében. A gyerekei zokogva próbálnak búcsúzni telefonon az életfunkciókat már nem mutató apjuktól, miközben azon agyalnak, hogyan kell a saját javukra megfogalmazni a haláláról szóló sajtóközleményt. Ennek megfelelően a temetés is egyszerre érzelmes búcsú és szereplőválogatás az utód szerepére.

Roman (Kieran Culkin) hiába magyarázza a temetés előtt magabiztosan, hogy ő előre elgyászolta az apját, a beszéde kezdetén üti meg a felismerés, hogy az apja meghalt és teljesen összeomlik. Shiv (Sarah Snook) próbálná dicsérni az apját, de az igazság átviláglik szavain: Logan nőgyűlölő volt és a munka mindig is fontosabb volt neki, mint a gyerekei. Kendall (Jeremy Strong) látszólag támogató testvérként átveszi a zokogó Roman helyét a pódiumon, hogy utána az apja nagyságát fényező, buzdító beszéddel mutassa meg, miért lenne ő alkalmas a vezérigazgató posztra.

A temetés epizód méltó búcsú egy borzalmas, mégis lenyűgöző karaktertől, miközben megőrzi a sorozat végtelenül cinikus szellemiségét. „Soha nem mertél volna nem eljönni a temetésére, ha még élne” – vádolja meg Shiv a talpnyaló férjét, Tomot (Matthew Macfadyen), amikor az a munkára hivatkozva lemondja a részvételt. Ironikus módon bár a temetésen Kendall jön ki a legjobb örökösjelöltként a három testvér közül, a vágyott pozíciót végül pont az a szereplő kapja meg, aki nem pazarolja az idejét érzelgős búcsúra, ha közben a karrierjét is építheti. (Rácz Viktória)

BoJack Horseman (5. évad 6. rész)

Az elmúlt évek legfontosabb animációs sorozata őszintébben és hitelesebben beszélt az emberi léttel járó szenvedésről, mint bármelyik élőszereplős kortársa. Raphael Bob-Waksberg alkotása attól különleges, hogy semmit nem próbál megszépíteni: a hibás döntéseknek következményei vannak; a traumák emlékét nem lehet megszüntetni, csak együtt lehet élni velük; a halállal való szembenézés pedig rettentő fájdalmas feladat. A sorozat egyik legerősebb részében BoJack édesanyját temetjük, és az érzelmek legszélesebb spektrumát bejáró főhősünk egy gyászbeszédben próbál elbúcsúzni anyjától.

Már önmagában a rész felépítése briliáns: egy rövid bevezetést követően a teljes játékidő alatt (majdnem 20 percig) BoJack monológját hallgatjuk, melyben megpróbál számot vetni anyja emlékével, aki rengeteg szenvedést okozott neki. Ebben a beszédben pedig minden benne van, amin egy hasonló helyzetben lévő gyászoló végigmegy – düh, káröröm, szomorúság és csalódottság.

A temetési jelenet attól lesz maradandó, hogy a visszavonhatatlannal szembesít. Már nem lesz több lehetőség a fájdalmat okozó személy arcába vágni dühünket, már nem lehet abban bízni, hogy egyszer majd megváltozik.

Innen csak egy út marad: elfogadni, amit elmulasztottunk és megtanulni együtt élni vele. Ez a mindenféle pátoszt és feloldozást nélkülöző elbeszélésmód az, ami a temetésben megjelenített halált valóságosabbá teszi, mint bármi, amit a sorozatok világában megszokhattunk. (Dunai Marcell)

Az Usher-ház bukása

Mike Flanagan sorra szállítja a klasszikus rémtörténeteket feldolgozó minisorozatokat. A Netflix rezidens üdvöskéjeként tevékenykedő rendező többször próbálkozott a horrorkirály Stephen King műveinek egészestés adaptációival (Gerald’s Game, Álom doktor) mégis az epizodikus formában tudta leginkább kamatoztatni bevett történetmesélési módszereinek stílustalanságát. A Hill-ház szelleme ígéretes bemutatkozása után futószalagszerűen szállított, hasonló sablonokra épülő produkciók, mint A Bly-udvarház szelleme, a Mise éjfélkor és Az éjféli klub már legalább annyira tocsogtak a középszerűségben, mint bizonyos jeleneteik a művérben.

A megbízható mozgóképgyárosnak bizonyuló rendező-producer ugyanakkor következetesen szolgáltatja az újabb néznivalókat. Aktuális borzongatása, Az Usher-ház bukása ezúttal Edgar Allan Poe történetekből válogatja antikapitalista „Eat the Rich” narratívájának epizódjait.

A gyomorforgatóan gazdag Usher család morálisan visszataszító tagjai valósággal tobzódnak a féktelen erkölcstelenségben és a hedonista élvhajhászatban, így kifejezetten kielégítően hat egymás után bekövetkező, erőszakos haláluk.

Az ezeket követő temetések viszont már-már szánakozásra adnak okot.

Az első csoportos gyászszertartáson egymás mellé sorakoztatott koporsók ugyan még nem mutatnak rá kellően az életek elvesztésének súlyára, hiszen továbbra is számos rokon gyűlölködik kárörvendően a megnövekedett örökségre számítva. Az események előrehaladtával ugyanakkor a felhalmozott vagyon felszínes öröme egyre semmitmondóbbá válik a hasznosan töltött élet értékének tükrében. A későbbi, lényegében üres templomban tartott búcsúztatás már a minimális számban jelenlévő megemlékezővel érzékelteti a leélt évek során létesített emberi kapcsolatok vagyont felülíró értelmét. (Lubianker Dávid)

Dr. House (5. évad 4. rész)

A kétezres évek legjobb orvosi sorozatának, a Dr. House-nak visszatérő motívuma volt az egyes epizódok felépítésében DNS-spirálként összefonódó kettős szerkezet: az egyik szálon a hét épp aktuális orvosi rejtélye zajlik, míg a másikon House (és csapatának) fejlődése, múltjának feltárása, jellemének előrehaladása – és a kettő óhatatlanul találkozik. E szerkesztés egyik legjobb példája, egyben a nyolcévados sorozat egyik legjobbra értékelt darabja: az Apajegyek.

House az apja temetésére kell utazzon.

A „kell” bizony erős kényszer, mert a sorozat már sokszorosan világossá tette, hogy House sok-sok bajáért és jellemhibájáért az apját hibáztatja (már amennyire egyáltalán képes ilyesmik létezését elismerni),

és sem tiszteletet, sem érzelmi köteléket nem hajlandó ismerni felé; no, de Wilson (Robert Sean Leonard) most sem hagyja annyiban jóbarátja antiszociális késztetéseit, és csak azért is elrángatja a temetésre. House (Hugh Laurie) persze kézzel-lábbal és mindenféle trükkökkel kapálózik.

Eközben a kórházban a csapat egy (természetesen) rejtélyes tünetekkel érkező, kínai hölgy diagnózisát igyekszik felállítani. A betegség gyökerei a gyermekkorba nyúlnak, és a szülők felelősségét feszegetik, szép kontrapunktot képezve House belső megpróbáltatásaival. House infantilis viselkedése, a mögötte megbúvó nagyon is mély és racionális okok, valamint az orvosi nyomozás feszültsége érdekes érzelmi hullámhegyeket- és völgyeket jelent a néző számára. Ez a bevonódás valódi tétté is emeli a megoldást mindkét szálon – az Apajegyek így magába sűríti a sorozat leggyakoribb, legjobb vonásait, és leképezi a teljes House-történet szerkesztését és fő motívumait egyetlen tömör történetben. (Havasmezői Gergely)

Kockafejek (2. évad 2. rész)

Könnyen rásüthetik az ízléstelen jelzőt arra, ha valaki temetéssel vagy halállal viccel. Egy sorozat pedig baromi gyorsan képes kihúzni a gyufát, ha egy kedvenc karaktert küld váratlanul a túlvilágra – különösen, ha az egy szituációs komédia megbízható nevettetője. A zseniális, brit Kockafejek azonban még erre a lépésre is úgy volt képes, hogy igazi felháborodás nem övezte az eseményeket.

Rögtön az első figura, akit a sorozat kezdőepizódjában megláthatunk, Denholm (Chris Morris). Ő a Reynholm vállalat magabiztos habitusú, a hatalmával bármikor visszaélő feje, ugyanakkor egy igencsak féleszű kretén. Személye végigkísérte az első szezon karaktereinek fejlődését, a végén nagyot bulizott velük, a második szezonban pedig amikor először megpillantjuk, épp egy ünnepi meetinget tart, ahol a „milliárd-milliárdnyi” profitra koccintanak.

A karakter nárcizmusát nem is titkoltan jelzi az a mondat, mikor magára a világ legnagyszerűbb embereként hivatkozik. Titkárnője jelzi, hogy épp rendőrök kopogtatnak a cég ajtaján, és a nyugdíjalapban tapasztalható furcsaságokra szeretnének rákérdezni. Mi sem kell hát hősünknek, minthogy elegánsan kinyissa a felhőkarcoló tetején található irodájának ablakát és kihuppanjon, ahogy az orosz oligarchák szoktak… állítólag.

A haláleset abszurditása megalapozza a részt, amely mentes minden drámaiságtól. A Kockafejek antiszociális karakterei ezután azt gyakorolják, milyen módon róhatják le tiszteletüket, miközben semmit nem éreznek az elhunyt iránt.

A temetés során Roy (Chris O’Dowd) a saját halálán morfondírozik, mert megjósolta számára egy internetes oldal, hogy pont a ceremónia közben éri őt a vég. Jent (Katherine Parkinson) pedig azonnal megkörnyékezi az elhunyt hirtelen előkerülő fia, Douglas (Matt Berry), aki nemcsak apjának felvágós attitűdjét, de eszét is örökölte. A temetés egy teljes paródiává válik. A tiszteletes hangosan jelzi az összegyűlt hozzátartozóknak, hogy a halál ott leselkedik az ajtón és senki sem menekül. Még találgat is, ki lehet a következő. Eközben pedig Denholm szörnyű portréira is rávetül a kamera – keresve se találhattak volna méltóbb arcképet egy ilyen méltóságteljes megemlékezéshez. (Szécsényi Dániel)

Dr. Csont (4. évad 22. rész)

A Dr. Csont (Bones) afféle helyszínelős sorozatként a legkülönfélébb bűnügyek felderítéséről szóló széria volt, hősei mégis ritkán járnak temetésre. Emlékezetes epizód, amikor a halottnak hitt főhős, Booth (David Boreanaz) temetésén vesznek részt a szereplők, ennél sokkal viccesebb azonban a 4. évad 22. része, ami szó szerint halálira sikeredett.

Bár sosem nélkülözte a humort, a Dr. Csont alapvetően nem egy vicces sorozat, az említett epizódon azonban többször is hangosan felnevettem. A bűnügyi antropológus Brennan (Emily Deschanel) és csapata az Intézet egyik elhunyt osztályvezetőjének halotti torán vesznek részt, amikor a főhősnő a koporsónál felfedezi, hogy az elhunytat valójában meggyilkolták.

Mivel hivatalosan nem vizsgálhatják meg a holttestet, a csapat kénytelen más megoldáshoz folyamodni, és kicsempészi azt. Miközben Booth és Brennan a holttestet cibálják ki, Hodgins (T. J. Thyne) egy igen hisztérikusra sikeredett beszéddel igyekszik elterelni róluk a figyelmet.

Nem könnyű azonban titokban tartani azt sem, hogy a halottnak lába kélt, hiszen a tiszteletüket leróni vágyó gyászolókat elég nehéz távol tartani a koporsótól

– a legváratlanabb magyarázatokkal áll elő a csapat, hogy lebeszélje a rokonságot arról, hogy megnézzék az elhunytat. És ezzel még nincs vége a dolognak, hiszen az elkóborolt tetemnek vissza is kell kerülnie a helyére – hát csoda, hogy odáig fajulnak a dolgok, hogy Booth még dalra is fakad?

Miközben hőseink megfeszülnek, a néző nevet, remek ötlet volt, hogy egy temetést ilyen szarkasztikusan ábrázoljanak. A sorozat állandó felépítésének – egy meggyilkolt ember megtalálása, a holttest azonosítása, a bűnjelek vizsgálata, a nyomozás és a megoldás – váratlan felborítása, a gyász különböző formáinak mókás megnyilvánulásai és az elmúlás tárgyiasítása, a sorozatban állandóan jelenlévő halált neveti ki, és ad egyfajta feloldozást egy olyan témával kapcsolatban, amivel nem szeretünk szembenézni. A rész nemcsak üde színfolt a sorozat történetében, de remek ellenpontozása is a Dr. Csont halálképének. (Molnár Kata Orsolya)

Bolhafészek (2. évad 4. rész)

Ha Phoebe Waller-Bridge briliáns sorozatának egyik pillére a szex, akkor a másik a halál. A két központi tematika ráadásul ördögi körként magasodik a főszereplő feje és lelke fölé. Fleabag édesanyja halála óta nem találja a helyét, a szexbe menekül, ami végül legjobb barátjának elvesztéséhez vezet. Az újabb tragédia persze továbbgörgeti a diszfunkcionális kapcsolatok és a jobb híján, több éjszakás afférokba forduló, egyéjszakás kalandok kerekét. Egészen addig, amíg Fleabag bele nem szeret egy papba (Andrew Scott).

A 2. évad ugyan egy szerelmes történetként tárul elénk Scott karaktere révén, a 4. részben két idősávban mozogva láthatjuk az anyuka temetését, és Fleabag közeledését a paphoz. A rész pedig nagyon sok szempontból fontos a karakter múltjával és jelenével kapcsolatban.

Mert noha az anya temetésével és effektíve halálával való szembenézés segíti elő, hogy Fleabag végre őszintén megnyíljon a papnak és elcsattanjon közöttük egy csók,

a múltbéli jelenetek az egész sorozat dramaturgiáját megtámogatják, aláhúzzák és számos esetben meg is magyarázzák.

Fleabag édesanyja halálával apját (Bill Paterson) is valahol elvesztette, hiszen ekkor lépett színre a „gonosz mostoha” (Olivia Colman). Mindez azt is jól mutatja, hogy a címszereplőnek mennyire erősnek is kellett akkor lennie, amikor éppen őt kellett volna másoknak támogatnia. A traumára úgy derül fény, hogy a bűntudat fizikai megnyilvánulásaként Fleabag egyszerűen ragyog az esküvőn, ami miatt csak még tehetetlenebbül érzi magát, hiszen milyen üzenetet hordoz az, ha valaki a saját anyja temetésén úgy néz ki, mintha most lépett volna ki egy szépségszalonból?

A kimondatlan pedig végig ott lebeg a teljes epizód felett: Fleabag életét két haláleset alakította, de mi csak az egyik temetést látjuk. Boo (Jenny Rainsford) búcsúztatója sosem bukkan elő a sorozat két évada alatt. A barátnői támogatás és szeretet, amelyet Boo ad a főszereplőnek édesanyja elvesztése kapcsán, azonban csak még tragikusabbá teszi a karakter halálát, és még jobban nyomatékosítja Fleabag önutálatát és bűntudatát.

Nem meglepő, hogy ebben az epizódban borul fel igazán a néző fele irányuló kikacsintás, amikor Fleabag egy ponton a papnak mondja, amit a közönségnek szán. Sőt, a pap még meg is jegyzi, hogy olykor mintha eltűnne – amikor felrúgja a filmkészítési szabályt és belenéz a kamerába. Ez pedig gyönyörűen rímel arra, hogy a karakter mennyire megtörtté és elveszetté vált, amikor meghalt az anyukája. Boo felajánlja, hogy a felgyülemlett szeretetet, amelyet Fleabag az anyja iránt érez, adja neki. Amennyire szívszorítóan bájos ez a rövidke jelenet, annyira nyomasztó is egyben: hiszen a jelenben már Boo sincsen, azaz Fleabag szeretete az anyja és a legjobb barátnője felé egyaránt célszemély nélkül lebeg és feszíti belülről a karaktert. (Kajdi Júlia)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com