Magazin

Az alámerülés változatossága – A tengeralattjárós filmek elit alakulata

vadászat a vörös októberre

A The Investigation című sorozat nemrégiben bebizonyította, hogy egy skandináv krimi története akár egy tengeralattjáró körül is bonyolódhat. E kuriózum kapcsán a Filmtekercs legénysége egy különleges küldetésre vállalkozott: egy lista keretében megvizsgáltuk, hogy a sablonosnak tűnő tengeralattjárós műfaj jellemezhető-e változatossággal?

Látszólag nem. Hisz ha a tengeralattjárós filmekre gondolunk, könnyedén fel lehet sorakoztatni a jellegzetes műfaji jegyeket. Klausztrofób miliő, zárt helyzetben próbára tett férfiközösség, alfahímek közti kakaskodás, és nem egyszer a fülünkre hagyatkoznunk, hogy elborzadjunk az óceánba dobott bombák hangjától. Mégis sikerült tíz olyan filmet találnunk, amik – bár az imént említett motívumokat is magukénak tudhatják – szemléletmódjukban nagyon is különböznek egymástól. Ki gondolta volna például, hogy egy tengeralattjárós film működhet vígjátékként, vagy éppen ellenkezőleg horrorként is; hogy nemcsak a második világháború vagy a hidegháború, hanem az amerikai polgárháború (!) idején is játszódhat egy vízalatti küldetés; hogy életművüket tudatosan építő rendezők önreflexív motívumot is faraghatnak e járműből?

Listánk tehát nem feltétlenül a legjobb tengeralattjárós filmeket tartalmazza, hanem a legkülönlegesebbeket. Érdemes időrendi sorrendben megismerkedni velük!

Alattunk az ellenség (Dick Powell, 1957)

Az utóbbi évek egy legemlékezetesebb háborús filmje, a Greyhound egy romboló kapitányának klausztrofób szemszögéből mesélt az atlanti csata körülményeiről: az amerikai hajókonvojokra láthatatlanul vadászó, német tengeralattjárók elleni hadviselésről. Alig 12 évvel a második világháború után az Alattunk az ellenség is hasonló küldetésre vállalkozott, azzal a különbséggel, hogy nemcsak az amerikai hadihajó, hanem a német tengeralattjáró legénysége is arcot kapott.

A háborúellenes üzeneten túl pedig éppen ebben áll az Alattunk az ellenség legfőbb mondanivalója: hiába a folytonossá váló, ipari forradalmak alkotta, modern technika a háborúhoz emberek kellenek és emberség. Dick Powell filmjében két gyászoló kapitány (Robert Mitchum vs. Curd Jürgens) vív egymással macska-egér harcot, ám leleményességük folytán szüntelenül változnak a kiosztott szerepek. Külön dicséretes, hogy von Stolberg kapitány nem a második világégés reprezentációjára oly jellemző, egydimenziós szörnyetegként jelenik meg, hanem hivatásos katonaemberként, aki tengeralattjáróján egy törölközővel takarja le a Führer nevét. (Kiss Tamás)

 

Fehérnemű hadművelet (Blake Edwards, 1959)

A tengeralattjárók a legritkább esetben adják vígjátékok helyszínét, hiszen természetüknél fogva a hadi cselekményekhez köthetőek – a háborús vígjáték pedig önmagában is viszonylag ritka műfaji elegy. A kevés kivétel egyike a Fehérnemű hadművelet, amely a második világháború csendes-óceáni hadszínterén keveri mókás kalandokba hőseit.

Hogyan tegyünk nevetségessé egy tengeralattjárót? Fessük rózsaszínre, és töltsük meg nőkkel! A Fehérnemű hadművelet a screwball comedyk örököse, Blake Edwards (A Rózsaszín Párduc) pedig már most, az egyik első mozifilmjében a rá jellemző pergő tempóval és záporozó, elsősorban helyzetkomikumból eredő poénokkal dolgozik. A tengeralattjáró szűk tereiben (szó szerint) összezárt férfiak és nők közti magnetikus vonzalom, a rózsaszín festésből eredő félreértések, az egyre elborultabb katonai szerencsétlenkedés zárójelbe teszi a koherens történetet mint olyat, de ez egy pillanatig sem zavaró.

 

A film két sztárja, Cary Grant és Tony Curtis között remek az összhang, egy kis őrségváltásnak is a tanúi lehetünk. Grant utolsó szerepei egyikében gyakorlatilag egy korábbi tengeralattjárós szerepét parodizálja (Tokiói küldetés), a frissen sztárrá vált Curtis pedig, aki a világháború alatt a valóságban is tengeralattjárón vállalt szolgálatot épp Grant hősszerepe hatására, most hasonló karaktert játszik, mint néhány évtizeddel korábban az idolja szokott. A felszabadult, szexuális töltetű humorban gazdag film remekül kiaknázza a tengeralattjáró és a színészei adottságait is. A forgatókönyvét joggal jelölték Oscar-díjra, a saját korában pedig akkora kritikai és közönségsiker lett belőle, hogy a hetvenes években tévésorozattá is adaptálták, az egyik főszerepben – újabb őrségváltásként – Jamie Lee Curtisszel. (Gyöngyösi Lilla

 

A tengeralattjáró (Wolfgang Petersen, 1981)

A tengeralattjáró-témájú filmek nagy klasszikusa a Das Boot, Wolfgang Petersen 1981-es alkotása. A film a háborús realizmus egyik mintaértékű képviselője, a második világháborúval való német szembenézés egyik katalizátora – számos szempontból nagy mű tehát, de emellett még a mai néző számára is irgalmatlanul jó, izgalmas film.

Petersen kemény feladatot vállalt (a mű egyébként sorozatnak és filmnek is elkészült): német katonákat ábrázolt különlegesen valósághű harci körülmények között akkor, amikor a tengelyhatalmak világháborús oldalának bemutatása egyáltalán nem volt megszokott, és szikáran realista művet forgatott akkor, amikor a háborús filmeknek még a ma elterjedt úgy-ahogy realizmusa sem volt sehol (hogy mást ne mondjak, csaknem húsz évvel a Ryan közlegény megmentése és A Sólyom végveszélyben előtt – utóbbira egyébként meglepően hasonlít). Filmes legendák szólnak arról, hogyan volt képes Petersen megépíttetni egy technikailag és főleg az operatőr szempontjából roppant kihívást jelentő tengeralattjáró-belsőt, és hogyan vette rá a színészeket a kétségbeesésig valósághű alakításokra.

A tengeralattjáró tehát az alkotói folyamat miatt is rendkívüli alkotás. De az eredmény – a kész film – felülmúlja még a saját legendáját is: kivételesen megragadó erejű élmény. Főleg azért, mert nem forgatókönyv-szagú: a tengeralattjárók mozivásznon megszokott attribútumaira (a mélység veszedelme, az összezártság, a klausztrofóbia, a műszaki veszélyek, a harc megpróbáltatásai, a kötelező vészmerülés…) rárakódik a kiszámíthatatlanság, a „bármi megtörténhet” érzése, és ez valósághűséget kölcsönöz minden veszélynek. Az Atlanti-óceán szeszélye beivódik a néző idegeibe, a szövetséges hatalmak egyre nyilvánvalóbb fölénye lassan meghozza az elkerülhetetlen vég érzését, és ahogy a tengeralattjáró díszletből átváltozik ismerős otthonná – idő van rá: a film rendezői változata 208 perces –, úgy zárja magába a nézőt mind a mélység, mind a kijátszhatatlan esélyek nyomása.

A film fő olvasata, hogy bemutatja a szakmájuknak elkötelezett katonák sorsát egy technikai háborúban – az egyén felett álló erőknek kiszolgáltatott lét drámáját, a hősiesség és az összeomlás pillanatait. De a Das Boot a hiábavalóságot is ábrázolja, csakúgy, mint az ember pillanatnyi diadalát a lehetetlen küldetések és körülmények fölött; és az etikai dilemmát, hogy lehet-e hős a gonosz szolgálatában álló katona; és nem utolsó sorban a hadtörténet egyik percének igazságát: hogy ilyen volt második világháborús tengeralattjárón szolgálni, emberek ezt csakugyan átélték, hogy ennyivel iszonyatosabb és nagyobb szabású is tud lenni a világ annál, mint amilyen a mi 21. századi életünk – ami pedig azért létezhet, mert pont hogy nem A tengeralattjáró tragikus, a gonoszt önfeláldozó hűséggel szolgáló, hősies és gyilkos szereplői győztek. (Havasmezői Gergely)

 

Vadászat a Vörös Októberre (John McTiernan, 1990)

Minden jónak a csúcson kellene véget érnie: az egyik legbámulatosabb hidegháborús thriller, a Vadászat a Vörös Októberre 1990-ben jelent meg, amikor még éppen hihető volt, hogy a szovjet tudomány valami sci-fibe illő találmánnyal borítja fel a stratégiai egyensúlyt a világtengereken; egy-két év múlva a szovjet tengeralattjárók nagy része már örökre kikötve kezdte meg lassú szétmállását és hollywoodi ellenségnek megmaradtak a szegény arabok, akiknek pedig vajmi kevés atomtengeralattjárója járja a sivatagot.

A történelem által rútul elárult Vörös Október viszont állócsillag. Sean Connery főszereplésével, Tom Clancy regénye alapján leforgatott hidegháborús-katonai thriller John McTiernan, a Drágán add az életed rendezőjének vezényletében, olyan jelenetekkel, mint a fulladástól kimentett orosz legénység ünneplése a víz alatt épp titkos árulást elkövető parancsnok csele miatt; és egy – szavamra – Putyin nevű savanyú politikai tiszttel? Ennél élvezetesebb hidegháború nincs a vásznon és nem is lesz mindaddig, amíg a Mars és a Föld el nem kezd lopakodó űrhajókat küldeni egymás orbitális pályáira. És Sean Connery akkor sem lesz több.

 

A sztori Tom Clancy Jack Ryan sorozatának egyik első kötetén alapul. Clancy a techno-thriller egyik királya volt, és ehhez méltó a Vörös Október csavaros, átverésekkel és bonyodalmakkal teli sztorija is, ami épp annyira gyökerezik a valóságban, hogy a díszletei és az alapvető politikája hihetők legyenek, de azért simán bedob szükség esetén egy-egy futurista katonai találmányt. Bár a főszereplő elméletileg a Ryant alakító Alec Baldwin lenne, a vásznon esélye sincs a szovjet valóságot meggyűlölő, dezertőr atomtengeralattjáró-kapitányt, Marko Ramiust játszó Conneryvel szemben; a skót színész karizmája sose volt erősebb (még a Bond-filmekben sem), és amúgy BAFTA-jelölést is ért.

Külön felhívom a figyelmet a film zenéjére: Basil Poledouris alkotása egy alulértékelt klasszikus (csakúgy, mint a szerző Conan albuma), és akár önállóan is hallgatható, főleg a szovjet forradalmi kórusművet imitáló első szám, aminél eposzibb aláfestés hidegháborús műhöz egyszerűen el sem képzelhető. Daszvidanyja, Rogyina! És daszvidanyja, hidegháború. (Havasmezői Gergely)

 

Az utolsó esély (Tony Scott, 1995)

A tengeralattjárós filmek legénysége jellemzően férfiakból áll, ezért aztán a műfaj jellegzetes motívumának számít az alfahím pozíciójáért vívott harc. Tony Scott filmjében két nagyágyú (Denzel Washington és Gene Hackman) között alakul ki az ezirányú konfliktus, miközben arról kellene dönteniük, hogy kilőjenek-e egy rakétát az orosz nacionalista csoport által elfoglalt, nukleáris rakétabázisra.

Érdekesség, hogy Quentin Tarantino dialógusok tekintetében besegített a film forgatókönyvébe, és Az utolsó esélybe is sikerült néhány intertextuális utalást csempésznie. A film szárazföldi jeleneteinek egyikében az altisztek klasszikus tengeralattjárós filmekkel kapcsolatban tesztelik egymás tudását. És ekkor hangzik el az 1958-as Csendben fut, mélyen fut címe, ami egyértelmű mintát jelentett Tony Scott számára. Csakhogy Az utolsó esély pont olyan lett, amilyennek egy Jerry Bruckheimer produceri vezérlete alatt készült zsánerfilmet ismerünk: miközben a veretes színészek a csillagokat is lehozzák az égről, a nagyotmondás művészetét is megismerjük. (Kiss Tamás)

 

Hunley: Harc a tenger alatt (John Gray, 1999)

A tengeralattjárós filmek legtöbbje elsősorban a II. világháborúba, illetve a hidegháború idejére helyezi a cselekményt, amikorra a vízalatti hajózás technológiája már kiforrott, bevett gyakorlatnak számított. A Hunley ezzel szemben az amerikai polgárháború idején, 1864-ben játszódik, valós eseményeken alapulva. A konföderációs erők elkeseredetten igyekeztek áttörni az unionisták blokádját és ehhez minden létező eszközt megragadtak. Egy csapatnyi déli úttörő úgy vélte, hogy a siker záloga az lehet, ha a víz alól támadva kísérlik megsemmisíteni az ellenséget. A Hunley mai szemmel nézve primitív, emberi izomerővel hajtott bádogteknőnek tűnik, mégis ez hajtotta végre a világtörténelem első sikeres tengeralattjáró támadását a USS Husatonic nevű hadihajó ellen.

A másfél órás játékfilm ezeknek a vakmerő katonáknak igyekszik emléket állítani. A film hitelesen mutatja be a technológiai problémákat, és a különböző okok miatt önként vállalkozó legénység tagjait. Ez még nem az a korszak, amikor villanymotorok és modern eszközök segítették a hajósokat a felszín alatti haladásban. Vállalkozásuk gyakorlatilag olyan volt, mintha önként bújtak volna koporsóba. Mindezt Armand Assante és társai, többek között Donald Sutherland kielégítő és alázatos színészi játéka támasztja alá.

Érdemes kiemelni viszont, hogy az alkotás meglehetősen magán viseli az úgynevezett „Lost Cause” történelmi narratívát, azaz az elveszett déli ügy megszépítését. A déli katonákat egyértelműen hősökként ábrázolják, míg az északiak civil városokat bombáznak, gyakorlatilag terrorcseleményeket hajtanak végre az ártatlan polgári lakosság ellen. Nem arról van szó, hogy a filmben ábrázolt események ne történtek volna meg valamilyen formában a déliek kárára, de fájóan hiányzik az érem másik oldala. Mindezt súlyosbítja a meglehetősen pátoszos befejezés, mely már inkább nevetséges, mintsem szívhez szóló. (Gueth Ádám)

 

U-571 (Jonathan Mostow, 2000)

Olybá tűnik, hogy David Ayer a Kiképzés forgatókönyvével és Az utolsó műszak megrendezésével jutott el pályája csúcsára, mert legutóbbi zsánerdarabjai (Bright, The Tax Collector) már komoly hiányosságokat hagynak maguk után. A lejtmenet ellenére Ayer életműve azonban továbbra is egységes: férfias műfajokban vizsgálja a férfiközösségeket jellemző dinamikát. Így aztán cseppet sem meglepő, hogy karrierje első forgatókönyve egy tengeralattjáró maréknyi legénységére összpontosított.

A második világháború idején járunk: egy amerikai tengeralattjáró matrózaira hárul a hálátlan feladat, hogy foglaljanak el egy, az Atlanti-óceán közepén veszteglő, sérült tengeralattjárót, és szerezzék meg fedélzetéről az Enigmát. A hírszerzési mérföldkövet ígérő küldetés azonban balul sül el: az ellenség járművét megkaparintják, saját hajójukat azonban megsemmisíti egy német romboló, a maroknyi túlélő pedig az épp, hogy működőképes U-571-essel kénytelen a mélybe süllyedve menekülőre fogni.

Az U-571 egy utolsó pillanatos helyzetek sokaságára kihegyezett, közönségbarát akció-thriller. Ezért aztán legfőbb érdekessége, hogy szikrázik a szerzőiségtől. Főszereplője ugyanis a másodtiszt, akiben a kaland közepette kell, hogy kialakuljon a kapitánysághoz szükséges attitűd. Így válik Tyler egy duplán önreflexív karakterré. Matthew McConaughey általa jelezte, hogy már kész bekopogtatni az A-kategóriás sztárok világába, David Ayer pedig hogy nemcsak forgatókönyvíró, hanem rendező is szeretne lenni. Ritka filmtörténeti pillanat, hogy egy tengeralattjáró szerzői motívummá képes nemesedni. (Kiss Tamás)

 

Atomcsapda (Kathryn Bigelow, 2002)

A tengeralattjárós filmek sorában az Atomcsapda című mozi több szempontból különlegesnek számít. A történet középpontjában ezúttal nem egy német vagy amerikai, hanem egy szovjet hajó áll, melynek legénysége nem az ellenséggel, hanem a saját technológiájuk okozta katasztrófahelyzettel néz szembe. Bár a vásznon jóformán csak férfiakat láthatunk, a rendezői székbe A bombák földjénnel Oscar-díjat nyerő női direktor, Kathryn Bigelow ült.

A hidegháború alatt a szovjet flotta büszkesége az atommeghajtású, ballisztikus rakéta kilövésére is alkalmas tengeralattjáró, a K-19 vízrebocsátását a Szovjet Kommunista Párt siettette. A kapkodó tempót már a kihajózás előtt tíz haláleset kísérte. Miután a tengeralattjáró kifutott az Atlanti-óceánra, reaktorának hűtőrendszere meghibásodott, ami radioaktív szivárgáshoz vezetett. Csupán a legénység önfeláldozásának köszönhető, hogy nem következett be nagyobb katasztrófa.

Az Atomcsapda bár a valós eseményeken alapszik, azok bevallottan csupán inspirációként szolgáltak. A karaktereket átnevezték, és számos olyan elemet adagoltak a cselekményhez, melyek inkább a drámai hatást szolgálták. Az egyik ilyen változtatás már rögtön a film eredeti címében keresendő. A valódi K-19-et a legénység nem az özvegycsináló, hanem a Hirosima becenévvel illette. A valóságban a reaktor meghibásodása nem fenyegetett volna termonukleáris reakcióval, mint azt a filmben állították. Ugyanilyen fikciónak minősül a filmben ábrázolt zendülés. Bár a hajó valóságos kapitánya tényleg tartott ennek lehetőségétől, ám erre végül soha nem került sor. 

Az Atomcsapda számos elemében tekinthető az HBO sikersorozata, a Csernobil előképének. Az igazi, „láthatatlan ”ellenség itt is a radioaktív sugárzás. Ezt filmes eszközökkel bemutatni meglehetősen nehéz vállalkozás, ezért inkább a színészek reakciójával, illetve a sugárzás hatásának demonstrálásával (pl. smink) operálhatnak a készítők. A Csernobilhoz hasonlóan itt is sokat láthatjuk a kiakadó dozimétert, mely segít elképzelni a nézőnek az egészségügyi határértékek sokszorosát átlépő sugárzást. Ugyancsak érzékletes az ionizáció miatt neonfényben ragyogó hűtővíz, mely egyszerre gyönyörű és félelmetes látvány. A reaktortérből visszatérő matrózok remegnek, hánynak, bőrük égési sérülésekhez hasonló hólyagoktól sajog. Mindezt erőteljes, drámai színészi játék támasztja alá, elsősorban a két főszereplő, Harrison Ford és Liam Neeson részéről. Külön érdekesség, hogy a fedélzeti orvost alakító színész, Donald Sumpter később a Csernobilban is felbukkant egy kisebb szerepben.

Az Atomcsapda viszont jellegéből adódóan inkább csak a történelem iránt érdeklődő lelkes mozinézőknek és nem az akcióra kiéhezett szélesebb tömegeknek szól. (Gueth Ádám)

 

Merülés a félelembe (David Twohy, 2002)

Ha tengeralattjáró, akkor szinte biztosan a második világháborús U-bootokra, vagy azok szövetséges ellenfeleire gondolunk. 1943-ba helyezi cselekményét a Merülés a félelembe is, viszont a háborús film műfaját messze elkerüli a film, mert ez bizony egy színtiszta horror! 30 másik férfival összezárva lenni egy szűk térben valóban maga a horror, ráadásul ez a szűk tér több száz láb mélyre süllyed a végtelen óceánban. A tengeralattjáróba egyenesen földöntúli hangok szűrődnek be, amik jobb esetben rémisztő, de ártalmatlan bálnahangok, rosszabb esetben a már meghalt tengerészek szellemei kopogtatnak – jóval több ártó szándékkal.

David Twohy filmjének forgatókönyvéhez Darren Aronofsky-nak is köze volt, a feszültség pedig a hidrogénszinttel egyenes arányban nő. A film nyitányában egy amerikai tengeralattjáró legénysége három tengeren hánykolódó angolt húz a fedélzetre. Hamar kiderül, hogy az egyik angol német, míg a másik nő – nem a legjobb kombináció a babonás amerikai matrózok számára. Az angol kórházhajó túlélői a tengeralattjárón tapasztalt furcsaságok első jelei, de a többi jelenség nem evilági eredetű. A Merülés a félelembe legénysége egy súlyos bűnt cipel magával, ami a vízfelszín alatt csak súlyosbodik, és a következmények elől sem lehet menekülni. A német flotta a tengeralattjáró felett, a bűn a hajón belül jelent veszélyt a csapatra, és az is kiderül, hogy az igazi ellenséget önmagukban kell keresni. (Nagy Tibor)

 

Fekete-tenger (Kevin Macdonald, 2014)

Embert próbáló bátorság kell ahhoz, hogy egy tömör fémkalitkával leereszkedjen az ember a sötét ismeretlenbe, így szükségesek a megfelelő indokok az életveszélyes küldetésre. 187 millió dollárt érő arany azonban kellő motivációnak bizonyul, különösen a lecsúszott, munkanélküli segélyért folyamodó hajósoknak, akiket a nagyvállalat egytől-egyig kisemmizett. Itt a nagy lehetőség a munkásosztályból érkező veteránoknak, hogy kezükbe vegyék a sorsukat és újabb kötéltáncot járjanak az élet és halál mezsgyéjén.

A Fekete-tenger sok szempontból ismerős elemekből áll össze: adott a keménykezű kapitány (Jude Law), a szedett-vedett legénység, belső konfliktusok és a folyamatosan felbukkanó krízishelyzetek. Macdonald filmje emellett erősen rezonál A Sierra Madre kincse paranoiás szereplőire, és a Viharzóna kékgalléros hőseinek tragédiájára. A nagy zsákmány, mely elvakít; a vakmerő kapitány, aki a hierarchiában való felkapaszkodás reményében saját embereit is beáldozza akaratlanul.

Kevin Macdonald filmjét két órán keresztül nézhetjük végig gombóccal a torkunkban, mert hiába gyarlók és kapzsik a karakterek, a helyzet szülte kétségbeesésben könnyű azonosulni még a gyilkosokkal is. A nagy dilemma természetesen az, megéri-e kockáztatni az életet egy halom aranyrúdért – a végére már az is kérdéses, egyáltalán túl lehet-e élni a missziót. (Szécsényi Dániel)

Filmtekercs.hu

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés