Magazin Papírfény

Boszorkánykonyha – Terry Gilliam: Gilliamesque

terry_gilliam_gilliamesqueTerry Gilliam nem hazudtolja meg önmagát „pre-posztumusz önéletrajzában”: ahogy a filmjei is összetéveszthetetlenek, a Gilliamesque is kívül-belül szerzői mű.

A komplikált személyiségek (ön)életírásai jóval izgalmasabb olvasmányok, mint a könnyen megfejthetőké. Szerencsénkre Terry Gilliam az egyik legizgalmasabb kortárs művész, akinek a pályája tele van hatalmas hullámvölgyekkel; ráadásul a filmjei első ránézésre nagyon különbözőek, miközben markáns kézjegyek kötik őket össze. Így valószínűleg sokakat izgat a Gilliam-titok: vajon mi rejlik a különc művész fejében. Ha a titkot nem is árulja el, az idén 76 éves rendező nagyon tartalmas, és mindenekelőtt gyönyörű kiállítású könyvben mesél önmagáról.

Ritkaság, hogy egy önéletrajznak a küllemét dicsérjük, ennek a kötetnek viszont ez a legfeltűnőbb rétege: már a címoldal magába szippantja az olvasót. Továbblapozva pedig kiderül, hogy a vizualitás és a tartalom egyenrangú a Gilliamesque-ben. Ez persze nem meglepő, hiszen Gilliam vérbeli vizuális művész: rajzolóként és animátorként legalább olyan jelentős, mint játékfilmrendezőként. És ahogy a filmjeiben (már a Monty Python-jelenetekben is) a groteszk, fésületlen sokféleség a meghatározó, úgy ebben a könyvben is: a kötet inkább kollázsra emlékeztet, mint hagyományos, szöveges kiadványra. Olyan, mint egy nyaralási napló, amelyet a lelkes szerző teleragasztgatott a legkedvesebb tárgyi emlékekkel: nincs olyan oldal, ahol ne lenne egy-két (összefirkált) fotó, plakát, rajz, egyéb apróság. És akkor még nem is említettük a fejezeteket nyitó színpompás címoldalakat, amelyek hangulatilag is megágyaznak a következő 15-20 oldalnak. Tehát a kötet igazi vizuális orgia, amelyet feltehetően Gilliam az utolsó tintapacáig maga tervezett, annyira személyesnek hat. A varázslatos kavalkádot a magyar kiadás is szépen tükrözi – néhány apróbb, de zavaró hibát nem is a kötet külsejében, hanem a fordításban fedezhetünk csak fel (a Monty Python and the Holy Grail közismert magyar címe Gyalog galopp, nem pedig Szent Kehely; a Lost in La Machának pedig létezik magyar fordítása: La Mancha elveszett lovagja).

Egy átlagos oldal a Gilliamesque angol nyelvű kiadásából
Egy átlagos oldal a Gilliamesque angol nyelvű kiadásából

A főszöveg és az illusztrációk között szinte önálló életet élnek a szellemes képaláírások, amelyek nagyban hozzájárulnak a vaskos kötet fogyaszthatóságához, hiszen párbeszédbe lépnek az olvasóval, irányítják a figyelmet és rengeteg pluszinformációval gazdagítják a látottakat. Pl. a Grimm egyik forgatási fotójánál olvashatjuk: „Heath Ledger egyike volt azoknak, akik annyi energiával rendelkeztek, hogy abból bőven tudtak adni a körülöttük levőknek – nézzék, milyen sebességgel mozog a kezem, mintha szárnyam lenne!” (273). Vagy a kötet egyik legviccesebb gyerekkori képénél is tipikus gilliami a képaláírás: „Tetszik, hogy milyen magabiztosan ülök itt a nyeregben – látszik, hogy nem ez az első disznó, amit meglovagoltam.” (14).

A Gilliamesque tehát képeskönyvként is kiválóan működik, de érdemes a főszövegben is elmélyedni. Nagyjából három nagyobb korszakra oszthatjuk a mester életét a könyv alapján: a gyerekkor, az animátori-pythonos korszak és a rendezői évek leírása hangulatában is eltér egymástól, nem csak tartalmában. Talán meglepő, de a harmadik etap a legkevésbé érdekes. A fiatalkor sok vicces sztorija megágyaz a vissza-visszatérő motívumoknak (egyben humorforrásoknak) – ez a hálózatosság nagyon élvezetessé is teszi a szöveget, hiszen bennfentesnek érezhetjük magunkat a mindig új megvilágításban megjelenő, de már ismerős életrajzi elemektől. Ilyen például Gilliam hittérítői ösztöndíja a főiskolán, vagy az „első nagy rendezői kudarc”, egy menthetetlenül túldimenzionált Alice Csodaországban-előadás egy nyári gyerektáborban. Az illusztrátori és animátori évek leírása pedig rengeteg kreatív, izgalmas kulisszatitkot fed fel a jellegzetes, papírkivágásos, klasszikus műalkotásokat újraértelmező (vagy megszentségtelenítő, nézőpont kérdése) munkák születéséről.

Ez pedig egy látványos fejezetnyitó oldalpár
Egy látványos fejezetnyitó oldalpár

Ezzel szemben Gilliam tálalásában a filmforgatások egyet jelentenek az állandó pénzproblémákkal és a stúdiók elleni szélmalomharccal; hogy az ennél nagyobb szörnyűségekről (a Don Quijote-film forgatásának végzetes pechsorozata, Heath Ledger halála a Doktor Parnassus forgatása közben) ne is beszéljünk. Annyiban persze ezeket is érdemes elolvasni, hogy első kézből tudhassuk meg, Terryben mindez milyen nyomot hagyott. Érdekes azonban, hogy míg a Gilliamesque-et minden ízében átitatja az önirónia, sőt a szarkazmus, saját filmjeit Gilliam soha nem bírálja. A könyv alapján az ő szívének egyformán kedves a Jabberwocky és a 12 majom, a Tideland és a Félelem és reszketés Las Vegasban. Igaz, ahogy a bukásait sem ismeri be, úgy a sikerekről sem igazán beszél: a díjakról, szakmai elismerésekről alig esik szó. Gilliam ilyen szempontból javíthatatlan önmegvalósító, akit semmi más nem érdekel, csak hogy legyen elég pénze tökéletesen átültetni az álmait a következő filmjében.

la-mancha-elveszett-lovagja
A Don Quijote-film kudarcát La Mancha elveszett lovagja című dokumentumfilm örökíti meg

A kötetből kirajzolódó kép szerint tehát Gilliam örök kívülálló, de korántsem lila művész: egyszerre racionális munkás és szárnyaló fantáziájú megszállott. A sztorik mellett a könyv felépítése és stílusa is ezt a kettősséget támasztja alá: a látszat-véletlenszerűségek alatt minden precízen meg van tervezve. Gilliam nemcsak ír a vakvilágba, hanem határozott mesélői pozíciót vesz fel, és végig jellegzetes, olykor szókimondó stílusban adja elő az életét. Ritkán enged betekintést a lelke mélyére, a szentimentalizmus pedig teljesen hiányzik belőle, de cserébe hitelesnek érezzük, amit olvasunk – ez a visszafogott egyensúly pedig nagyon szimpatikussá teszi a szerzőt. Külön öröm, hogy ebből az önéletrajzból hiányzik az oly gyakori hencegés és nagy nevekkel dobálózás is: bennfenteskedés helyett a mester őszintén emlékszik meg egy-egy mondattal a fontosabb pályatársakról – miközben egy pillanatra sem engedi feledni, hogy ez bizony az ő története, senki másé.

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla

Gyöngyösi Lilla az ELTE irodalom- és kultúratudomány szakán végzett. Specializációja a szerzői film, a western és az intermedialitás, mániája az önreflexió. Újságíróként és marketingesként dolgozik. A Filmtekercs.hu ötfős szerkesztőcsapatának tagja, a Papírfény rovat felelőse.
[email protected]

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya