5, 10, akár 30 évvel később játszódó folytatások, eredeti karakterek új szerepkörben és új, az eredeti film hangulatához illő fiatal csillagok. Ezek a tíz legjobb legacy sequel.
A sztárok helyét a franchise-ok vették át mind a nagyvásznon és ugyanúgy a kisképernyőn, de ne gondoljuk azt, hogy továbbírásra csak a napjaink története késztet. Június végén Indiana Jones öltötte magára újra a régészkalapot A sors tárcsájában, de az igazi legacy sequel mégis A kristálykoponya királysága volt. Indy sokadik kalandja a tökéletes példa a filmcsoportra: folytatja az előző filmek kontinuitását, de jóval később játszódik az új karakterekre fókuszálva, miközben jelen vannak a régiek is. Sajnos az Indiana Jones 5 arra is jó apropó, hogy felkutassuk, melyek a valóban jó legacy sequelek.
10. Mary Poppins visszatér (Rob Marshall, 2018)
Az Emily Blunt féle dadus karakter éppen úgy röpít vissza minket a felhőtlen gyerekkorba, ahogy annak idején Julie Andrews-é tudta. Rob Marshall tudatosan és alázattal viszonyult az ötvennégy évvel korábbi történet folytatásának megteremtéséhez, filmje nem akar a mai gyerekek látványorientált, plasztikus modernitásába férkőzni, bátor vállalásként egy sokkal szűkebb réteget szólít meg: azokat, akik P̶.̶ ̶L̶.̶ ̶T̶r̶a̶v̶e̶r̶s̶ ̶r̶e̶g̶é̶n̶y̶é̶n̶ Robert Stevenson 1964-es moziján szocializálódtak.
A mondanivaló az elődjéhez hasonlóan az, hogy sose feledkezzünk meg arról, hogy él bennünk egy gyermek, akinek joga van hinni a csodákban. A kritikákkal ellentétben újít a történet: fő motívum a gyász feldolgozás, az egzisztenciális krízis és a testvéri kötelék, hiszen a jól ismert Banks testvérpárral találkozhatunk újra, immár felnőttként. Hogy mitől válik otthonossá? Pontosan tudjuk, hogy a bank az ellenség, nem lepődünk meg azon, hogy a jól ismert dadus egy percet sem öregedett, szemünk sem rebben attól, hogy egy papírsárkányon érkezik. Dick van Dyke cameozik egy rövidet, bár a kéményseprőt ezúttal Lin-Manuel Miranda testesíti meg. Szinte követeljük magunknak a nosztalgikus animált jeleneteket, ami nem hiányozhat a musicalből csakúgy, mint a dalok, és a számos tanítás, amit a feneketlen táska misztikuma rejt.
A szirupos hangvétel ellenére eléri azt az érzelmileg felfokozott állapotot, amit utoljára gyerekként élhettünk át mikor a karácsonyi ajándékokat bontottuk a fa alatt, a sztárparádé mellett pedig Blunt gőgösre formált játéka elfeledteti velünk, hogy a vásznon nem Andrewst látjuk. (Magyar Mariann)
9. Star Wars: Az ébredő erő (J. J. Abrams, 2015)
Ha volt nagy várakozással teli legacy sequel, akkor az a 2015-ös Star Wars – Az ébredő erő volt. A film óriási siker lett pénzügyileg, de a nézők körében is betalált, mivel J. J. Abrams rendező nagy mértékben épített a nosztalgiára. Visszahozta a történetbe a régi hősöket, és amit csak tudott, átemelt az 1977-es első film cselekményéből. A trükk az volt, hogy az Az új reményből ismert fő szálat már egy új arc, Rey köré építették, aki hasonló utat járt be, mint Luke az első részben. Ismerős érzést kelthetett az új szereplők közül Poe Dameron, aki Han Solóra emlékeztetett, de leginkább Kylo Ren hozta ezt, aki pedig egyértelműen Darth Vaderre hajazott. Vagyis a film adott valamit a korábbi nézőknek a régi szereplőkkel, azonban a történetben ők már csak másodhegedűsökké váltak.
Ennek ellenére az alkotás azért önmagában hozzátesz a mitológiához, hiszen építi a korábbi karaktereket azzal, hogy érvényesen köti össze a múltat és jelent, gondoljunk csak Leia és Han Solo, valamint Kylo Ren rokoni szálára. A film emellett modernizálta a franchise-t: Rey ugyanis a korábbi részektől eltérően egy fiatal nő, aki igencsak kompetens figurává válik, de a film abból a szempontból is különleges, hogy egy, a birodalmat szolgáló klónt kiemelt a tömegből, és árnyalta azt.
Az ébredő erő annak ellenére tudott hozzátenni a mitológiához, hogy biztonsági játékot játszott, viszont azt nagyon jól tette. Nem akart elindulni a Baljós árnyak bizarr útján, helyette – néhol túlzón – megadta a tiszteletet a régi részeknek, és jó érzékkel összefűzte őket az újjal. (Gaál Csaba)
8. Sikoly (Matt Bettinelli-Olpin, Tyler Gillett, 2022)
Tizenegy év után folytatódott 2022-ben a Sikoly, amely ugyanazon a címen futott, mint az első, így a készítők már rögtön itt jelezték, ez valamiféle újraindítás lesz. Az előző részekhez hasonlóan
a film erősen önreflexív, ezúttal éppen a cikkünk témáját adó legacy sequel tárgykörét járja körül.
A film remekül követi a felállított rendszerét, szinte újra játssza az első részt: a helyszín Woodsboro, visszatérnek a régi hősök, de már nem ők állnak középpontban, hanem az új szereplők. Így tudnak a régi filmek rajongóinak is szólni, de azért érezhetően egy új generációnak készült a szám szerint ötödik Sikoly, amely már a szereposztásban látható, hiszen odafigyeltek az etnikai összetételre, valamint néhány karakter szexuális identitására.
Ahogy azt megszokhattuk, van egy szereplő, aki ismeri a horrorfilmes trendeket és fordulatokat, de a 1996-os filmtől eltérve, itt már többek tisztában vannak a saját szerepükkel, mivel ismerik a régi sztorit a saját városukról. Az első Sikollyal való legerősebb kapcsok azonban a rokoni szálak, ketten Randy Meeks rokonai, az új főhős pedig egyenesen az első rész egyik gyilkosának a lánya. A 2022-es Sikoly tisztelettel adózik a zene, a miliő, a visszatérő szereplők képében a réginek, sőt jeleneteket idéz belőle, amiket végül máshogy old fel. A fentiek miatt mégis képes volt az új túlélő szereplőkkel lerakni az alapjait egy új folytatásnak. (Gaál Csaba)
7. Halloween (David Gordon Green, 2018)
Kevés hollywoodi franchise húzta annyi ideig, mint a Michael Myers gyilkosságait egyre tovább szaporító Halloween trilógia. A top tízes listára azonban nem is a legutóbbi, lezáró rész, a Halloween – Véget ér (2022), hanem az azt megelőző 2018-as változat helyezte fel. A 70-es évekből indult slashert a 2009-es folytatás után David Gordon Green kellő tisztelettel támasztotta fel ismét Laurie Strode (Jamie Lee Curtis) és a jól ismert, álarcos mészároló emlékét.
Az érthetetlenül sok újrajátszást kapott történet kínosan egyszerű alapkontextusából talán senki nem gondolta volna, hogy még lehet olyat kihámozni, ami nem csorbítja tovább – mi több, helyrepofozza a sorozat renoméját. A folytatás tudatosan hajaz őseire a jelenetek építkezésével, új karakterekkel színesíti a film világát és újra tudja szítani, sőt tovább is fokozza a két főszereplő közti hajszolt kergetőzést. Green újragondolása ugyanazzal az alappal, de más minőségben, John Carpenter pazar zenei világával, kreatív beállításokkal némi érzelmi, valamint dramatikai többlettel, a karakterek új megvilágításával visz minket vissza a már megismert, ám azóta felfrissített atmoszférába, ami a Halloween történetében nem volt még ilyen közel egy igazi, klasszikus horrorhoz. Ha a tizenháromból csak egyet, akkor a Halloween négy évtizedes legendájának ezt a mérföldkövét még érdemes megnézni – és valószínűleg elengedni is ezen a ponton kellett volna. (Fellegi Balázs)
6. Toy Story 4 (Josh Cooley, 2019)
Közhely, de ettől még igaz, hogy ahol lezárul egy történet, ott elkezdődik egy másik. Az egész legacy lényege, hogy a happy end után, évekkel később kapunk egy nem várt folytatást, ráadásul újra azokkal az azóta is aktuális gondolatokkal, mint a hűség, a közösséghez való tartozás (vagy éppen az integrálódás) és az identitáskeresés.
Amiben viszont plusz tartalmat nyújt, az a szülői ragaszkodás-elengedés dilemmája, illetve a játék, mint szuverén entitás élete. Mint legacy sequel ez a rész inkább a millenárisokhoz szól és kevésbé az iskoláskorú rétegnek, hiszen, ha az előző mintákat vesszük alapul, a forgatókönyv a való életből vett reális példákból építkezik: Woody és a többi játék az a (felnőtt) karakter, amihez mi nézők kapcsolódni tudunk. Null-huszonnégyben nevelik, szórakoztatják és terelgetik a gyerekeket, akik velük játszanak. Láthattunk már munkahelyi nézeteltéréseket, féltékenységet, de megmutatkozott a válságba kerülő hovatartozás és az elmúlástól való szorongás kérdése is.
A Pixar pedig a tőle elvárható érzelmes stílusban adja mindezt elő, így az ismerős montázs a film elején el is feledteti velünk a negyedik rész létjogosultságának megkérdőjelezését. Kedvenc westernhősünk kénytelen belátni, hogy nincs már abban a pozícióban, mint Andy szobájában, ráadásul Bonnie-t is el kell engednie vagy legalábbis a zsenge újonc Villire bízni, aki az ő utolsó mentoráltja is egyben. Jó legacy őskarakterként stílusosan távozik a színről, vagyis kilép a közösségéből, függetlenné válik. (Magyar Mariann)
5. Creed: Apollo fia (Ryan Coogler, 2015)
Mint ahogy a legtöbb legacy sequelt, előzetesen a Creedet is fanyalgás előzte meg. Kérdéses volt, hogy miért kell még egyszer előrángatni a Rockyt, aki már csak mellékszereplőként jelenne meg barátjának, Apollo Creednek a fia mellett. A film mégis sikeres lett, aminek az egyik titka, hogy tisztelettel, de bátran merít a Rocky első részéből, csak változtat a szerepeken: az olasz csődör egy Mickey-hez hasonló mentorrá válik, Adonis Creed pedig Rockyhoz hasonlóan viszonylag karrierjét későn megkezdő bokszoló lesz.
A Creed mégis saját úton kezd el járni, amit többször, deklaráltan kijelentenek a filmben, mintegy reflektálva a készítők szándékára,
ugyanis Adonis örökséget szeretne maga után hagyni, és szeretne kilépni apja árnyékából. Nem nehéz látni, hogy az alkotók szándéka is ez volt a Creeddel: nosztalgiát kelteni, ehhez kellett Sylvester Stallone, az ismerős környék és helyzetek, mégis elhagyni a Rocky-franchise-t, és lassanként egy újat építeni.
Ehhez pedig finomhangolásokat eszközöltek. Adonisszal az afro-amerikaiak szubkultúrája jelenik meg a franchise-ban, ez megmutatkozik az öltözködési stílusokban és a zenében is. Emellett szellemileg is sikerült ez, mivel a múltat képviselő, idősödő és magányos Rocky családra lel Adonisban és barátnőjében, Adonis pedig egy mentort és barátot kap Rockyval. A Creed így egyszerre teremtette meg a miliővel a múltat, de a főhőssel képes volt új irányt adni a franchise-nak. Néhol a bunyójelenetekkel, az edzésszekvenciákkal, valamint Rocky szerepével nosztalgiázik, de érvényesen gondolja tovább a sport nélküli életét és az öregségét, valamint Adonis személyében egy komplex karakter vette át a stafétát az olasz csődörtől. (Gaál Csaba)
4. Szárnyas fejvadász 2049 (Denis Villeneuve, 2017)
Méltán tudhat magának helyet e listán a Szárnyas fejvadász 2049, ami a szó többszörös értelmében örökít tovább egy immár negyven éves klasszikust. Ridley Scott 1982-ben rendezett utópisztikus akció sci-fije a cyberpunk kultusz egyik alapköve lett. Olyan alapdilemmára épült, amely napjainkban egyre kínosabban kiált megválaszolásért: mi van, ha az ember alkotta intelligenciák egyszer tényleg vesztünket akarják majd? A későbbi remake a Warner Bros és többek között maga Ridley Scott támogatásával valósulhatott meg. Denis Villeneuve rendező pedig kiválóan ismerte fel, és bontotta ki az eredetiben felsejlő, jövőbe mutató lehetőségeket.
A korábban megismert látványvilág egyedi színezete és drámai fényárnyék kontrasztjai egy érettebb technikával, bravúrosan elevenednek újjá. Ryan Gosling finoman visz tovább az új hős, Joe karakterében valamit, ami miatt már Harison Fordot is izgatottan követtük a legsötétebb mélységekbe is. Az utódfilm ritmusában talán elveszít néhol a korábbi feszítettségéből, de ez pusztán hozadéka olyan új dramaturgiai pillanatoknak, amik segítik az átélhetőséget ebben a valóban utópisztikusnak ható cybertérben. Akiket rajongóvá tett a 82-es verzió, azok bővelkedhetnek a nosztalgiában. Visszatérnek a hajtogatott állatkák, a zongora, az üldözés, a női test szépsége, a csontig ázott hős élet-halál küzdelme, egy kis elmaradhatatlan romantika, és olyan színészek mellett, mint Ana De Armas, vagy Jared Leto de még maga Harrison Ford is visszatér. (Fellegi Balázs)
3. A pénz színe (Martin Scorsese, 1986)
Egy olyan ikonikus alkotás utófilmje, amilyen az 1961-as A svindler, aligha kerülhetett volna jobb kezekbe, mint a nagy mester, Martin Scorsese-ébe. Eddie Felson (Paul Newman), a csillapíthatatlan szájhős és hazárdőr billiárdzseni elbukó karaktere néhány generációval később, 1986-ban tért vissza a vászonra. A pénz színe pedig úgy vitte tovább Felson jellemfejlődését, és olyan kihívás elé állította, ahogyan azt csak Scorsese csinálja.
Az eredeti film fekete-fehér világához képest, amiben csak lehetett, frissítést hozott az újraalkotás. A forgatókönyv egyik alapvető bravúrja, hogy Vincent Lauria (Tom Cruise) személyében Felson egykori, fiatal énjét is viszontlátjuk, akivel aztán az azóta bölccsé vált, érett szeszkereskedő azonnal megtalálja saját magát. Nem kell bemutatni, hogy Scorsese dinamikusan vágott, parádés beállításai milyen élvezetesen vezetnek egy történetet és milyen hitelesen ábrázol személyiségeket.
Az új verzió egyszerre marad tovább gördítése egy jól kitalált, régi sztorinak, ugyanakkor folyamatosan apellál az előzmények tanulságaira, és mindeközben útjára indít valami igazán fiatalosat. Megmarad a hazugság okozta látszat minden velejáró feszültsége, izgalma, az emberközelien ábrázolt, új fényben feltüntetett női társak és persze a rengeteg biliárd party. Scorsese felturbózta az egykori filmet és megadott vele mindent, amit rajongóként, filmzabálóként egy remake-től várhatunk, valamint olyan drámai, igaz pillanatokkal örvendeztet meg, mint amilyeneket azóta is megszokhattunk tőle. (Fellegi Balázs)
2 Top Gun: Maverick (Joseph Kosinski, 2022)
A jó legacy sequel ismertetői talán már kiderültek eddig, de a legjobbak közé azok tartoznak, amelyek önmagukban is megállják a helyüket és/vagy felülmúlják az eredetit. Ilyen a Top Gun-hoz harminchat évvel később készült U.S. Navy légierejének eposza, amely mai köntösbe csomagolta a nyolcvanas évek Amerikáját, megtartva a pátoszos bajtársi jelenetek dramaturgiáját.
Az előzmény inkább tekinthető egy politikai háttérrel megálmodott haditengerészeti toborzófilmnek, viszont a Maverick mondanivalója már sokkal érettebb. Persze a nyolcvanas évek hangulata most is meghóditja a nézőket a bomberdzsekivel és az aviator fazonú Ray-Ban napszemüvegekkel, nem is beszélve a zenei atmoszféráról, ami annyira beragad, hogy képesek vagyunk napokig retro lázban égni tőle. A kasszasikerért mégis inkább a légifelvételek látványvilága és az új CGI-technológia felel.
Pete „Maverick” Mitchell karaktere elfogadja, hogy megöregedett, ám még mindig a legtehetségesebb pilóta, egy ikon, aki hajlandó átadni a terepet a fiataloknak. Pszichológiailag nagyon izgalmassá teszi a múltbéli tragédia feldolgozásának hiánya Goose fiával, Roosterrel való kapcsolatát, egyszóval van mondanivaló, nem is akármilyen. A karakterek emberibbek, a dialógusok sokkal kidolgozottabbak, a fenségesség pedig szinte leugrik a vászonról. A hangulata nem egyszerűen nosztalgikus, hanem egy modern lovagtörténetbe ágyazott kerozinpornó a hollywoodi blockbusterek között. (Magyar Mariann)
1. Mad Max: A harag útja (George Miller, 2015)
Nem kérdés, hogy a Mad Max: A harag útja az egyik, ha nem a legjobb legacy sequel, hiszen szervesen illeszkedik az előző három rész univerzumába, de önálló filmként is bámulatos módon megállja helyét. George Miller rendező rögtön két komoly változást is eszközölt az új rész kapcsán: először a szerepből kiöregedő Mel Gibson helyett Tom Hardyt tette meg címszereplőnek, másodszor pedig nem is igazán Max-re, sokkal inkább Furiosára és az ő sztorijára tette a hangsúlyt.
A negyedik Mad Max azért jó, mert egyszerre folytatás és legacy sequel.
A címszereplő és a milliő miatt folytatás, utóbbi miatt ráadásul nagyon konzekvens, hiszen még barbárabb, mint az előzőek. Mint legacy sequel szintén működik, mivel több új szereplőt és egy, a főhőssel egyenrangú új figurát is behoz a történetbe.
Ezek mellett minden szempontból emel a téten az elődeihez képest. Például a 2-3. rész végén látható, nagyjából 20 perces autósüldözés-jeleneteket megfejelve A harag útja gyakorlatilag egy nagy üldözésből áll, és szédületes technikai megoldásokat tartalmaz. Ehhez jön, hogy ebben az őrült tempóban épülnek fel az izgalmas történet elemei és az árnyalt karakterek mindenféle apróságokból, eszközökből, elszólásokból. Az is a javára válik az új résznek, hogy érvényes és aktuális gondolatokat fogalmaz meg a fanatizmusról, az önkényről és a hatalommal való visszaélésről, valamint modernizálja a sztorit a nők lázadásának középpontba emelésével, ezzel mintegy feminista példázatot hozva létre. (Gaál Csaba)
