A skandináv filmek reneszánszának jegyében idén is volt Északi fények szekció a Titanicon. Sajnos – ahogy az egész fesztivált tekintve – az itt látott alkotásokkal kapcsolatban is vegyesek az érzéseink, igazán átütő alkotással nem sikerült összefutnunk.
Marteinn Thorsson: Viharföld (Rokland)
Az izgalmas ajánlóval szemben a film első fele után bele kell törődnünk, hogy annak ellenére, hogy izlandi filmről van szó, és még egy Nietzsche nevű póni is van benne, a végére mégsem lesz jó nekünk. Főszereplőnk egy középkorú tanár, aki amellett, hogy egy Grettir nevű viking megszállottja, szabadidejében Rokland nevű blogján az izlandi társadalmat osztja ki. A film legfőbb problémája, hogy vagy három történetbe is belekezd, de mindegyik súlytalan marad: olyan témákkal operál, amelyik mind egy-egy külön filmet érdemelnének, de így egyben csak egy sebtiben összetákolt történet lesz a végeredmény. A főszereplő motivációi is elvesznek a rengetegben, így a legtöbb fordulat váratlan és legfőkébb indokolatlan marad. A lehetetlenül sablonos befejezés sem javít sokat a film megítélésén, de a csodás izlandi tájak és egy egészen szórakoztató helikopteres-szexelős jelenet miatt mégsem távozunk tökéletesen csalódottan.
Axel Petersén: Avalon
Elég fáradt film az Avalon. Bár ez annyira nem meglepő: fáradt embereket játszanak benne. Ezek az emberek nem mellesleg dúsgazdagok, a felső tízezer mesés és gondtalan életét élik. Itt jönne a morális probléma, hogy ebből kiindulva akkor most mindent megtehetnek-e, vagy valamilyen törvény rájuk is vonatkozik? Történik egy gyilkosság, ami lehet véletlen, az embernek ígyis-úgyis szembe kell nézni magával. Lehetne mindebből egy jóféle Bret Easton Ellis-tisztelgés, de nem lesz. Az egész hiteltelen és érthetetlenül unalmas marad. Ráadásul még küzdés sincs, nem látunk valami katartikusan új megközelítést, sőt, semmilyen megközelítést nem látunk, csak akkor nem teljesen értem, miért is kellett elmesélni ezt a történetet. Mondhatja valaki azt, hogy szándékosan nem mutatok semmit a témáról, lám, ennyire kiveszett minden jóérzés és lelkiismeret, de itt nem ez történik, hanem tehetetlen mismásolás a téma és a szituáció körül. Ahogy főhőseink pedig kifutnak a tengerre, mintha az Arthur király legendájából ismert Avalon titokzatos szigetét (értsd: a megszabadulást) keresnék, egyenesen röhejes.
