Mikor leírom a fenti címet, már tudom, hogy kicsit gonosz vagyok. Lehet, hogy csak én aludtam el (majdnem) a Csendeseken, másoknak meg meditálni sikerült. A kettő közül valamelyik lehetett Ricky Rijneke célja, de erős a gyanúm, hogy inkább az utóbbi.
Bár nem sokat beszélnek benne, engem őszintén meglepett, hogy szinte csak magyar szó hangzik el ebben a holland-magyar koprodukcióban. A két főszereplő magyar (Tóth Orsi, Rába Roland), és az egyik operatőr is (Pohárnok Gergely), így aztán nem meglepő, hogy típusosan „magyaros” hangulatú lett a Csendesek. Persze inkább amolyan Fliegauf- vagy Janisch-féle utánérzéssel, csak egy picit talán kevésbé átgondolt formában.
A középpontban Csilla (Tóth Orsi) figurája áll, aki öccsét keresve bolyong egy rideg és elhagyatott világban, ami leginkább ellenséges, de maximum közömbös. Rijneke alaphangulatokkal, érzetfoszlányokkal kísérletezik, egy állapot bemutatására törekszik, amiben nagy segítségére van a sok rendezőt megihlető Tóth Orsi. A színésznő igazi projekciós felület, akin a filmkészítők (leginkább persze Mundruczó Kornél) előszeretettel vezetik le főképp agresszív késztetéseiket és piszkos vágyaikat. A főszereplő kamaszos nőisége, törékenysége és ártatlansága itt is központi, azzal a különbséggel, hogy jelen esetben a rendező is nő. Így ebben a filmben talán inkább az azonosulásról van szó, de az már biztos, hogy Tóth Orsi személyes karakterében van valami, ami állandó áldozattá, elszenvedő alannyá teszi, ez pedig jó alapanyag egy személyes hangvételű, merengő alkotásnak.
A fantasztikus képek, a sötét tónusok, a monoton mozgások és szürke tájak mind ezt a látomásszerű, álomhangulatot képviselik, de még két operatőr sem elég ahhoz, hogy megmentsék a filmet. A jó fényképezés nem különlegesség, hanem minimális elvárás, és hiába az elmélkedésen van a hangsúly, nem feltétlenül csak operatőri mestermunkát akarok kapni. Ugyanígy egymagában kevés az atmoszférikus zörejek, a környezet tipikus hangjainak, az ambientnek a kavalkádja is, mert bár ezek sikeresen megteremtik a túlvilági, lebegő pszichedéliát, még nem tartják egységes egészben a filmet.
Valószínűleg a forgatókönyv hiányosságai azok, amik miatt csak egy szép próbálkozás marad a Csendesek, ezért pedig részben szintén a rendező a felelős. A képek önmagukban elég erőteljesek, a színészi nyersesség is az, így nem kellene agyonnyomni a jeleneteket felesleges hangalámondással. A narráció csak túlmagyarázza az amúgy érthető (vagy éppen látható!) folyamatokat, a szájbarágással pedig közhelyessé válik az egész munka. És úgy látszik, egy alaphangulat bemutatása nem feltétlenül visz el egy filmet a hátán, mert ahhoz kicsit talán több (háttér)gondolatiság, magvasabb mondandó is kellene. Ezt a formulát csak kezdő, kísérleti rövidfilmben tudom elfogadni.
Persze ettől még korántsem temetnénk az elsőfilmes Ricky Rijnekét, hisz az adottságai, úgy néz ki, megvannak egy jó film elkészítéséhez, és nem is biztos, hogy figyelnie kell a fanyalgó kritikákra. Ha halad a saját útján, és kikísérletezi, mi áll jól neki, remek filmeket is forgathat.
