Alapvetően veszélyesnek tartom, ha valaki terápiás célra használja fel a mozit, hiszen ezzel egyrészt totálisan kiszolgáltatja magát, másrészt pedig csökkentheti az élvezeti értéket, ha valaki teljesen befelé koncentrál, és nem a közönségre. Rithy Panh filmje szerencsére eloszlatta minden aggodalmamat, hiszen képes volt rendkívül személyes, ezzel együtt elgondolkodtató és élvezhető filmet készíteni. A hiányzó kép versenyben volt a legjobb idegennyelvű film kategóriájában az Oscarért, és bár nem vitte el a díjat, ez semmit sem von le az értékeiből.
Akárhányszor ilyen típusú filmet nézek, nem tudok nem arra gondolni, hogy mennyivel jobb volna úgy tanulni a történelmet, hogy levetítenek pár ehhez hasonló alkotást egy-egy téma kapcsán. Mert ha a dátumok, helyszínek és nevek helyett személyes, egyéni történeteket kapunk, pláne, ha archív felvételeket is láthatunk, sokkal közelebb kerülhetünk bizonyos események, adott esetben diktatúrák megértéséhez. Persze kétélű fegyver a film, ahogyan azt a rendező is bizonyítja, hiszen ugyanazon a médiumon keresztül juttatja el történetét a világ számos pontjára, mint amelyet a vörös khmerek is használtak, csak ők éppen propaganda célokra.
Rithy Panh filmje elképesztően nyomasztó, de nem azért, mert hosszú, archív felvételeken mutatja a kegyetlenségeket és a szenvedést, amit a kommunista Pol Pot rezsimje zúdított Kambodzsára, hanem mert sajátos technikájával egyszersmind el is idegenít az eseményektől. A mozi jó részében mozdulatlan agyagfigurákat látunk ugyanis, miközben halljuk az élet hangjait. Kicsit olyan, mint Lars Von Trier Dogville-je. Az egyes szám első személyű elbeszélés pedig még inkább ráerősít erre, a narrátort magát nem látjuk, csak egy villanásnyi képet kapunk róla a film végefelé.
Az író-rendező 1975-ben került be egy munkatáborba, amikor még csak 13 éves volt. 1979-ig, a rezsim felbomlásáig élt különböző táborokban, eközben elveszítette az egész családját, és olyan dolgokat látott és hallott, amiket soha nem tud elfelejteni. Filmje nem csak a régóta kísértő lidérces álmok elűzését célozza meg, de bemutat egy olyan teljesen abszurd diktatúrát, amelynek rémuralma alatt nagyjából 1.7 millióan veszítették életüket. Az egyébként Franciaországban tanult Pol Pot és köre maoista, valamint marxista-leninista alapokon nyugvó utópikus agrárállamot álmodott meg, amelyben semmi szükség nem volt kulturált, tanult, művelt emberekre. Így estek áldozatául tanárok, orvosok, és mindenki más, aki gyanúsan intellektuális volt. A film egyik legmegrázóbb jelenetében archív felvételen látjuk, ahogy a szétrepedezett földet aprítják és cipelik a foglyok egyik helyről a másikra, miközben azt halljuk, az új rendszer a szabadságra, a jólétre épül. Aki nem értett egyet, megölték. Aki plusz ételt szerzett magának, megölték. Az agymosás és a rettenetes körülmények hatására volt olyan gyerek, aki feldobta a saját anyját, mert az engedély nélkül gyümölcsöt szedett. Mindezek elbeszélésében keveredik a higgadtság a líraisággal, és valószínűleg ezért is hat ennyire. Nem vagdalkozik, nem követel felelősségre vonást, hanem a saját módszereivel, a saját nézőpontjából mutatja be a huszadik század második felének egyik legrettenetesebb népirtását.
Így hát habár nagyon is személyes a történet, mégsem csak egy ember ügye, és végső soron nem is csak Kambodzsa történelméről szól. Amiről A hiányzó kép beszél, leírja az összes diktatúrát, azok minden logikátlanságával, visszásságával és ocsmányságával együtt. Ezért is szomorú, hogy alig voltunk a vetítésen…
