A bezártságról, az elszigeteltségről, a magánnyal való küzdelemről szól a Titanic filmfesztivál egyik legjobb versenyfilmje, a Vakon. Az Oslo, augusztus forgatókönyvírója létrehozta a Felforgatókönyv és a Szkafander és pillangó ötvözetét úgy, hogy mindkét alkotásból a legjobbat gyúrta össze.
Két éve éppen a Titanic filmfesztiválon láttam az Oslo, augusztust – emlékszem, egy olyan barátommal néztem, aki azóta már Norvégiában él. Elképesztett, ahogy az a film a szabadságvágy felszínes igényét vegyítette a függőség mélyben gyökerező erejével. Az időben szűk keretek között játszódó dráma sokszor csak kívülről figyeltette a nézővel karaktereit, ezzel azonban önreflexióra kényszerített, visszapattantam saját magamra (ezt az érzést meg is elevenítette az Oslo, augusztus abban a jelenetben, ahol Anders a kávézóban ülve nézi a járókelőket). Most, két évvel később már hazatért az a barátom, és éppen vele néztem meg a Vakont a Titanic Filmfesztiválon, amely képes volt a továbbra is forgatókönyvíró, de immár rendezőként is bemutatkozó Eskil Vogt előző munkájának nyomába érni.
Az említett benyomások visszatérnek a Vakonban, noha kicsit másképp. Az új alkotásban hasonlóképpen a magány képezi a központi problémát a főhős életében, az egyedüllétet azonban itt a belső függőség helyett egy külső hiányosság okozza. Ingrid (Ellen Dorrit Petersen) néhány éve elvesztette látását, azóta teljesen elzárkózik a világtól. Magányosan ül nappalijában az ablak mellett, miközben különböző képzeteket gyárt nem létező szomszédjairól, férjének meg nem tett cselekedeteiről. Házastársa, Morten (Henrik Rafaelsen) hiába próbálja kirobbantani kedvesét a négy fal közül, a nőnek ahhoz előbb saját belső félelmeivel kell leszámolnia.
A Vakon valójában több szálon fut, és nagyjából a 96 perces játékidő harmadáig nem tudjuk biztosan megmondani, az egyes szálak milyen súllyal, milyen értelemben kapcsolódnak Ingrid életéhez. A film ezen szakaszában a csend a meghatározó. Amikor a főszereplő szobáját veszi a kamera, a mozdulatlanság és a hangok hiánya vizualizálódik. Eskil Vogt rendező zsenialitása éppen abban áll, hogy a látás elvesztését képes a mozgókép ősi eszközével, a látvánnyal érzékeltetni. Igazi közösségi moziélmény: a néző eggyé válik a csend alatt a közönséggel, a nézőtér minden zörejét, egy tüsszentést, egy kukoricaroppanást a magunkénak érzünk, és mindez felnagyítja azt a kellemetlen érzést, hogy egy meztelen, vak nőt nézünk.
A rendező a kényelmetlen percekkel nem öncélúságból kínozza a nézőt, Ingrid legbensőbb félelmeit érzékelteti a jelenetekkel. Később ki is mondja: vajon a férjem ma nem ment dolgozni, hanem itt maradt a fotelban, és engem néz? Ez a szorongás teszi cselekvőképtelenné a főhőst. Mégis Ingrid szerencsés, mert rájön, hogy félelmei kiírásával, szándékos felnagyításával talán képes lesz úrrá lenni nyomorult helyzetén. Az általa megírt banális helyzetek, valamint az író-írott viszonya a Felforgatókönyv vagy az Adaptáció legjobb pillanatait idézi, ilyenkor a dráma játszi könnyedséggel vált át bohózatba.
„Ha az a főszerkesztő meg tudott írni a pillantásával egy könyvet, akkor én is képes vagyok rá” – a vak nő a Szkafander és pillangó főhősét, Jean-Dót idézi meg, aki egy autóbaleset miatt teljesen mozgásképtelenné vált, és bár csupán pislogásra volt képes, külső segítséggel írt egy regényt életéről. Rendkívül jó a párhuzam, hiszen bár a fogyatékosságok éppen ellentétesek (Ingrid szabadon mozog, Jean-Do remekül lát), az emberre mégis ugyanolyan hatással van: elszigeteltséget és magányt vált ki. Így nyújt egyetemes gyógyírt a testi fogyatékosság problémájára a művészet, és e gondolat képezi a film legfőbb üzenetét.
Nagyon hittem benne, hogy a Vakon nyer majd a Titanicon. Rég láttam ilyen szép, a filmművészet határait tágító, mély és nevettető alkotást. Az, hogy végül egy másik mozi nyert (Viktória), csak azt mutatja, idén elképesztően magas színvonalat ütött meg a filmfesztivál.