Nem ez lesz az eljövendő mesterséges intelligencia kedvenc filmje (az A nő), de azért az Ex Machina jó összefoglalás a populáris kérdésekről MI-témában.
Válik-e isten a gépből? Ez nem épp az eredeti jelentése a „deus ex machina” kifejezésnek, de a világ odavan a kérdésért. 2001 Űrodüsszeia, Terminátor, Ghost in the Shell, Mátrix, A nő, Transzcendens, Automata – és még sok-sok darab, és ezek csak a filmek; a spekulatív fikciós irodalom sokkal gazdagabb.
De bármilyen megkapó is a gépistennel csatázó ember kalandja, érzéseinkre és ösztöneinkre sokkal mélyebben hat az a kérdés: válik-e ember a gépből?
Ki tudja, miért, de a mozis sci-fi újhullámának számos darabja foglalkozik ezzel a kérdéssel (is). És mind A nő, mind a Chappie, az Automata, de még a Csillagok között is (önálló karakterré megírt robotjai révén) azt válaszolja: bizony, a mesterséges intelligencia egyenrangú az emberrel. Mások szerint – A.I. – Mesterséges értelem, A kétszáz éves ember – egyenesen jobb.
Alex Garland íróként már több filmben is feszegette emberségünk korlátait és feltételeit. A 28 nappal később az embert veszélyesebbé festette a zombiknál, a Napfény megint kilétünkről beszélt az embernél látszólag jóval veszélyesebb kozmoszban. Az Ex Machina is alaposabb pillantás lényünkre, mint a sci-fis újhullám darabjai általában.
Kritikusi szemmel a film egyszerűen letudható. Az Ex Machina, történetét nézve, egy kevéssé bonyolult „ki ver át kit” sztori, épp csak az egyik szereplő nem ember. Karaktereit nézve közepesen érdekes: mind Domhnall Gleeson (Caleb), mind Oscar Isaac (Nathan), és főképpen Alicia Vikander (Ava) remekül hozza a részére megírt, enyhén sablonos figurát – a lényeg a bonyodalmakon van, nem a szereplőkön; ezt a filmet a sztori irányítja. Az effektek és a fényképezés nagyszerűek. Ava android (nos, gynoid) figurája hihető és még szép is; a környezet (a valóságban egy norvég hotel) igazán egy excentrikus milliárdos titkos erődjére emlékeztet. Minden visszafogott és csöndes, és remekel.
Ami izgalmas, az a film mögött álló filozófia.
Az Ex Machina számos témában tesz fel kérdéseket és legalább egy-kettőben még válaszolni is próbál. Az előtérben természetesen az MI és az ember egyenjogúsága áll (már-már láttam magam előtt a fellángoló egyenjogúsági tüntetéseket, „a gép szép” jelszavakat) – de nem kizárólag. Mert ha egyenjogú is az MI, vajon egyenértékű is? Netalán azonos? Emberi a gondolkodása vagy csak tetteti a kommunikációt? És még a férfi-női egyenjogúság, a gazdagok és tehetségesek kiváltságos élete, a teremtő ember felelőssége… Az Ex Machina nem ijed meg a problémáktól.
Módszere az, hogy olyan jelenetekkel és párbeszédekkel dolgozik, ami után a néző maga kezd töprengeni. (És a film időt is hagy rá.) Ava, a gynoid lassan bebizonyítja, hogy a gondolkodása legalábbis egyenértékű az őt vallató Calebéval, és onnantól a néző számára emberi karakterré válik: robot-testrészei dacára jócskán túl van az uncanny valleyn, tehát a néző akarva-akaratlanul személynek érzékeli –
ha pedig emberi karakter, akkor firtatni kezdjük magunkban a motivációit, az őszinteségét, az érzéseit,
mert nem tudjuk elképzelni személy-mivoltát mindezek nélkül. Holott nem ember. Ergo korántsem biztos, hogy van egyáltalán neki „motivációja”, „őszintesége” és „érzelemvilága”.
Az Ex Machina ebből a szempontból izgalmas: ugyanazt az eszközt használja az MI személlyé varázslására, amit a jövő kísérletei is fognak, azaz hasonlatossá teszi az emberhez. Onnantól nem tudjuk nem emberként látni. Hisz még egy kutyát is személyként érzékelünk! Még az autónkat is! A jótestű Ava egy mozdulattal eltörli a fiktív határt ember és gép között.
A film ennek dacára intellektuálisan mégis lusta. Valamennyi témájából csak a kötelező köröket futja végig, új kérdést vagy új szempontokat nem kísérel meg.
Remek összefoglalása a populáris MI-kérdéseknek, de csak ennyi
– profi összegzés. Ha téged érdekel a téma, valószínűleg már mindent olvastál (és sokmindent láttál is), ami ebben a filmben benne van.
No és ott az a fránya vetélytárs, A nő – az a helyzet, hogy A nő tavaly óta olümposzi magasságból nézi le az „MI vs. ember” témában születő alkotásokat, és ez sokáig így is marad. Az MI a valóságban még olyan messze áll előttünk, hogy minden spekuláció felőle szükségszerűen fantázia, azaz fikció, azaz művészet. És abban Spike Jonze tavalyi filmje verhetetlen. Az Ex Machina hozzá képest száraz összefoglaló.
https://www.youtube.com/watch?v=mEPBM_Zj744
