Az idén számukban némileg megcsappant amerikai függetlenek a szabad akaratot és az individualizmust állítják a középpontba a Titanicon. A témaadó, tudományos igényű szociálpszichológiai kutatást az emberi psziché katasztrófájával eljátszó gondolatkísérlet egészíti ki, hogy aztán a kamasz fejlődéstörténet egyéni, önérvényesítő harcával zárjuk a kört.
Vajon hányan gondoljuk magunkról, hogy bármilyen körülmények között is legyünk, a saját autonóm, független akaratunk szerint cselekszünk? Hogy racionális megfontolások alapján vagy morális meggyőződésből a saját utunkat tudjuk követni, még akkor is, ha a mindenkori társadalom másfelé terelne? Hogy nem számít semmilyen akadály, mert a szabadon meghozott döntéseinkben önmagunkhoz hűek tudunk maradni? És vajon hányan lennénk azok, akik valóban képesek ellenállni a hatalom nyomásának, a csoportba való beilleszkedés kényszerének, a konformitásnak?
Az első válasz valószínűleg a 100%, a másikról viszont többszörösen alátámasztott kísérleti eredmények szólnak, itt az arány 35-40%. Ez a Milgram-féle kísérleti paradigma állandónak talált százaléka, mely a felsőbb utasítással valamilyen módon ellenszegülő kísérleti személyeket jelenti. Lényeges felfedezés: nem feltétlenül az emberi gonoszság vezet szörnyű következményekhez, a szituációs tényezők hatása elengedhetetlen. A konformitás persze szükséges a csoport fennmaradásához és az identitáshoz is, de az engedelmesség a tekintélynek tulajdonított tévedhetetlenség gyerekkortól belénk nevelt elvére, a döntéseinkért való felelősség áthelyezésére és az egyre nagyobb elköteleződéssel járó csapdahelyzetekre épít. Ilyen körülmények között még az is áramot vezethet a másik emberbe, aki láthatóan szenved a lelkiismereti konfliktustól.
Ezt a kísérleti eredményt és utóhatásait mutatja be az Experimenter (Michael Almereyda, 2015), amely önmagában is inkább a tudományos igénnyel megtervezett kísérlethez áll közel, nomen est omen. A Peter Sarsgaard játszotta Milgram kutatóként, filozófusként, tanárként jelenik meg, aki a nézőhöz intéz gondolkodásra sarkalló kommentárokat, míg a hagyományos életrajzi drámák elemei hiányoznak. Nincsen hangsúlyos, terhelt magánélet, predesztináló kulcspillanatok, pszichohistóriát író emlékfoszlányok, csak egy élet a tudományos kíváncsiság, érteni- és tenni akarás szemszögéből. Az önéletrajzi puzzledarabkák meglepően hétköznapiak, így több idő marad a tanulságos kísérletezésre, és nem csak az engedelmességire, bár kétségtelenül az a legfontosabb. Az ember persze magáról nem szereti hallani a rosszat, az etikai ellenvetések ki is kezdték a nem teljes tájékoztatáson alapuló kísérleteket.
Olyan, mintha egy nagyon izgalmas, szociálpszichológiai dokumentumfilmet néznénk, Milgram pedig maga mellé emeli a nézőt, lássa azt, amit a kísérletvezető, fedezzék fel együtt a szociális világot. És Almereyda is hasonló szerepet szán magának. Ahelyett, hogy megmondaná, miről szól a filmje, hagyja, hogy nézője saját maga rakja össze a darabkákat, és olyan értelmezést fűzzön hozzájuk, amilyet szeretne. A szabad akarat körül mozgó film rendezője rábízza a közönségre, hogy szabadon döntsön. A tanító attitűd miatt azonban az optimizmus a vészjósló eredmények ellenére is megmutatkozik, felhívva a figyelmet a szabad cselekvés lehetőségére.
A stílusbeli és műfaji jellegű ugrások ezt a kísérletező kedvet és jóhiszemű meghatározatlanságot demonstrálják, az érzelmi távolság, a drámai fordulatok kerülése pedig az objektív tekintetet szolgálják ki. Az Experimenter nagy erénye, hogy megmutatja, így is lehet lenyűgöző önéletrajzi filmet készíteni.
Az objektivitásból és a távolságot tartó nézőpontból enged a gondolatkísérletként remekül működő Zsarátnok (Embers, Claire Carré, 2015), mely egy idegrendszert érintő járvány utáni posztap világban játszódik, ahol az emberek folyamatosan elveszítik emlékeiket. Bár az érzelmi összetevő itt erősebb, a dráma is hangsúlyosabb, a szereplők sokkal inkább elméleti figurák, azt mutatják meg, egy-egy típus hogyan viselkedne, milyen sorsot írna le egy ilyen helyzetben. Ugyanígy tematizálhatók a történet különálló szálai is, amelyek célja nem az összekapcsolódás, hanem a különálló lehetőségek felmutatása.
Ezért olyan a film, mintha egyazon világban játszódó, alternatív történetek szkeccsét látnánk párhuzamosan, miközben a karakterek fogalmi meghatározottsága játssza a főszerepet. Itt fiú és lány van, tanár, gyerek, káosz és egy Miranda – az egyetlen név a járvány elöl megmenekült, elzárva élő lány. A Zsarátnok történetében és szerkezetében is jól mutatja az emlékeit nem őrző társadalom igazi katasztrófáját, a kapcsolat és kommunikáció lehetetlenségét.
Persze az ember, ahogy tud, alkalmazkodik, és a legnagyobb nehézségek között, az identitás, a tudás, a kapcsolatok elvesztése ellenére is képes célt találni, fejlődni, összetartani és meghozni a nagyon nehéz döntést is. És van, akinek az önmagába záródó, örök szenvedés vagy az erőszak a megküzdés. A felejtés lehet jótékony is.
A legszubjektívebb alkotás a blokkból a Neptunusz (Neptune, Derek Kimball, 2015), mely egy fiatal lány felnőtté válásáról és a saját akarat megtalálásáról mesél egy apró halászszigeten élő kisközösségben. A kézikamerás, szemcsés felvételek kiegészítik a fantáziákkal tarkított gyermeki képzetvilágot, melybe egy iskolás barát halála lép be traumatizáló erőként. Egyben ez lesz az az erő is, amely mozdulásra bírja a belekényszerített szerepek közé rekedt lányt.
A Neptunusz sokkal inkább csendesebb, visszafogott, kisléptékű film, nem egész társadalmat érintő kérdésekkel, csak az egyéni sorssal foglalkozik, mégis példát állít az önállósodás élérésében. A helyi pap nevelése alatt álló Hannah-t elrendezett sors várja az egyházi iskolában, amire kisgyerekkora óta szorgalmasan készül is, a háttérben folyamatos az iskola bemutatóvideójának reklámszövege, a frázisokat kívülről fújja. A halállal való szembesülés és a felébredő bűntudat, a nagyobb egésszel mint ősi istenséggel való spirituális találkozás élménye azonban más utak felé terelik.
De ez sem lehet kielégítő addig, amíg valamilyen kényszerből, és nem szabad elhatározásból ered a döntés. Az öntudatra ébredő Hannah újabb szerepben találja magát, a különböző szerepeket képviselő tekintélyszemélyek pedig rivalizálni kezdenek érte. A régiből azonban hiába ment ki az új, ha az megint csak delegált szerepet és feladatot jelent, ha valami olyasmit kell beteljesítenie, ami nem önmaga. A végkövetkeztetés, hogy az önálló döntés fájó meghozatala a teljes kiszakadással és elengedéssel jár.
Az amerikai függetlenek blokkban így lesz az önálló akarat kísérleti bizonyításából elméletileg kidolgozott szabad választási lehetőségeken keresztül a hétköznapi életben megmutatkozó autonóm döntés.
