Az idei Titanicon szereplő összes amerikai függetlenfilm a múlt század ellentmondásait vizsgálja az átlagemberek szintjén – a kivétel pedig furcsa módon inkább Iránról szól. A kaleidoszkópból szépen kiolvashatók a 20. század második felének társadalmi változásai és egyben mai ember problémáinak zöme is.
A Titanic Filmfesztivál hagyományosan felvonultatja az amerikai függetlenfilmes szcéna azon újdonságait, amelyek másképp nem jutnának el a hazai mozikba. Ilyen volt tavalyelőtt a Megmaradt Alice-nek Julianne Moore-ral, vagy tavaly a Sötét húzások Jesse Eisenberggel. A 2017-es évben az Amerikai függetlenek szekció 3 filmet ölelt fel: 20. századi nők, Amerikai pasztorál, valamint A Metallica Perzsiában. Mi ezek mellé hozzávettük még a Buster két életét a versenyszekcióból, továbbá a fesztivál zárófilmjét, a Lovingot.
Közös vonás a filmekben, hogy mindegyik az átlagemberek bevonásával mutatja be az amerikai társadalom egy-egy szeletét. A függetlenség nem pusztán anyagi vonzatú, a műfaji korlátoktól is mentesek az alkotások, jellemzően drámák vagy drámai vígjátékok. Készítőik pedig alapvetően nem tökéletesre csiszolódott, kiforrott alkotók, inkább útkereső, a saját hangjuk még nem vagy csak alig megtaláló szerzők.
A rendszer és változása
Időben a legmesszebbre az Amerikai pasztorál nyúlik vissza: a második világháború lezárásáig. Azzal az általános vélekedéssel tekint erre korra, ami egyébként ma is tartja magát az amerikai társadalomban, miszerint ez volt az igazi boldogság korszaka, az ország aranykora. Ám mint kiderül, ez valójában csak a fehér középosztály számára volt az – ez lényegében az összes titanicos függetlenfilm alaptézise is egyben.
A felismerést az Amerikai pasztorálban a beszédes nevű Merry (Dakota Fanning) szimbolizálja, és a film óriási tévedése, hogy nem az ő történetét meséli el. Nem tudjuk meg, hogyan radikalizálódott a kislány, miért távolodott el családjától, mi vezetett el az amerikai társadalomban ehhez. A nézőnek az apával (Ewan McGregor) kell azonosulnia, aki ártatlan szenvedő alakként jelenik meg, az ő nyomozását követjük, azaz inkább az események passzív követését.
Amilyen ígéretes az Amerikai pasztorál (amelyet egyébként az eredeti regény bevált), annyira csalódás az elkészült film, ugyanis lényegében nem mond semmit. Amerika aranykorából aránylag gyorsan átlépünk a vietnámi háború okozta depresszióba, de a folyamatot magát nem ismerjük meg.
A Loving egy idősíkon játszódik Ewan McGregor filmjével, csak más helyszínen és más miliőben. Főszereplője a Loving-házaspár, akik Virginiában bűnt követtek el a hatvanas években: összeházasodtak. Richard (Joel Edgerton) ugyanis fehér-, míg Mildred (Ruth Negga Oscar-jelölt alakításában) feketebőrű. A bíró büntetésül száműzte őket az államból.
A Loving filmként olyan, mint a főszereplői: végtelenül szerény. Ahogy Richard és Mildred egyetlen dologra vágyott (a házasságra), ugyanúgy Jeff Nichols előtt is egyetlen cél lebegett: hogy a történetüket elmesélje. Nem akar általános érvényű következtetéseket levonni, nem akarja a világot megváltani, megmarad egy jó értelemben egyszerű, kedves történetnek. A sallangmentes megközelítés tipikusan függetlenfilmes eszköz.
Éppen az előzőek miatt igazából nehéz társadalmi tablóként tekinteni a Lovingra. Ugyanakkor meg pont azért jó film, mert igenis kidomborodik az események és a karakterek mögött egy kép a korszak Amerikájáról. A Loving-család családi házat épít, és ez valahogy tipikusan múlt századi: ma már az ő rétegük tagjai valószínűleg nem engedhetnék meg maguknak ugyanezt. Azonban a családfő karaktere is kikopott: az informatika térhódításával kivesztek a kékgalléros szerelők a társadalomból.
A rendszer maga a rendszertelenség
A Loving-család a szülők bőrszíne közti különbség miatt volt atipikus, Dorotheaék pedig csonkaságuk folytán. A 20. századi nők bonyodalma az apa hiányára és a kései gyerekvállalásra vezethető vissza: Dorothea (Annette Bening) és fia között egyszerűen túl nagy a távolság korban. Az anya Jamie (Lucas Jade Zumann) felnőtté válása érdekében felkéri a fia barátját, Julie-t (Elle Fanning) és albérlőjüket, Abbie-t (Greta Gerwig), hogy tanítsák meg a 15 éves kamaszt az életre. A ház felújítását végző William (Billy Crudup) szintén a közösséggel él, így öten alkotnak ők egy átmeneti családot.
Megkockáztatom, az idei Titanic legjobb filmje a 20. századi nők (valójában persze nem tudom, nem láttam a teljes programot). Mike Mills drámai vígjátéka elképesztő realitással mesél az életről. Karakterei maximálisan életszerűek: esendők, van bennük valami különleges, de követik a korszak trendjeit. A dinamika köztük pedig lenyűgöző: Dorothea legalább annyira megváltozik a fia hatására, mint fordítva. Sőt maga a film is inkább szól az időssé válásról, mint a felnőtté válásról.
A Titanicon szereplő amerikai filmek szerint tehát az ötvenes évek az aranykor volt, azt kérdőjelezte meg a hatvanas évek, és ez a nyolcvanas évekre állandósult. Az Amerikai pasztorálban Merry törvényt sértve lázadt a rendszer ellen, a Lovingban Mildred csendesen fellazította azt, viszont a 20. századi nőkben Abbie tanai mögött az látszik, a rendszertelenség maga a rendszer.
A versenyprogramban szereplő Buster két élete még művészi értelemben is ezt a gondolatot viszi tovább. A film a kilencvenes években játszódik, címszereplője egy hajléktalanból lett apuka, aki egy szállodában éjszakai recepciós. Feleségével együtt élnek anyósa lakásában, a saját ingatlan elérhetetlen álomnak tűnik számukra. Élete akkor változik meg (vagy épp válik ketté), amikor egy éjszaka megjelenik egy rejtélyes idegen a hotelben.
Míg a 20. századi nők a függetlenfilmek legjobbja volt, a Buster két élete a legrosszabb. Bizonyos értelemben inkább nevezhetjük kísérleti-, mint játékfilmnek, amennyiben például az érthető történetet és az egységes stílust az utóbbiak jellemzőjének tekintjük. Megannyi másik film volt hatással a Buster két életére A ragyogástól kezdve a Swiss Army Menig, amelyekből a kezdőnek (de nem elsőfilmesnek) számító Sarah Adina Smith-nek nem sikerült egy koherens alkotást összegyúrnia. Sajnos nem is érdemes több szót vesztegetni rá.
Kivétel erősíti a szabályt
A 2017-es Titanic amerikai függetlenfilmjeiből egyetlen játszódik a jelenben. A Metallica Perzsiában San Francisco perzsa rádiójának egyetlen napját mutatja be, azt, amikor a Metallica a stúdió vendége lesz. A másik meghívott zenekar pedig egy afgán rockbanda, a téma pedig a zenészek nagy találkozása.
Babak Jalali alkotása a Buster két életéhez hasonlóan kusza, de a rendezetlenségből mégis felsejlik valami rendszer. A helyi perzsa diaszpóra minden tagja számára szokatlan vagy nehéz az élet a hazától távol, és ezt mindenki másképp kezeli. Ráadásul a lelki konfliktus mellett kulturális-társadalmi többlettartalommal is bír a film: a pénzorientált világ ütközik a kulturális hagyományok ápolásával. Ez is hozzájárul ahhoz, hogy A Metallica Perzsiában valójában nem is amerikai film. De talán Amerika sem Amerika már.
