Magazin

Titanic 2017: Látom a fényt – Az alagút végén

Ritka gyöngyszem Az alagút végén, egy teljesen műfaji, de nem hollywoodi heistfilm. Feszült, izgalmas, fordulatos történet egyenesen Argentínából.


Hirdetés

Miközben az argentin gazdaság húsz éve válságban szenved, a helyi film virágzik, és ez még hozzánk is elér. Magyarországon is bemutatták A klánt vagy az Eszeveszett meséketa Titanic pedig elhozta Az alagút végént.

A leginkább megdöbbentő Az alagút végén kapcsán, hogy mennyire tiszta műfajfilm. Mégpedig heistfilm, azaz bankrablós mozi. A zsánernek rendkívül szigorú elemei vannak, ami magában a szerkezetében is megnyilvánul. És a három rész mindegyike megtalálható Az alagút végénben: a tervezés, a tökéletlen támadás és a zsákmányért zajló leszámolás.

A történetről nem írok konkrétumokat, mert lenyűgözően épül fel, és ezt az élményt vétek lenne elrontani. Rodrigo Grande író-rendező egyszer csak elkezdi a filmet: nem mondja el, hogy hol vagy mikor, nem ugrik a történet közepébe vagy a karakterek múltjába, egyszerűen csak elkezdi.

A történet teljesen organikusan és magától értetődő természetességgel tágul térben és időben, egyfajta spirális szerkezetben.

Vegyük a teret: sokáig nem mozdul ki a kamera a központi helyszínként funkcionáló hatalmas házból. Azért nem, mert maga a főhős sem. Joaquín (Leonardo Sbaraglia) ugyanis mozgáskorlátozott személy, hátrányos helyzete miatt sem hagyja el otthonát. Aztán elkezd egyre többet foglalkozni szomszédaival, távozik is a házból, de az események mindig visszatérnek az eredeti helyszínre.

A mesterien felépített cselekmény mellett a karakterek kidolgozására is sok energiát fordítottak, bár ha valamit fel lehet róni a filmnek, az a néhány, időnként kissé sablonossá váló figura – én a mélyebb argentin társadalmi beágyazottságot hiányoltam igazán. A szereplők inkább a cselekményt szolgálják: minden lépésük, minden reakciójuk, sőt minden érzésük visszaköszön a lezárásnál, és mindez egészen szokatlanul abszolút nem kiszámítható. A bravúr megint a szkriptet dicséri, egyértelműen látszik Rodrigo Grande erős forgatókönyvírói múltja. Megérte öt évet dolgoznia rajta.

A történet annak ellenére kiszámíthatatlan, hogy a témával már számos filmes foglalkozott a Coen-testvérek Betörő az albérőmjétől kezdve Woody Allen Süti, nem sütijéig. A számos további párhuzam ellenére (érdemes lenne készíteni például összevetést a karakterekről a kerekesszék szempontjából egy a Tiszta szívvellel) Az alagút végén leginkább a Pánikszobához hasonlítható. Ugyanolyan profi például a részleteiben, mint David Fincher filmje. Tökéletesen működik a suspense, amin sokat lendít az erős, folyamatosan lüktető, de nem tolakodó háttérzene. Az operatőr képei is emlékeztettek Conrad W. Hall világára, noha kihagyott ziccer volt kihagyni a falakon áthaladó kamerát, pláne, hogy az egész filmet stúdióban vették fel. És abban az értelemben is hasonlítható Rodrigo Grande Fincherhez, hogy ugyanúgy nem találta fel a spanyol viaszt, ugyanúgy nem újította meg a műfajt, mint az amerikai rendező (lásd: Holtodiglan). Csak készített egy kis túlzással hibátlan zsánerfilmet.

Tóth Nándor Tamás

Tóth Nándor Tamás külpolitikai és kulturális újságíró volt. A kettő metszetéből alakult ki filmes specializációja: a politikai témájú és a társadalmi változásokat feldolgozó filmek, valamint a Mediterrán-térség, Németország és Latin-Amerika filmművészete. A Filmtekercs Egyesület pénzügyi vezetője. tothnandor@filmtekercs.hu