Vágy és rettegés, vágy és őrület, vágy és undor – Hélène Cattet és Bruno Forzani erőszakban és erotikában gazdag művészfilmjei a Titanic Filmfesztivál Művész fókuszban nevű válogatásában kaptak helyet.
A fiatal rendezőpáros, Hélène Cattet és Bruno Forzani eddigi három nagyjátékfilmje (Bűverő, Színes könnyek, Hullák a napon) szerepelt a Titanic programjában, kísérőként pedig egy-egy rövidfilmet (O for Orgasm, La fin de notre amour, Santos Palace) vetítettek mellettük. A kínálat nem csak amiatt számított ínyencségnek, mert ritkán látható darabokat láthattunk, az is nagy szó, hogy – némileg A sötét oldal-szekció kiegészítéseként – ilyen, szűk közönséget lázba hozó rétegfilmek különös csoportja felé fordult a fesztivál.
De mit is tud ez a francia születésű, Belgiumban élő és alkotó házaspár? Cattet és Forzani filmjeit egymás mellé téve a legfeltűnőbb az, hogy mennyire azonos motívumokkal (vágy, erőszak, rettegés, őrület, undor), technikai megoldásokkal (felerősített zörejek), vizuális eszköztárral (zaklatott montázsok, szuperközelik) és dramaturgiával (posztmodern játszadozás a történetsémákkal és műfajokkal) dolgoznak. A rövidfilmektől kezdve minden művük egyazon filmes univerzumban játszódik, függetlenül attól, hogy a szikrázó napsütésben úszó mediterrán tengerpart vagy egy klausztrofób brüsszeli lakóház a cselekmény helyszíne. A különbség inkább abban rejlik, hogy a fent említett motívumok közül melyik filmben melyik a leghangsúlyosabb – ezek mentén tekintem végig őket.
Vágy és rettegés – Bűverő
Öt kisjátékfilm után (melyek közül a La fin de notre amour és a Santos Palace most is látható volt) Cattet és Forzani 2009-ben készítette el első egészestés darabját. A Bűverő (Amer) kísérletezőkedve mellett is viszonylag befogadható darab, hiszen – mint azt a rendezők is megerősítették a közönségtalálkozón – a három határozottan elkülöníthető részre osztott film három műfajt idéz meg. A történet főszereplője Ana, aki kislányként egy gótikus horror(kastély)ban él, szexuálisan frusztrált kamaszként a pink filmet (japán erotikus filmek) megidéző kalandját láthatjuk, nem kevésbé frusztrált felnőttként pedig egy Dario Argentót és Mario Bavát idéző kegyetlen giallóba csöppen.
A borzongató (bár egy idő után kiismerhető eszközökkel dolgozó) Bűverő lényege, hogy elmossa a határokat képzelet és valóság között – ugyanez egyébként a másik két filmről is elmondható, de itt a legérdekesebb a játszadozás a megtörtént/meg nem történt eseményekkel. Az első rész kísértethorrorja alapozza meg a második kettő lényegét is: Ana magányos és nyugtalan kislány, aki előszeretettel lop el dolgokat, a sötét, ódon családi villában pedig folyamatosan rémlátomások kísérik a lépteit. A roppant szűk térben játszódó rémtörténet ellenpontjaként a második szakasz a szabadban, a Hullák a naponban is visszatérő napsütötte, mediterrán tájon játszódik – ám a korábbi rész nyugtalanító emléke a nézőben és Anában is megkeseríti a szépséget. Végül a harmadik fejezetben a felnőtt Ana visszatér a villába, s jönnek vele a nyikorgások, reccsenések, puffanások, suhanások, lihegések és fenyegető látomások is – majd Ana késsel a kezében menekülni kezd egy az életére törő, sötét alak elől. Hogy mindez mennyire volt valóságos, nem derül ki, de a nőt legvégül a boncasztalon látjuk viszont.
Vágy és őrület: Színes könnyek
Míg a Bűverőben csak egy mellékkérdés volt, hogy Ana őrült-e, a 2013-as Színes könnyek (L’étrange couleur des larmes de ton corps) kifejezetten a józan ész elvesztésére és a néző elveszejtésére koncentrál. A labirintusszerű történetben Dan külföldről érkezik haza brüsszeli otthonába, amit megdöbbenésére üresen, de belülről bezárva talál. Miközben – kizárólag a gyönyörű díszítésű szecessziós épület falain belül – keresni kezdi az eltűnt feleségét, egyre bizarrabb titkokra bukkan a félhomályos lakásokban, rejtett folyosókon és padlásszobákban. A férfi sok gyanús alakkal találkozik, hallucinál, és lassan kicsúszik a lába alól a talaj; végül kiderül, hogy (szó szerint) önmagával áll szemben. A végtelennek érzett kergetőzés, az újra és újra felülíródó értelmezési kísérletek egy idő után fárasztóvá teszik ezt a posztmodern krimit/pszichothrillert, így nemcsak az nem derül ki, hogy pontosan mi történt a nővel és mi történik Dannel, de a film céljai is homályban maradnak.
A Színes könnyek nemcsak a legőrültebb (és legnehezebben befogadható), de a legerotikusabb filmje is a rendezőpárosnak. Itt kapnak a legnagyobb teret a fetisizált tárgyak és testrészek, a bőr recsegése, a kések villogása vagy a különböző testtájak szuperközeli felvételei. Mint a fesztiválon elhangzott, a forgatást követően az alkotók több hónapos munka során kísérletezik ki és illesztik a helyükre a gondosan megkomponált zörejeket, a színészek arcát és testét pedig ténylegesen néhány centiméter távolságból pásztázzák – így áll össze az a különös magánvilág, amely összetéveszthetetlenné teszi az egyébként ezer forrásból idéző filmjeiket.
Vágy és undor: Hullák a napon
A rendezőpáros legfrissebb, 2017-es filmjét a Frankofón Filmnapokon is vetítették, akkor teljes kritikát is szenteltünk neki. Visszatekintve elmondható, hogy ez Cattet és Forzani legkommerszebb filmje: az erotikus experimentális filmektől egy lépéssel közelebb kerültek a szélesebb közönséget megszólító műfaji filmek felé. Természetesen (mint kritikámban is írtam) a Hullák a napon is kísérletező kedvű alkotás, de sokkal könnyebben követhető és közérthetőbb, mint elődei. A spagettiwestern és a heistfilm jól ismert elemeiből építkezik, a szereplőket pedig olyan világosabb mozgatórugók vezérlik, mint a kapzsiság, az unalom vagy egyszerűen a túlélési ösztön.
A remek ritmusú film a zenehasználatban is kiemelkedik az életműből. Kérdésemre az alkotók elmondták, hogy az ütős zenéket már a forgatókönyv megírása közben kiválasztják a jelenetekhez. A hatvanas, hetvenes évek olasz és francia filmjeinek zenéit hallgatják munka közben, ezért a számok szabják meg a leírt jelenetek ritmusát, jellegét. Így aztán a kész film megfelelő pontjain is ezeket az ihletadó dalokat használják fel. Mint mondták, mindig törekednek arra, hogy az eredeti kontextusukból kiragadva, más műfajú jelenetekhez használják a dallamokat, mint az eredeti filmekben – egyszerre megidézve és ellensúlyozva a lehetséges emlékképeinket.
A maradék experimentalizmus jól elkülöníthető szekvenciákba szorult vissza a Hullák a naponban. Ezekben a vágy és undor képei keverednek, a túlszexualizált testek reklámfilmbe illő látványát rendre visszataszító elemek és/vagy bizarr asszociációk ellenpontozzák. Így Cattet és Forzani szerzői jegyei nem tűnnek el, csak fogyasztható mértékűre csökkennek. Hogy merre haladnak tovább ezen az úton, még bizonytalan: mindenesetre a fesztiválon azt mondták, a következő projektjük egy animációs film lesz, ami éppen annyira megdöbbentő ötlet, mint amennyire szorosan következik az eddigiekből.
