Magazin

Tíz év legjava: Egyszer majd megtanulok kommunikálni – Bábel

Tízéves a Filmtekercs: kedvenc filmjeinket idézzük fel ebből a tíz évből. Sergő András a Bábelt választotta.

Mindenki, aki filmmel foglalkozik, utálja a „melyik a kedvenc filmed” kérdést, pedig legtöbbször ez az első, amit megkérdez valaki, ha megtudja, mivel foglalkozom. (Nem, az első az, hogy ajánljak egy jó filmet, és ha hirtelen nem megy, akkor jön ez a kérdés.) Sokáig csak kedvenc rendezőket, műfajokat, stílusokat, jellemzőket mondtam, de mindig ott volt minden felsorolás elején Alejandro González Iñárritu trilógiájának befejező darabja. A Bábel egyesek szerint a giccs netovábbja, szerintem viszont az emberi meg nem értettség egyik legszebb története.

Arabok és fehérek, mexikóiak és amerikaiak, egészségesek és betegek, fiatalok és öregek, férfiak és nők. Mind nem értik meg egymást, mi pedig megfeszülünk a vászon előtt, mert látjuk és hisszük, hogy tényleg lehetne ez másképp. Minden meg nem értést valami külső tényező szít: a Marokkóba nyaralni induló amerikai fehér házaspár és az arab helyi lakosok közötti nem létező ellentétek a breaking news és a szent kattintásszám, a szőke kék szemű amerikai gyerekek és mexikói dadájuk közé a társadalom áll, siket japán lány és apja pedig a ki nem beszélt fájdalmak miatt nem tud kommunikálni.

babel1

Magyar szakos bölcsészként a szöveg felől érkeztem a filmhez, és szedtem fel magamra az elmúlt tíz évben azt, ami a filmet képi művészetté teszi. Számomra a film ezért mindig az emberek közötti kapcsolatok minél pontosabb, hitelesebb, igazabb képe, amihez jó történet és megszerkesztettség társul. Iñárritu korai filmjeiben (amiket én utólag, moziból kikerülve, már a videotékából pótoltam) ilyenfajta szerkesztettségben nincs hiány: a Korcs szerelmek és a 21 gramm (Gael García Bernal és Sean Penn azóta nagy kedvenc) klasszikussá vált, három egymásba fonódó résztörténete magával ragadott, és bevitt a filmek sűrűjébe.

Később, a Bábelbe beleszeretve, festő barátom mutatott rá Inarritu valóban meglévő vizualitására is, amelyek a mexikói szakrális festészet gyökereihez nyúlnak vissza. És noha a Bábel már nem követi tökéletesen a három résztéma egybefonódását, számomra kevés film tudta ennyire megmutatni, hogyan nem értjük egymást a legszorosabb emberi kapcsolatokban sem.

Korai ’tekercses emlékeimbe nyúlik vissza a Bábel, megtekintését szörnyű kritika követte, bár ne lehetne visszaolvasni korábbi szövegeinket! Első sajtóvetítéseim egyike volt ez egy olyan moziban, amit a hely adottságai miatt sem azelőtt, sem azóta nem tudok látogatni. Az elszántság azonban magasabb volt bennem egy ennyire várt film esetében minden leküzdhetetlen lépcsőfoknál. És noha minden vetítésre a filmért megy az ember, a Művész mozi nagyterme és a benne szemlélődőn meghúzódó kollégák nesztelen reakciói a stáb lepergése alatt mind élesen élnek még bennem. Ahogy még ma is összeszorul a torkom is Gustavo Santaolalla parádés zenéjére, és a vége főcím ajánlására: „Gyermekeimnek, Maria Eladiának és Eliseónak”. Egyszer csak megtanulunk mind kommunikálni.

 

***

Tízéves a Filmtekercs; szerzőink a „Tíz év legjava” című cikksorozatban mesélnek kedvenc alkotásukról. Ezek a filmek nem feltétlenül a legfelkapottabb, legelismertebb vagy leglátványosabb nagyságok: inkább azok, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A teljes cikksorozatot itt olvashatod.

Sergő Z. András

Sergő Z. András a Filmtekercs.hu alapítója és 2022-ben bekövetkezett haláláig felelős szerkesztője volt. Aktívan követte Közép-Kelet-Európa, különösen a román újhullám, a délszláv és a magyar film eseményeit. Érdeklődési körébe tartoztak a dokuk, a kamaradarabok, a sport- és a valláspolitika.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com