Az elmúlt tíz évből a legmaradandóbb élményt számomra egy argentin thriller nyújtotta. A pszichológiai, történelmi és társadalmi síkon értelmezhető krimi minden rétege egyedülálló hatást fejt ki a nézőre – engem például a filmkritikusi pályára terelt.
A mai napig megborzongok, ha eszembe jut a Szemekbe zárt titkok lezárása. Nem fogom lelőni a poént, de annyit elmondhatok, akkora hatással volt rám, hogy hat évvel ezelőtt, amikor először megnéztem a moziban, azonnal vettem egy jegyet a következő vetítésre. Újra át akartam élni, újra megtapasztalni azt a hihetetlen élményt, amit talán egyetlen másik filmnél sem éreztem korábban.
A Szemekbe zárt titkok diadalmenete akkor már javában tartott. Argentínában 2009 augusztusában mutatták be, csak ezt követően kezdődött a fesztiválturnéja, majd 2010 márciusban megérdemelten megnyerte a legjobb idegen nyelvű film Oscar-díját. A híre tehát alaposan megelőzte, mielőtt hozzám és Magyarországra eljutott volna az első kópia. De még a pozitív előjelek ellenére sem számítottam ekkora durranásra, mint ami ért 2010 októberében.
Nem csoda: első pillantásra a történet egy egyszerű krimi-noir. Benjamín Espósitót (Ricardo Darín) egy szokatlanul durva gyilkossághoz rendelik ki mint igazságügyi szakértőt. Az áldozatot megerőszakolták, majd kegyetlenül meggyilkolták. A fiatal nő vőlegénye, Ricardo Morales megfogadja, nem nyugszik, amíg az igazi tettest meg nem büntetik. A legfőbb gyanúsított Isidoro Gómez lesz, csakhogy ekkor már a hadsereg átvette az ország irányítását, így az elkövető kicsúszik az igazságszolgáltatás kezei közül. A katonai junta később beszervezi őt besúgónak, így végül Espósito élete is veszélybe kerül.
Az évtizedeken átívelő történet fókuszában három férfi áll: a nyomozónak szegődő igazságügyi szakértő, az áldozat vőlegénye és a gyilkos. Hármójuk között a kapcsolódási pontot a rögeszméjük képezi. Espósito csillapíthatatlan szerelme a bírónő iránt, Morales nyughatatlan vágya az elkövető megbüntetésére, valamint Gómez rajongása a kedvenc focicsapatáért. Mindhárman az életüket és a vesztüket köszönhetik megszállottságuknak. Pszichológiai szinten erről szól a Szemekbe zárt titkok – hogyan veszi át a hatalmat az emberek fölött a rögeszméjük. Érzékletesen bemutatja, hogy az irracionális vágyaink képesek irányítani az életünket, és az olyan nyilvánvaló körülményeket is képesek vagyunk figyelmen kívül hagyni, mint amit egy katonai diktatúra jelent.
De a film közel sem lenne ettől még annyira erős, ha a történelmi környezet nem tenne hozzá. A bűn és bűnhődés kérdése ezáltal sokkal árnyaltabbá válik, és képes hátborzongatóan rámutatni arra, hogyan relativizálja a hatalom a legsúlyosabb fogalmainkat is, mint például az igazság. A katonai junta kegyetlen tetteinek feldolgozása a mai napig nem történt meg Argentínában – nem meglepő tehát, hogy a helyiek tömege volt kíváncsi a filmre. Az éles politikai áthallások, valamint az igazságszolgáltatás legbelső berkeinek sokrétű ábrázolása jelentősen hozzáadtak a Szemekbe zárt titkok minőségéhez. A kérdésfelvetés ezért lesz kettős: a helyi viszonyrendszer vonatkozásában is áll (a junta tetteinek elszámoltatása), de közben univerzálisan is értelmezhető (megfelelő büntetés-e a börtön vagy akár a kivégzés egy kegyetlen gyilkosnak?).
A felsoroltakhoz hozzákapcsolódik a lenyűgöző rendezés és a bravúros színészi játék. A film ikonikus jelenete egy vágás nélküli üldözés az ország legnagyobb stadionjában: a csaknem ötperces jelenetben a kamera madártávlatból indul, bemászik a szurkolók közé, szűk lépcsőkön követi a rendőröket és a menekülő tettest. Ezt az egyetlen snittet három hónap munka előzte meg, majd három napon keresztül forgatták, amit további kilenc hónap utómunkálat követett. A lélegzetelállító teljesítmény joggal került be a világ legjobb jelenetei közé.
A Szemekbe zárt titkokat tehát megérdemelten tartják számon minden idők legjobb filmjei között, az IMDb TOP 250-es listáján pillanatnyilag a 134. helyezett. És persze ez is, mint a legtöbb dráma napjaikban, egy könyvadaptáció, de azon ritka kivételek közé tartozik, ahol a feldolgozás jobb, mint az eredeti – talán éppen az érzelmekkel teli szemek megjelenítése láttán.
Mint minden nem amerikai műfaji filmből, ebből is készítettek egy remake-et az Egyesült Államokban – ami aztán a sztárok ellenére megbukott. A filmgyártás hatalmas iróniája, hogy Juan José Campanella rendezőt Hollywood korábban csak Esküdt ellenségek és Doktor House epizódok dirigálására tartotta méltónak, majd amikor hazájában hatalmas sikerre vitt egy krimit, az abból készült amerikai feldolgozás még egy hasonszőrű sorozat szintjét se ütötte meg.
2010 óta átlagos filmrajongóból kritikus lettem, és a folyamatnak fontos állomása volt a Szemekbe zárt titkok – soha ennyi gondolatot nem szerettem volna közölni még filmről egy (kettő) vetítés után. Annak idején persze a Filmtekercs.hu is megjelentetett egy kritikát a krimiről, és vicces látni, hogy akkoriban milyen fiatalok voltunk – egy írás akkoriban még inkább ajánlás volt, semmint elemzés. De ahogy a Szemekbe zárt titkok is céloz rá a történetében, egy-egy esemény egy egész életre szóló változást képes kifejteni. Engem például két, egymást követő vetítés ráállított az újságírói pályára.
***
Tízéves a Filmtekercs; szerzőink a „Tíz év legjava” című cikksorozatban mesélnek kedvenc alkotásukról. Ezek a filmek nem feltétlenül a legfelkapottabb, legelismertebb vagy leglátványosabb nagyságok: inkább azok, amelyek közel állnak a szívünkhöz. A teljes cikksorozatot itt olvashatod.
