Magazin

Tízből semmi: Nicolas Cage legrosszabb filmjei

Közel 120 film, sztárrendezők sikerfilmjeinek főszerepe, egy Oscar-díj, egy Oscar-jelölés – a másik oldalon viszont nyolc Arany Málna-jelölés (és egy Arany Málna-jóvátétel!), orbitális bukások, mémmé redukálódás. Új filmje, az Álmaid hőse kapcsán Nicolas Cage rendhagyó karrierjét rendhagyó módon dolgozzuk fel: legjobbjait és legrosszabbjait is listázzuk.

Tízből tíz sorozatunk fekete báránya következik: a Tízből semmi. Szeretjük Nicolas Cage-et, de mi tagadás, akadtak a karrierje során megkérdőjelezhető alkotásai. A különös játékstílustól az egyszerű butaságokon át vállalhatatlan darabokig széles a skála, hogy éppen miért nem ajánljuk az alábbiakat, de természetesen tudjuk, hogy az idén 60 éves színész legelszántabb rajongóit semmi nem tántoríthatja el. Elképzelhető, hogy Nicolas Cage legeslegrosszabb, alsópolcos alkotásai közül nem mindegyik szerepel a listán – ezek csupán azok, amelyeket a szerkesztőségünk megszavazott, és többségük még az emberi fogyasztásra alkalmas kategórián belül mozog.

A Szellemlovas: A bosszú ereje (Mark Neveldine, Brian Taylor, 2011)

Nicolas Cage illusztris karrierjét áttekintve könnyű elsiklani felette, hogy bizony játszott ő már Marvel-hőst, ráadásul két alkalommal is. Mark Steven Johnson (Daredevil: A Fenegyerek) 2007-es A Szellemlovasa nemcsak az MCU előtti Marvel-mozik egyik fekete báránya, de a Cage karrierjében bekövetkező több mint 10 éves hullámvölgynek is az egyik kezdőpontja. Viszont a film teljesített annyira jól a kasszáknál, hogy a stúdió jelentősen megvágott költségvetéssel, de esélyt adott egy második résznek. Ráadásul a trash műfaj egyik gyöngyszemét, a Cranket és folytatását is jegyző Brian Taylor és Mark Neveldine vállalták a rendezést, ami egy igazi erőszakos, felnőtteknek szóló, az eredeti karakter szellemiségéhez hű adaptációt sejtetett.

Viszont az elkészült film nemcsak a tiszavirág életű Marvel Knights brandet tette sírba és a kasszáknál teljesített alul a kezdeti MCU-filmek árnyékában, hanem önmagában is egy borzasztóan amatőr, ronda, lustán megírt, videoklipes rémálommá vágott B-kategóriás edgelord szemét rettenetes alakításokkal, amitől még az R-kategóriát is sajnálta a stúdió. És mindennek a tetején ott van Nicolas Cage – úton karrierje mélypontja felé –, aki a Szellemlovasként egy olyan elborult, elmebeteg, affektáló vinnyogást ad le színészi alakítás címszó alatt, amit maximum úgy lehetett volna hitelessé tenni, ha Cage kényszerzubbonyban nyomja végig a filmet. Ez a kokainmámoros agymenés nemcsak Neveldine és Taylor karrierjét állította földbe, de Cage is egyértelműen itt vesztette el filmsztár státuszát és indult el szélsebesen a lejtőn a B-kategória sötét mocsarába. (Sztepanov Márkó)

Jiu-Jitsu (Dimitri Logothetis, 2020)

Rossz filmek között is vannak különbségek. Vannak, amik egy sikeres mintát próbálnak másolni, csak lusta, összecsapott módon. Vannak, ahol az alacsony költségvetés, az ambíció vagy a stáb tehetségének hiánya eredményez gyenge végeredményt. És vannak azok a rossz filmek, ahol minden forgatókönyvi és rendezői döntés olyan szinten mentes a józan paraszti észtől, hogy az ember csak arra tud gondolni, hogy ezt kik csinálták, kinek, milyen okból. Amikor még azt is nehezen tudod értelmezni, amit látsz.

Nicolas Cage karrierében van jó pár ilyen film, de közülük is kevés merészkedik az abszurditás azon mélységeibe, mint a 2020-as Jiu-Jitsu.

Az még nem meglepő, hogy Cage számos egyenesen DVD-re készülő C-kategóriás akciófilmet vállalt el, hogy adósságait rendezze, a Jiu-Jitsu viszont ezeken belül is egy teljesen őrült személyes projekt. Név szerint a görög származású Dimitri Logothetisé, aki saját képregényéből (!) adaptálta ezt a sci-fi harcművészeti agybajt, ami félúton van a Ragadozó és a Power Rangers között. Adott egy idegen faj, ami X+ évente leküldi legjobb harcosát a Föld legjobb harcosai ellen, na ezek közé tartozik Nic Cage is, aki leginkább Szecska mester szipus változatát játssza. Pontosan úgy gesztikulálva, vicsorogva, túljátszva, mint aki tudja, hogy mekkora hülyeségre írt alá, de legalább azt csinálhat a kamera előtt, amit akar.

Külön röhej, hogy mivel a többi szerepre profin mozgó fenékrúgókat szerződtettek (Alain Moussi, Tony Jaa, Frank Grillo, JuJu Chan) ezért Cage mesternél legalább annyit kell a dublőrökkel és a vágással trükközni, mint a gömbformátumot felvett Steven Seagalnál. De ez még csak a jéghegy csúcsa a Jiu-Jitsunál: kacagtatóan gagyi effektek, POV-verekedések (de komolyan, miért?), pornófilmeket alulmúló színészi játék, ide-oda teleportáló szereplők, avant-garde-ba illően értelmetlen cselekmény. De sok rossz filmmel ellentétben a Jiu-Jitsu legalább egy bűnt nem követ el: sosem lesz unalmas. Cage nem fogja a dicsőségtáblára kitenni a Jiu-Jitsut, de a mélypontok közül legalább ez az, aminek egésze méltó az őrületéhez. (Szabó Kristóf) 

Első állomás: Las Vegas (Andrew Bergman, 1992)

Andrew Bergman filmjét ma már a kutya sem ismeri, ami egyszerre köszönhető a feminizmus térnyerésével kiátkozható női főhősének és az egy évvel később berobbanó Tisztességtelen ajánlat hatalmas árnyékának. Az Első állomás: Las Vegas ugyanis egy olyan házasodni készülő szerelmespárról szól, ahol a vőlegény (Nicolas Cage) óriási tartozást gyűjt össze a pókerasztalnál, ellenfele (James Caan) azonban hajlandó a 65 ezer dollárt elengedni, ha a menyasszony (Sarah Jessica Parker) együtt tölt vele egy egész hétvégét.

Meggyőződésem, hogy a film nem Nicolas Cage alakítása, hanem botrányosan elhibázott nőábrázolása miatt kaphatott a szerkesztőségi csapattól alacsony pontszámot. „Egy egyszerű kurvát csináltál belőlem!” – fakad ki Betsy az alapkonfliktust követően, hogy aztán a tanítónőként (!) dolgozó menyasszony pár jelenettel később már önszántából csodáljon Hawaii-on egy kitörő vulkánt a milliomos oldalán. Andrew Bergman ráadásul előszeretettel mutogatja Sarah Jessica Parkert fürdőruhában, a happy end vegasi esküvőjén pedig egy revütáncos szettben áll oltár elé a menyasszony. A romantikus komédiát „male gaze” jellemzi a javából.

A „Cage rage” jelenséget ugyanakkor meglehetősen szokatlan élmény egy romantikus vígjátékban viszontlátni. A házasságtól anyakomplexusa miatt rettegő vőlegény azonban több kiakadáson is átesik a nőért folyó vándorútja során. Üvölt a Hawaii-i telefonközpontossal, a repjegyvásárlást stoppoló útitárssal, sőt a szigeten még egy pucér férfival is egy cellába kerül. A groteszk jelenlét csúcsa pedig a film tetőpontja, amikor Nicolas Cage „Repülő Elvisként” ugrik ki egy gépből Las Vegas felett. (Kiss Tamás)

Egyszemélyes hadsereg (Larry Charles, 2016)

Az Egyszemélyes hadsereg egy Gary Faulkner nevű, egyébként vesebeteg férfi történetét dolgozza fel, akinek egy nap parancsba adja a Zúr, hogy vadássza le a pakisztáni barlangok mélyén bujdosó Osama Bin Ladent, és cipelje haza a Szentséges Amerikába, hogy ott bíróság elé állíthassák. Gary gyermekkora óta komoly kiválasztottság-tudattal van megáldva, ennek rendje s módja szerint a férfi a negyvenes évei végét taposva egy kiállhatatlan, munkanélküli potheaddé vált – bár hozzá kell tenni, hogy a szíve aranyból van.

Személy szerint kicsit méltatlannak érzem az Egyszemélyes hadsereg iránt tanúsított undort, a film ugyanis a Borat / Brüno /A diktátor triászért is felelős Larry Charles alkotása, aki összességében jó érzékkel keverte ki a sztori krémjét. A történet ugyanis Faulkner elbeszélésének és Charles fantáziájának az elegye, az előbbi esetében viszont nehéz eldönteni, hogy épp a képzelet játékával, a vesebetegség okozta hallucinációkkal, az ipari mennyiségben elfüstölt hasis kiváltotta flesseléssel vagy netalántán vallási élményekkel van-e dolgunk.

Mindenesetre Charles nem tesz mást, mint elmeséli, amit elmesélhet, mindezt Cage önérzetes-konteós őrjöngése és egy-két egészen jól sikerült kreatív megoldás segítségével (a repülőtéri információs táblán Isten szeme fürkészi, hogy Faulkner valóban jó gépre száll-e), egy kicsit valóban egzaltált-széttartó narratíva keretei közt. (Gerdesits Pál)

Boszorkányvadászat (Dominic Sena, 2011)

Néha egy jó alakítás menti a menthetőt, máskor a játék csak az utolsó szög a film koporsójában. A Boszorkányvadászat a legrosszabb csillagzat alatt született minden tekintetben: az összes résztvevő nyugodtan letagadhatja, hogy köze volt hozzá. A Kardhallal és a szintén Nic Cage-dzsel forgatott Tolvajtempóval már érdemesebb munkákat is felmutató Dominic Senának a film be is tette a kaput, Cage karrierjében viszont csak egy cím a hullámvasúton.

Hősünk a filmben egy dezertőr lovagot alakít, akinek egy boszorkánynak vélt lányt kell egy távoli kolostorba kísérnie egy szedett-vedett szereplőkből álló kompánia élén, a Ron Perlman által alakított buddyval az oldalán. A történet szögegyszerű, a zombis-démonos végkifejlet röhejes, a bűnrossz könyvön pedig Cage jelenléte sem segít. A gondok ott kezdődnek, hogy – hasonlóan a film összes többi karakteréhez – Behmen figurája is tökéletesen súlytalan, így Cage-nek nincs is túl nagy játéktere, sajnos azonban még azt is megúszósan tölti ki.

A papírízű dialógokban elvész a tehetség, Cage pedig vergődik a láncing súlya alatt, és Steven Seagalt is megszégyenítően eszköztelen arcjátékkal tolja végig a film másfél óráját. Piszok nehéz azonosulni vele, így a karakter megváltástörténete sem hozza el a katarzist – hacsak azt a megkönnyebbülést nem tekintjük annak, hogy végre véget ér a film. A Boszorkányvadászat a bosszantóbb darabok közé tartozik, amelyeket még guilty pleasure-ként sem lehet élvezni – feltehetően még az elszánt Nic Cage rajongók is elvesztegetett időnek tekintik a vele töltött perceket. (Molnár Kata Orsolya)

A vámpír csókja (Robert Bierman, 1988)

A korporatista társadalom kritikája társas magányról és munkahelyi zaklatásról. Nagyvárosi környezetbe ültetett vámpírfilmes zsánerdekonstrukció. Filmtörténeti léptékű alkotás, amelyet minden idők talán (de biztosan az egyik) legemelkedettebb színészi alakítása tesz azzá. Állításaim félig igazak, de csak egynek van alapja. Robert Bierman filmje a nagybetűs guilty pleasure, az „annyira rossz, hogy már jó” Oxford Filmenciklopédiába illő illusztrációja. 

Anekdoták kimeríthetetlen tárháza A vámpír csókja (Nic Cage ötlete volt a csótánypiknik – ráadásul minimum kétszer kellett felvenni, bedrogozták a Nic Cage elől menekülő galambot, Nic Cage pedig valóban szétzúzta a teljes díszletet). Sőt, egy interjúban Nic Cage ezt a filmet (és az Ál/arcot) nevezte meg kedvencként. 

Ha valaki szerette a Renfieldet, és azt állítja, Nic Cage játéka kimeríti az over-the-top fogalmát, tekintse meg első vámpíros filmjét, amiben ráadásul nem is az, csupán egy őrült baromállat, aki azt hiszi egy denevérharapás után, hogy az, és emiatt egyre inkább mániákusan viselkedik. 

A kiadóvezető Peter Loew szerepe jutalomjáték lenne bármely színésznek. Nagy eufemizmus volna ugyanis bárminemű rendezői vízióról beszélni, Nic Cage valószínűleg egyetlen instrukciót kapott: nyomd fullba a kretént. (Meg, hogy ne haraptassa meg magát igazi denevérrel). A szélsőségek nagymestere tucatjával árasztja az élményszámba menő Nic Cage rage-momentumokat. A pszichológusának torokszakadtából elüvöltött ábécétől kezdve a Blaha vonzáskörzetét Rózsadombnak láttató New York-i utcatébolyán át egészen a mémkultúra egyik legfényesebb ékkövéig. A színjátszás NAGY PILLANATÁIG. AZ ARCIG. A LEGENDÁIG. (Gyenes Dániel)

Veszélyes Bangkok (Danny Pang, Oxide Chun Pang, 2008)

A Veszélyes Bangkok a forgatókönyvíró-rendező Pang testvérpár saját korábbi thaiföldi akció-thrillerjének angol nyelven újraforgatott (ön)remake-je Nicolas Cage főszereplésével. A hollywoodi legenda részvétele pedig alapjaiban helyezi más befogadói elvárások elé az új produkciót, noha az elemeiben nem sokban különbözik az eredeti alkotástól.

A Pang testvérek gyakran a kamerabeállítások és a dialógusok szintjén sem változtatnak sokat saját koncepciójukon a szerelme hatására megtérő bérgyilkos egy az egyben visszatérő bosszútörténete során, noha Cage sztárperszónája megköveteli, hogy a siketnéma bérgyilkosnövendék főhősből testileg ép mentorfigura váljon a színész megformálásában. A kommunikációképtelenség központi motívuma mindazonáltal továbbra is meghatározó karakterjegy marad, a biológiai másság csupán kulturális idegenséggé fokozódik a Thaiföldön tevékenykedő amerikai bérgyilkos és a helyiek között.

A filmet intertextuálisan övező – a cselekményben szintén megjelenő – izgalmas kulturális hatáskapcsolatokon túl azonban a Veszélyes Bangkok legjobb pillanataiban is csupán egy halovány John Woo-utánérzésnek tűnik, ami klisés megoldásai és kínos trash-jellege miatt Cage alsópolcos tucatfilmjeinek sorát gyarapítja. (Lubianker Dávid)

Lány a völgyből (Martha Coolidge, 1984)

Nicolas Cage első főszerepe (amely mindössze a harmadik filmes felbukkanása volt) egy rágógumi tinivígjáték, amelyet felesleges túl komolyan venni, cserébe kellemes szórakozásnak is csak jó nagy adag iróniával tekinthető. A Rómeó és Júlia-átiratban egy San Fernando-völgyi gazdag lány és egy hollywoodi punk fiú szeret egymásba, ám a lány plázacica barátnői meggyőzik őt, hogy túl különbözőek ahhoz, hogy együtt legyenek. Valódi motivációkat, konfliktusokat hiába keresünk, néhány feldobott labdát le sem csap a film, cserébe kapunk popzenés montázsokat és minden porcikájukban trendi fiatalokat.

Az elsőfilmes Martha Coolidge körülbelül annyira érti az ifjúsági kultúrát, mint a Szomszédok, ám becsületére legyen mondva, hogy a szülők generációját is képbe hozva eltávolítja magát a shoppingoló, házibulizó, strandoló lányoktól és fiúktól. Akik nem mellesleg szörnyen játszanak: mind Julie (Deborah Foreman), mind Randy (Nicolas Cage) néhány arckifejezéssel játssza végig a filmet, csak míg a lány olyan, mintha folyamatosan meg lenne lepve, a fiú olyan, mintha szellemi fogyatékos lenne. Hogy mit esznek egymáson, rejtély – ahogyan az is, miért tartják sokan a kedvencüknek ezt a döcögős limonádét. Cage mindenesetre már itt is kísérletezik a rendhagyó színészi eszköztárával: szerelmi vallomás után tör fel a Cage-rage, zuhanyfülkében rejtőzve grimaszol – önmagának. (Gyöngyösi Lilla)

Túszjátszma (Joel Schumacher, 2011)

Mit is tudnék elmondani a Batman-gyilkosként „elismert” polihisztor utolsó nagyjátékfilmjéről? Egy fasza kis vityillóban emberek szimultán óbégatnak és valaki mindig valaki elé áll, mielőtt valaki lőhetne/szúrhatna/ásványtan-korrepetációt tarthatna. Ez utóbbi Cage. Gyémántban utazik, amit jól tudnak a nem oly éles betörők. Kyle-nak és (a hasonlóan jól megkenhetett Nicole Kidman alakításában) Sarah-nak a lányuk és saját testi épségük megőrzése a cél.

Végtelenül unalmas szócséplések garnadája a Túszjátszma. Bizonyos értelemben metafilm: a szereplők húzzák az életet adó időt, akárcsak Joel Schumacherék. A legnagyobb pozitívuma ennek az, hogy véget ér. Higgyétek el, egyszer véget ér. A legnagyobb hibája viszont nem az, hogy nem tudja kihasználni a két sztár kvalitásait, hanem az, hogy Cage esetében meg sem próbálja. Ütik-verik, dobálják, lekötözik, fenyegetik, csicskítják, miközben ő egy teljesen inkompetens betörőcsapatot a félelemtől deformálódott arccal oltogat, egy pont ezek miatt abszolút komolyan vehetetlen szituációban. Olyan, mintha nagyon-nagyon öreg lenne és fájna mindene, de leginkább a létezés. Ennek rendre hangot is ad, javarészt amolyan cage-esen kiszámíthatatlan és/vagy indokolatlan pillanatokban. 

Mindig nagyra tartottam azokat a rendezőket-írókat, akik a Túszjátszmához hasonló hulladékokat pléhpofával tudják pitch-elni a pénzembereknek. Ráadásul a 8 milliméter széleskörű megvetettségét követően Schumacher másodjára is megnyerte magának Nic Cage-et. Azt viszont nem tudom megbocsátani, pláne ennek fényében, hogy egy, a minőség teljes skáláján mozogni képes művészt képességeitől megfoszt, s vele engem, nézőt is a szórakozás bárminemű formájától. Márpedig a katartikusan szarnál csak a középszar kevésbé élménydús. (Gyenes Dániel)

Rejtélyek szigete (Neil LaBute, 2006)

A vesszőből font ember ’73-ban meghatározó brit horror volt, nyomasztó fináléval. A Rejtélyek szigete a 2000-es évek remake-lázának terméke, és annak egyik leghitványabb alkotása lett. De mindenekelőtt Nicolas Cage „rossz színészi minősítésének” iskolapéldája, hiszen elképesztő dolgokat művel a vásznon, amik dramaturgiailag egyáltalán nem működnek. Nyilván egy olyan fakezű filmrendező, mint Neil LaBute kezében (aki olyan filmeket követett még el, mint a Halálos temetés-remake és a Kínzó közelség) senki sem tud igazán jó lenni: a Rejtélyek szigete végig fuldoklik a bizarr jelenetekben, az érthetetlen, semmiből előrántott fordulatokban és a rossz színészi játékban, így nem csak Cage-et érheti rossz szó emiatt. Minden szempontból teljes kapufa a film.

Azonban Nic Cage játéka teljesen más szintre emeli a látottakat, egyesek akár egy nézhető rossz filmként könyvelik el ezt a förtelmes posványt, mert annyi nevetséges és emlékezetes jelenettel van tele. Színészünket láttuk már elégszer üvöltözni, kiakadni – ebből annak idején készült egy szemléletes összefoglaló, amiben a Rejtélyek szigete külön szegmenst kap, nem véletlenül. Itt azonban egy kizárólag nőkkel teli kommunában egy ponton elkezdi az ellenkező nemet rendesen csépelni, verni, pofán rúgni. Egy ponton medvekosztümöt ölt, hogy annak segítségével vegyüljön el az áldozathozatalra készülő parasztasszonyok között. Végül ő is a gaz nőstények prédájává válik, akik a rituálé keretében méhekkel csípetik össze a férfi elkeseredett orcáját, aki üvöltve adja környezete tudtára, mennyire nem kedveli ezeket a hártyásszárnyú, beporzó tevékenységéről ismert élőlényeket.

Nicolas Cage követett már el rossz dolgokat, voltak már igénytelen alakításai is, de nagyon kevés mérhető A vesszőből font ember feldolgozásában hozott alacsony szinthez. Ironikus módon mégis ő mentette át egyfajta bizarr kultstátuszba a filmet, de attól még nem szabad mentegetni az itt látható dilettantizmust. Ahogy a bölcs mondás is tartja: ha a szart a polcra feltesszük, attól még nem lesz belőle lekvár. (Szécsényi Dániel)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com