Magazin

Tízből tíz: Angelina Jolie legjobb alakításai

A földkerekség egyik legszebb nőjeként ünneplik, Angelina Jolie kapcsán azonban sokadlagosnak tartják, vajon jó színész-e. A kérdés megválaszolására mindjárt tíz bizonyítékot is felsorolunk.

A-listás sztár már két évtizede, hosszú időkig címlapokon tündöklő bulvárhősnő, akivel kapcsolatban már az is vicc tárgyát képezte, hány gyereket volt képes örökbe fogadni szegényebb országokból. A hollywoodi csúcson üldögélve azonban úgy döntött, inkább háttérbe vonul, és napjainkban már alig-alig jelenik meg a filmvásznon. Ám amikor megjelenik, annak semmi köze a haknik világához, Angelina Jolie minden egyes alkalommal bizonyítja, hogy elhivatott színésznő – és az utóbbi években író és rendező –, aki nem szépségének köszönheti sikerét.

Véleményed van a cikkről vagy a filmről? Írd meg nekünk kommentben!

Mi mindig is tudtuk ezt, de íme tíz alakítása, amely megerősít bennünket ebben!

 

10.   A csontember (Phillip Noyce, 1999)

Néhány hónappal az Oscar-díjat hozó alakítása előtt mutatták be először a közönségnek Phillip Noyce izgalmas thrillerjét. A Denzel Washington és Angelina Jolie főszereplésével készült film méltatlanul hiányzik a műfaji köztudatból: A csontember merész, feszült, véres és kivételesen kegyetlen utazásra invitálja mind a nézőt, mind Jolie rendőr karakterét. Ahogy pedig a filmbéli Amelia, úgy a színésznő is derekasan állja a sarat.

A történetben Washington egy lebénult nyomozó-legenda, aki betegágyából sem tudja megállni, hogy ne vezessen egy nyomozást, amikor egy taxis sorozatgyilkos bukkan fel New York utcáin. Jolie pedig egy közrendőrt alakít, aki a puszta véletlen során bukkan rá az elsőnek hitt áldozatra. Ösztöneitől hajtva aztán mindent megtesz, hogy érintetlen maradjon a bűnhely, ami felkelti Washington karakterének érdeklődését.

A film természetesen végigfut a szokványosabb thriller vonalon, már ami a gyilkos elkapását illeti, de Ameliából is szépen lassan profi helyszínelőt farag. Noyce alkotásában ugyanis nem egy mindenre elszánt és vagány női zsarut ismerhetünk meg: Jolie végtelenül emberien építi fel, ahogy az eleinte megszeppent, de kötelességtudó rendőr egyre otthonosabban érzi magát a halottak és a pszichopata gyilkos nyomai között. Pillanatok alatt magával ragadja a nézőt, ahogy finom és érzékeny játékával eljuttatja Ameliát A-ból B-be. Az undort és a sajnálatot felváltja a profizmus, miközben egyre nő a benne tomboló düh a gyilkos iránt. (Kajdi Júlia)

 

9.   Szeress, ha tudsz! (Willard Carroll, 1998)

A Szeress, ha tudsz! a késő ‘90-es évek talán egyik leginkább közönségbarát szkeccsfilmje, melyben különböző párok keresik egymáshoz az utat, a végén pedig, ahogy az lenni szokott, összeérnek a szálak. Bár Robert Altman munkáihoz mérhető magasságokba nem ér sem a történet, sem a viszonyrendszerek kidolgozottsága, a parádés színészgárda szépen maszkírozza a hibákat.

Gena Rowlands, Sean Connery és Gillian Anderson mellett felbukkan a 23 éves Angelina Jolie is, aki csuklóból ellopja a showt mindenki elől. A rikító vörös hajú, szókimondó Joan szerepében Jolie az igaz szerelmet keresi a Los Angeles-i éjszakában, és bár hamar megtalálja (a Ryan Phillippe által alakított Keenan személyében), megszereznie csak a film végére sikerül. Az egyik mikrosztoriról a másikra haladva könnyen azon kaphatjuk magunkat, hogy Jolie-szálért ülünk a képernyő előtt, minden más puszta kiegészítése annak. Joan és Keenan története kétségtelenül a legromantikusabb, mégis a Jolie punk külsejéből, arcjátékából, frappáns mondataiból áradó életigenlő őrület az, ami bevonzza a nézőt ebbe a világba. 

Már itt tetten érhető az Észvesztő Lisájának gátlástalansága, Joant azonban a realitás talaján tartja a színésznő, gesztusait inkább a fiatalság zabolázhatatlan ereje vezérli. „A szerelemről beszélni olyan, mint az építészetről táncolni” – mondja a színésznő kamerába a film legelején, Willard Carroll filmje pedig már ezért az egy mondatért (újra)nézést érdemel. (Incze Kata)

 

8.   Örökkévalók (Chloé Zhao, 2021)

Mikor Angelina Jolie-ra gondolunk, általában egy nagyformátumú, független karakter, egy rendíthetetlen hősnő vagy femme fatale juthat eszünkbe. Ezek azok a típusszerepek, amik karrierjén végigkísérték. Azonban kevés alkalommal fordul elő, hogy egy óriási blockbustert nem az ő nevével igyekeznek eladni, sőt, ő csupán egy hatalmas csapat egyetlen tagja, és semmiképp sem emelkedik ki jobban társainál. Jolie fénye ugyanis könnyen képezhet vakfoltot, ami azt eredményezheti, hogy színésztársai nem is látszanak tőle: az Örökkévalók bebizonyította, hogy Jolie képes egy csapat organikus, bár picit különcebb részévé válni, és nem kéri magának a reflektorfényt.

Chloé Zhao szuperhősmozija amúgy is rendhagyó a mostani felhozatalból: egy elég változatos színészgárdát sikerült összecsődíteni, ahol újoncokból és A-listás sztárokból egyaránt találunk. Mégis sikerül elérnie azt a rendezőnőnek, hogy a szedett-vedett bagázsra családként tekinthessünk, ahol mindenki óriási szeretettel van a másik iránt. Annyira, hogy ha még valaki konkrét veszélyt is jelent rájuk, az iránt is empátiát tanúsítanak. Jolie karaktere pedig időzített bomba a csapaton belül, köszönhetően sajátos betegségének, amely egy fantasy formát öltött demencia.

Thena drámája a sztori nagyon kis szegletét foglalja el, ám Jolie-nak nem kell sok idő, hogy végtelen együttérzéssel legyen a néző karaktere iránt. A lehengerlő harcos tragédiája, hogy néhol azok ellen fordul, akiket mindennél jobban meg akar védeni – pedig leginkább magától kéne. Thena története fájdalommal teli, emberi és a kis rá fordított játékidő ellenére is mélyebb, mint a szuperemberes alműfaj legtöbb darabja. Valódi színészi munkát igényel, Angelina Jolie pedig méltóságot kölcsönöz a hősnek, aki egyre inkább árnyéka önmagának. (Szécsényi Dániel)

 

7.   A tengernél (Angelina Jolie, 2015)

A 2010-es évekre a színésznő már alig-alig bukkant fel mozifilmekben, főleg a bulvárból hallhattunk róla, a rétegfilmek kedvelői viszont egy teljesen más pályán találkozhattak vele. Angelina Jolie ugyanis rendezői babérokra tört, ráadásul egyáltalán nem könnyű témák megfilmesítése kapcsán érezte, neki kell kézben tartania a marsallbotot. Készített drámát a boszniai háborúról (A vér és méz földje), illetve a II. világháborúban szolgáló olimpikonról, Louis Zamperiniről, aki a fogolytáborban mutatott példát kitartásból és emberségből (Rendíthetetlen). Harmadik alkotásában már nem a történelemnek kívánt emléket állítani, inkább befelé tekintett, saját párkapcsolatát adta kölcsön egy sztori kedvéért, amelyet ő szerzett.

Mára Brad Pitt és Angelina Jolie útjai különváltak, nem is volt különösebben szép szakítás, viszont 2015-ben még ebből a konfliktusból nem látszott semmi. Pedig A tengernél sztoriját mai szemmel már nehéz másnak tekinteni, mint egy lenyomatnak a belső csatározásokról – holott ez csak egy film. Egy inspirációt kereső iszákos író és komoly traumával élő felesége egy francia tengerpartra költözik. A cél, hogy a férj végre megírja régóta halódó könyvét, eközben az asszony a szállodai szoba falának lyukán kémleli a friss házas, folyamatosan közösülő szomszédokat. A pajzán fiatalok utáni leskelődés azonban a válságban lévő párt is visszarántja a szakadék széléről.

A tengernél sajnos aligha nevezhető jó filmnek, még Jolie rendezései közül is láthattunk minőségibb darabot. A kétórás melodrámázás nyilván nem segít az élvezeti faktor emelésében, de a főszereplő páros menti a menthetőt, miattuk különösen érdemes megnézni az alkotást. Pitt karakterének alkoholizmusa egy kardinális pont a házasok életében, csapongó hozzáállása mögött egy keserű, de szeretetteljes ember lakozik. Jolie sokkal nehezebb karaktert osztott magára, Vanessa ugyanis egy nehezen meghatározható, nyilvánvaló mentális problémákkal küzdő ember, aki képtelen kilépni egy konstans gyászfolyamatból. Balhés, elviselhetetlen, sokszor érthetetlen, mit miért csinál, mégis látható a sérülékenysége. A színész-rendező kihívás elé állítja a nézőjét: a hollywoodi álompárt egy lecsúszott duóként ábrázolja, akikkel senki sem cserélne szívesen. (Szécsényi Dániel)

 

6.   Beowulf: Legendák lovagja (Robert Zemeckis, 2007)

Sok esetben volt előremutató és formabontó, technológiai értelemben már-már profetikus jelentőségű Robert Zemeckis második animációs játékfilmje, a Beowulf. A technológiai újításokat folyamatosan kereső rendező a napjainkra már nagyon is bejáratott motion capture technológiát alkalmazta, ráadásul eggyel ezelőtti munkája, a Polár expressz után egy sokkal kiforrottabb formában. A technika arról szól, hogy egy színész alakítására animált köntöst húzzanak, így akár még a pocakos Ray Winstone-ból is lehet mitikus skandináv hérosz. Ám ami az igazi áttörést jelentette, az Angelina Jolie jelenléte volt.

A színésznő nem szerepel sokat a meglehetősen erőszakos fantasy-kalandfilmben, ám nagyon hangsúlyos figurát alakít. A monda szerint egy szörny terrorizálja Dániát, akit csak egy igazán vakmerő hős lehet képes legyőzni. Meg is érkezik az országba a rettenthetetlen Beowulf, aki pőrén is elbánik a förtelmes Grendellel. A történet azonban nem ér itt véget, ugyanis megjelenik a monstrum édesanyja, aki félelmetes csáberejét bevetve babonázza meg a harcost, hatalmat és elismertséget ajánl neki azért, hogy az utódot nemzzen neki.

Ezt a karakter alakítja Jolie, a megvalósítás pedig bámulatos: a pixelek ugyanis képesek voltak visszaadni azt az aurát, amit a színésznő már több filmjében (pl. Eredendő bűn) is kamatoztatott – mégpedig, hogy egy olyan karaktert formáljon meg, akiért képesek megdögleni a férfiak. Jolie-nál ez annyira erősen működik, hogy a még egészen gyerekcipőben járó technológia sem volt képes meggátolni karizmáját. (Szécsényi Dániel)

 

5.   Demóna (Robert Stromberg, 2014)

Remek ötlet volt, hogy amennyiben Angelina Jolie-t játszatni akarják Disney-hercegnős filmben, akkor a karaktere ne egy habos-babos királykisasszony legyen. A Demóna-filmek első része egyfajta Csipkerózsika-remake, csak éppen egy mellékszereplőre, azaz a Disney-világ szarkasztikus keresztanyjára helyezte át a címszerepet. És nagy valószínűséggel egy sokkal izgalmasabb és „csípősebb” eredményt kaptunk így a Demóna képében, mintha az eredeti történetet bármiféle csavar nélkül ültették volna át élőszereplős verzióba – olyanból már van így is épp elég. Ehhez azonban szükség volt Jolie-ra, hiszen kétség sem férhet hozzá, hogy ő vitte el a hátán a filmet.

Mert persze relatíve eredeti ötletnek tekinthető a Disney-hercegnők háza táján, hogy egy gonosz karaktert helyeznek középpontba, de mindez nem lett volna ennyire találó, ha nem egy Jolie-féle Demónát kapunk. A fekete eleganciával körülölelt, karizmatikus, sötét humorral megáldott (vagy épp megátkozott), egyszerre gyönyörű és ördögi, kegyetlen, de mélyérzésű karakterré formált Demónát élmény nézni Angelina Jolie alakításában. Szarkazmusával, az emberekbe vetett bizalom teljes hiányával, múltjából adódó megsebzettségével bizonyos értelemben sokkal valóságosabb karakter, mint bármely Disney-hercegnő. Személyében egy szerethető összeolvasztását kapjuk azoknak a jellemvonásoknak, amelyek e stúdió klasszikusaiban jellemzően két egymástól szélsőségesen távol eső póluson jelennek meg: egyik végponton a szépség, báj, kecsesség, kedvesség, míg a másikon a rútság, gonoszság, irigység.

Demónába mindkét oldalról jutott, ami által a „Disney-hercegnő univerzum” legösszetettebb és – számomra legalábbis biztosan – legkedvelhetőbb karakterét kaptuk meg Jolie jóvoltából. Egy olyan cinikus Disney-boszorkányt fenyegető aurával, akivel szívesen meginnánk egy korsó sört. (Németh Míra)

 

4.   Hatalmas szív (Michael Winterbottom, 2007)

A 2002-es, tragikus valós eseményeken alapuló dráma azért is fontos Jolie életművében, mert akkori férjével, Brad Pitt-tel (aki a film producere) és a rendezővel karöltve jól láthatóan mindent megtettek annak érdekében, hogy Mariane Pearl (Jolie) és férje szívszorító története a lehető legméltóbb módon jelenjen meg a vásznon. A Hatalmas szív 2002-ben játszódik Pakisztánban, amikor az újságíró Daniel Pearlt (Dan Futterman) elrabolták. A film során azonban egyszer sem látjuk, mi történik vele, hol van – kizárólag annyit tudunk, amennyit felesége, annak barátai és rokonai, valamint a rendőrség. Ők összedolgozva próbálják kibogozni a szálakat és felkutatni az elrablókat és a férfi kilétét.

A film remekül bánik az arányokkal: fokozatosan derülnek ki az eleinte inkább csak különös, majd egyre sokkolóbb részletek. Kezdetekben még épp csak felmerül az emberrablás gyanúja, majd biztossá válik, és eljutunk odáig, hogy Danny-t tőrbe csalták. Ezt követik az egyre aggasztóbb gyanús részletek: kik lehetnek a lehetséges elrabló(k), újabb átverések, Danny-ről készült videók, és végül – mivel a történet vége ismert, nem spoiler elárulni – a férfi lefejezéséről készült felvétel.

A Hatalmas szív az A Mighty Heart: The Brave Life and Death of My Husband Danny Pearl című könyv alapján készült, amelyet az elrabláskor 6 hónapos terhes Mariane Pearl írt főleg azzal a céllal, hogy fia legalább ilyen módon megismerhesse az apját. Angelina Jolie tökéletes választás volt a kemény és végtelenségig bizakodó, ugyanakkor mégis két lábbal a talajon álló nő szerepére, aki rendkívül intelligens észjárással, ugyanakkor a szívére is hallgatva tesz meg mindent férje felkutatása érdekében. Mindeközben pedig azért is küzdenie kell, hogy össze ne zuhanjon lelkileg, ezt ugyanis nem csupán saját maga, de a fia miatt sem tehette meg.

A film kerüli a túldramatizált hollywoodi elemeket, és „csak” annyit tesz, hogy elejétől a végéig feszült és hiteles – utóbbit az is erősíti, hogy az egyik forgatókönyvíró maga Mariane Pearl volt. Jolie játéka, akárcsak maga a film, szintén természetes és igencsak „naturalista” (amiről egyébként sokan rebesgették, hogy megérdemelne egy Oscart, viszont végül jelölést sem kapott), és mindvégig érződik rajta az az alázat és tisztelet, amit aziránt a nő iránt érez, akinek a bőrébe bújt. (Németh Míra)

 

3.   Kifutó a semmibe (Michael Cristofer, 1998)

Ritka pillanatok egyike, amikor igazán megdicsérhetjük a forgalmazó magyar címötletét: a Kifutó a semmibe (eredetileg Gia) ugyanis tökéletesen kifejezi az esszenciáját annak, amit az HBO tévéfilmje nyújt. Az 1970-es években járunk, az egyik első szupermodell, Gia Carangi életét követjük nyomon: egy olyan életet, ami tragikusan hamar véget ért, és amelynek tönkretételében a szakmának és a magánéletnek egyaránt szerepe volt.

Angelina Jolie még karrierje elején járt, mikor megkapta ezt a hatalmas lehetőséget. Egy kihívó, szabadelvű és szabadszájú nőt kellett hoznia, akit látszólag nem volt képes senki betörni – de akit az élet a modellkedéssel kezd csak igazán megcsócsálni. Gia Carangi különleges jelenség volt az akkori piacon: elmondása szerint véletlenül lett csak modell 17 évesen, egy évvel később azonban már mindenki őt akarta. Pont azért, mert nem tudta, mik a szabályok (ha pedig lettek volna, amúgy se tartotta volna be őket), ezáltal egy különleges aurát teremtett maga körül. Tekintete perzselő, szexuális vonzereje páratlan, és érezhetően híján volt a gátlásoknak.

A Kifutó a semmibe megmutatja, hogy egy ilyen manöken ikon személyének mélyén milyen traumák húzódnak meg. Szívfacsaró azt látni, hogy Gia, aki anyjától semmiféle különösebb iránymutatást nem kapott azon túl, hogy szépnek kell lennie, nem tud mit kezdeni azzal, mikor az egész világ a lábai előtt hever. Tudják, hogy szép, mindenki tudja – azonban a valódi űr az a szeretethiány, amit szintén édesanyja okozott nála, és amit leszbikus szerelme se volt képes betölteni. Igazán tragikus az a jelenet, amikor a drogfüggőség és HIV-vírus következtében haldokló Gia még bocsánatot is kér az anyjától, hogy csalódást okozott neki. Angelina Jolie – bár nem hasonlít az eredeti személyre – mindent kihozott ebből a szereplehetőségből, karrierje egyik legjobb alakítását. (Szécsényi Dániel)

 

2.   Észvesztő (James Mangold, 1999)

James Mangold lassan csordogáló, de magával ragadó 1999-es Észvesztője kapcsán óhatatlan, hogy fel ne merüljön Miloš Forman klasszikusa, a Száll a kakukk fészkére. Mindkét történet a ‘60-as évek pszichiátriai kezeléseibe enged bepillantást, és míg az egyik a férfiak osztályát mutatja be, addig a másikból a női részleget ismerhetjük meg. Bár az Észvesztő nem ér fel nagy elődjéhez, azonban egészen másképp közelíti meg ezt a különös világot, így nincs olyan érzésünk, hogy versenyezni szeretne vele, vagy lemásolni annak elemeit, persze elkerülhetetlen egyezések adódhatnak. A Claymoore kórházban nem kegyetlenek a dolgozók, a körülmények is idillibbek ebben az elit intézményben. Az Észvesztő sokkal nagyobb hangsúlyt fektet a betegek lelkiállapotának megismerésére, a viselkedésük egymásra gyakorolt hatására és a gyógyulás távoli céljára. Ehhez pedig nagyon erős színészgárdára volt szükségük.

Nem véletlen, hogy Angelina Jolie ezért a filmért kapta meg a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar-díjat. Élete egyik leginkább megigéző alakítását nyújtja, lesöpör mindenkit a játékával, amikor megjelenik a színen. Egyszerűen nem lehet nem őt figyelni, képtelen a háttérben maradni, a főszereplő Susannát (Winona Ryder) is az ujja köré csavarja. Angelina Jolie a szociopata Lisát alakítja, aki a pszichiátria intézet önkéntes királynője, egyszerre rettegik és imádják, szinte uralkodik a betegeken, ha már saját életét nem tudja kordában tartani. Fenyegető és kiszámíthatatlan, egy időzített bomba, de mégis többet akarunk belőle, mert a maga elmebeteg módján, öntörvényű vadócként az intézet legizgalmasabb karaktere. (Szádeczky-Kardoss Klára)

 

1.   Elcserélt életek (Clint Eastwood, 2008)

Ha van kritika, amit a szőrös szívű ítészek megfogalmazhatnak Angelina Jolie karrierje kapcsán az az lehet, hogy bár jó érzékkel válogat a közönségkedvenc műfaji filmek közül, de az igazi nagy drámai szerepek messze elkerülik. Erre ad csattanóst választ a 2008-as Elcserélt életek, ahol nemcsak az amerikai film egyik ikonjával Clint Eastwooddal dolgozhatott együtt, de egyben élete legjobb, legerősebb és legszívszorítóbb színészi teljesítményét nyújtja benne. Ráadásul olyan szerepben, amit mindenki át tud érezni: egy saját gyermeke után kétségbeesetten kutató anyaként.

Az 1920-as évek végén, igaz eseményeken alapuló thrillerben, Jolie formálja meg Christine Collinst, akinek kilenc éves fia eltűnik, a rendőrség pedig rövid nyomozás után odadob neki egy idegen gyereket és lezártnak tekinti az ügyet. Christine természetesen nem hajlandó ebbe belenyugodni és az igazságot követeli, aminek következtében a rendszer ellene fordul, őrültnek bélyegzi és irtózatos megaláztatásokkal próbálja megtörni ellenállását. De Christine nem enged. Jolie pontosan ezt a sziklaszilárd hitű, csöndes, fájdalommal teli erőt sugározza magából, szemünk elől eltűnik a mozis megasztár pátosza és egy átlagos nőt látunk, aki szalmaszálakba kapaszkodva reménykedik és tűr.

Eastwood sallangmentes, feszes rendezése, a korszak hiteles megjelenítése és a remekelő társszínészek (pl. John Malkovich) csak tovább emelik az Elcserélt életek minőségét, de ne legyen kétség felőle, hogy ennek a filmnek a legfőbb fogaskereke Angelina Jolie. Póz és manír nélküli alakítását még egy Legjobb színésznői jelöléssel is díjazta az Akadémia, és én csak őszintén remélni tudom, hogy a jövőben több ehhez hasonló szerepben fogjuk viszontlátni. (Szabó Kristóf)

***

Cikksorozatunkban a legkülönbözőbb filmesek tíz emlékezetes munkáját gyűjtjük össze. Ha kíváncsi vagy, kik kerültek eddig sorra, tekintsd meg a Tízből tíz korábbi válogatásait.

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!

Podcast

Hirdetés

Hirdetés