Magazin

Tízből tíz: Anthony Hopkins legjobb alakításai

Az ezredfordulót követően Anthony Hopkins nem került az Akadémia látóterébe, ám az elmúlt években újra Oscar-jelölésekkel gazdagították. Tavaly A két pápa egyik egyházfőjeként, idén a The Father demenciás nyugdíjasaként keltett figyelmet. Ebből az apropóból vállalkoztunk a lehetetlen küldetésre, hogy összegyűjtsük a tíz legkülönlegesebb színészi alakítását.

Anthony Hopkins háromszor játszotta el Hannibal Lecter szerepét, és a filmrajongók is előszeretettel azonosítják a pszichopata pszichiáter karakterével. Holott a walesi származású színészóriást nemcsak vérfagyasztó antagonisták, hanem ellentmondásos (film)történeti személyiségek árnyalt megtestesítője is. Eljátszotta már Alfred Hitchcockot, Titus római császárt és Richard Nixont is. Veretes angol drámákban (Árnyékország, Szellem a házban) ejtette bámulatba a nagyérdeműt. Erőteljes színészi jelenlétének kulcsa átható intelligenciája és humora.

Oscar-díjat csak A bárányok hallgatnak férfi főszerepéért kapott, de további öt Oscar-jelöléssel büszkélkedhet, és még II. Erzsébet is lovaggá ütötte.

Cseppet sem könnyű feladat állt tehát előttünk, amikor Anthony Hopkins sokoldalúságát bizonyítandó a tíz különlegesebb szerepét gyűjtöttük össze.

10.   Drakula (Francis Ford Coppola, 1992)

Bár a címszereplő elődök sorát tudja felmutatni, Bram Stoker 1897-ben megjelent Drakula című regényében minden idők leghíresebb vámpírfiguráját teremtette meg. Drakula a filmtörténet egyik leggyakrabban vászonra álmodott, irodalmi alakjává vált. Az író a folklór és a történelem világából a popkultúra sötét oldalára is eljutott, erdélyi gróf nyomába Van Helsing professzort küldte, akinek figurája szintén komoly karriert futott be a horror műfaján belül.

Francis Ford Coppola nagysikerű, 1992-es adaptációjában a szerepet Sir Anthony Hopkinsra osztotta, aki a tudós egy elszánt, impulzív változatát mutatta meg a nézőknek. Van Helsing itt üldözőcsapata többi tagjával kiegészülve, hiteles ellensúlyt jelentett a vámpír gróffal szemben. A professzort ezúttal is személyes bosszú hajtja. Alakjából hiányzik a tudósoktól megszokott távolságtartás, messzemenőkig ragaszkodik a néha már zavarba ejtő közvetlenséghez. Ilyen szempontból is ellenpólusát képezi a Gary Oldman által alakított grófnak, akit különös módon kötnek viselkedési szabályok, ám előszeretettel játszik is azokkal.

Anthony Hopkins A bárányok hallgatnak után ismét pályájának egy meghatározó alakítását nyújtotta. Későbbi Van Helsing figurák során érezni az alakítás hatását. (Mlinarik Mariann)

9.   Amistad (Steven Spielberg, 1997)

Steven Spielberg 1993-ban az európai történelem legnagyobb bűnét dolgozta fel a Schindler listájával, négy évvel később viszont az amerikai történelemét vette górcső alá. Az Amistad a címadó, kétárbócos szkúner rabszolgáinak történetét dolgozza fel, akik – miután elhurcolták őket Afrikából – megölték spanyol fogvatartóikat, hajójukat azonban nem tudták hazájuk felé irányítani, így végül egy amerikai börtönbe kerültek. A Legfelsőbb Bíróság szintjéig jutó tárgyalásaik (1839-1841) a polgárháborút megelőző időszak emblematikus, abolicionista pereivé váltak. Spielberg meglehetősen elnagyolt tárgyalótermi drámájában pedig úgy óhajtotta az emberiséget a múlt kegyetlen bűneivel szembesíteni, hogy közben a Függetlenségi Nyilatkozathoz és amerikai alkotmányhoz is ódát zengett.

Anthony Hopkins John Quincy Adamset alakította a filmben, akit Oscar-kompatibilis mellékszerepében anno bő húsz percig láthattak a vásznon. A két és fél órás játékfilm dramaturgiai ívében neki jutott az alapvető emberi jogokat védő nagymonológ, ám karaktere izgalmasabb a legtöbb kinyilatkoztató bölcsnél. John Quincy Adams a cselekmény idejében egy sebeit nyalogató, egy ciklust megélt elnök, akire tulajdonképpen két teher is nehezedik. Egyrészt karrierje csúcspontján túljutva a nyugdíjasok keserűségével tölti el napjait a Kongresszus padjaiban, másrészt közel sem vitt véghez olyan tettet, ami felér Alapító atyának számító édesapja működéséhez. Hopkins pedig a megtörtség, a dac és a bölcsesség tulajdonságai mentén ragadja meg a figurát, hogy végül egy olyan szimbolikus alakká faraghassa, akinek nagysága abban áll, hogy a megújuló korszellemhez képes igazítani ősei államalapító üzenetét. (Kiss Tamás)

 

8.   Zorro álarca (Martin Campbell, 1998)

Az eredetileg 1919-ben, Johnston McCulley folytatásos regénysorozatában útnak indított karaktert, Zorrót a film története során számos színész magára öltötte. Anthony Hopkins sokadik, mégis az egyik legemlékezetesebb a sorban – Martin Cambell 1998-ban készült kalandfilmjének, a Zorro álarcának kedvéért olyan legendás elődöktől vette át a fekete köpönyeget, mint Douglas Fairbanks vagy Guy Williams. Eredetileg Sean Connery-nek szánták a szerepet, végül – a mi legnagyobb szerencsénkre – Hopkinsnál landolt a feladat, aki nagyszerű alakításával élete egyik legjobbját is nyújtotta.

A John Eskow, Ted Elliott és Terry Rossio alkotta íróhármas a film cselekményében McCulley eredeti sztoriját új színekkel gazdagította: az Alta California kormányzója és a spanyol uralom ellen lázadó gazdag nagybirtokos, Don Diego de la Vega történetét személyes motivációval és – a film főszerepét játszó Antonio Banderas személyében – a maszkot átvevő tanítvánnyal egészítették ki. Hopkins karaktere ennek köszönhetően messze több lett egyszerű álruhás igazságosztónál: biztos kezű kardforgatón túl a kedvesét elvesztő szerelmes, a lányáért aggódó apa és a tanítványa útját hol szeretettel, hol szigorral egyengető mentor is lett egyszerre. A színész nem futamodott meg a kihívás elől: tökéletesen egyensúlyozott a karakter gazdag rétegei között. Rendkívül elegánsan (micsoda bajusz!), sokszor érzelmesen, máskor kifejezetten humorosan építette fel Don Diego alakját, aki végül a film egyik legszerethetőbb figurájává vált. (Molnár Kata Orsolya)

 

7.   Törés (Gregory Hoblit, 2007)

Anthony Hopkinstól sosem álltak távol az antagonista szerepek, és természetesen ennek legékesebb példája Hannibal Lecter karaktere. Az Oscar-díjas színész azonban ugyanolyan hátborzongató tud lenni egy hétköznapibb gonosz bőrében is. Gregory Hoblit Törése Ryan Goslinggal ültette egy ringbe a színészt, a két figura macska-egér harca adja a keretet. Hopkins karaktere, Ted egy zseniális és sikeres mérnök, aki megöli hűtlen feleségét. Gosling egy tehetséges ügyészt alakít, aki éppen készül belépni a nagyok játszóterébe. Amilyen sima ügynek tűnik azonban elsőre a gyilkosság, annál csavarosabb és váratlanabb fordulatok állják útját később az igazságnak. És noha Gosling már közel 15 éve is fel tudott nőni Hopkinshoz, az izgalmas thrillert mégis utóbbi viszi el a hátán.

A színésztől megszokott elegancia itt jéghideg tekintettel párosul. Karaktere a megbánás szikrája nélkül, sztoikus nyugalommal figyeli, ahogy megpróbálják rábizonyítani a gyilkosságot. Kegyetlenként tárul elénk a figurája, mégis ámulattal követjük nyomon, ahogy jelenetről-jelenetre csúszik ki az igazságszolgáltatás kezei közül. Hopkins egy végtelenül szűk szegmenst célzott meg és talált el filmbéli alakításával. Ted intellektuálisan felettünk áll, ezt pedig ki is használja, de sosem tenyérbemászóan. Egyfajta erő árad belőle, de nem erőszakos (eltekintve a felesége fejbe lövésétől). És talán mindennél fontosabb, hogy egy pillanatra sem esik meg rajta a szívünk, nem szánjuk vagy sajnáljuk őt. Hopkinsnak esze ágában sincsen szimpatikussá faragni az alakot, ugyanakkor a ravasz rosszfiúk kliséiből sem kér. És hol van itt a bravúr? Ott, hogy mindezzel együtt is eszméletlenül érdekes marad a Törésben látott karaktere. (Kajdi Júlia)

 

6.   Szenvedélyek viharában (Edward Zwick, 1994)

Még a rajongói is elismerik, hogy a Szenvedélyek viharában tömény giccs és szentimentalizmus. Az epikus léptékű amerikai családtörténet egy katonatiszt édesapa (Anthony Hopkins) és három fia (Aidan Quinn, Brad Pitt, Henry Thomas) hányattatásait meséli el a tízes-húszas évek idején – a testvérek közti rivalizálást pedig elsősorban az egyikük menyasszonyaként érkező, majd a másikuk szeretőjévé és harmadikuk feleségévé váló Susannah (Julia Ormond) korbácsolja fel. A femme fatale, a világháború és a szeszcsempészet pedig egyformán veszélyesnek bizonyul a férfiak számára.

A túldimenzionált romantikus drámát jórészt a színészei tartják össze. A Szenvedélyek viharában elsősorban Brad Pitt szépségére épül, ám a fiatalok kalandjaihoz biztos hátteret Anthony Hopkins jelenléte nyújt. Hopkins a film első felében a más munkáiból is ismerős szigorú, de igazságos, határozott és meleg aurájú mesterként tűnik fel, később azonban a karaktere szélütést szenved. Innentől a színész játéka lenyűgözővé, egyszersmind ijesztővé válik: a közel beszédképtelen, görcsbe rándult arcú és nehezen mozgó figura mintha nem is Hopkins lenne. Nem a smink és a frizura teszi, hogy évtizedekkel idősebbnek látszik a valós koránál, hanem ő maga – Hopkinsnak elhisszük a megtört, beteg testbe zárt, mégis hihetetlen erőt sugárzó és megdöbbentő tettekre képes ezredest is. (Gyöngyösi Lilla)

 

5.   A leggyorsabb Indian (Roger Donaldson, 2005)

„Ha soha nem loholsz az álmaid után, olyan leszel, mint egy növény” – mondja a hatvanas éveiben járó Burt Munro fiatal szárnysegédjének, a benne szinte egyedüliként hívő, szomszéd kissrácnak. Igaz, Burt álmai közel sem mindennapiak: a száguldás, bütykölés és ezek közös metszéspontjaként saját motorjának megszállottjaként egész életében arra készült, hogy amint eljön az ideje, sebességi rekordot döntsön az amerikai Bonneville sós síkságon. Ehhez persze hosszú évek kitartó munkájára, egy megfelelőnek tűnő (nála mindössze húsz évvel fiatalabb) Indian márkájú versenymotorra, na, meg kellő mértékű elszántságra volt szüksége a nagypapakorú férfinak.

Már önmagában megdöbbentő, hogy Roger Donaldson filmje valós történeten alapul, az a nagyívű színészmesterség viszont, amivel Anthony Hopkins életre kelti Munro karakterét, csak még felejthetetlenebbé teszi A leggyorsabb Indiant. Ekkora mértékű életigenlést ugyanis, ami a nagydumás öregúrból árad, csak ritkán tapasztalhatunk. Nézőként pontosan úgy állunk a bohókás karakterhez, ahogy a film mellékszereplőinek többsége: egyszerűen nem tudunk nem szimpatizálni az őrült küldetésre vállalkozó, Amerikát folyton szeretett hazájához, Új-Zélandhoz hasonlító, a vietnámi háborúra fittyet hányó örökifjúval, akinek mindenkihez van egy-két jó szava. Az ő szájából ráadásul még az olyan, közhelynek tűnő mondatok is hitelesen csengenek, mint például a „Ha nem mész, mikor kell, az idő megy el melletted.” Munronak végül sikerült három világcsúcsot is felállítania öreg motorjával, Hopkinsnak pedig sikerült megszerettetnie őt olyanokkal is, akikhez nélküle valószínűleg nem jutott volna el a motoros híre. (Hancsók Barnabás)

 

4.   Az elefántember (David Lynch, 1980)

A szürreális, hátborzongató képeiről és álomlogikájú cselekményvezetéséről ismert David Lynch-ről nem is gondolná az ember, hogy képes klasszikus filmdrámák rendezésére is, amikben úgy szemléli mély empátiával a társadalom számkivetettjeit, hogy közben jellegzetes stílusa is megmarad. Pedig az amerikai kultrendező több évtizedes pályája során kétszer is megcsinálta ezt a mutatványt: 1999-ben a Straight Story – Az igaz történettel, azelőtt pedig 1980-ban Az elefántemberrel. Ez utóbbi sok szempontból csúcspont mindenkinek, aki részt vett benne (már csak a nyolc Oscar-jelölés miatt is), de természetesen a két főszereplő John Hurt és Anthony Hopkins karrierjének is hatalmas lökést adott.

Nehéz eldönteni, hogy kettejük közül kinek volt nehezebb feladat a szerepét eljátszani. Hiszen míg a címszereplő John Merrick felé azonnal szimpátiát érzünk borzalmas betegsége és megalázottsága miatt, addig Hopkins-nak egy kevésbé látványos, de annál fontosabb szerepet kellett eljátszania: a felvilágosult, de mélyen együtt érző orvost, Frederick Treves-t aki különleges páciensét foggal-körömmel próbálja védeni attól a társadalomtól, ami porba akarja tiporni, állatként kezelni, elpusztítani. Csak Treves érti meg, hogy az eltorzult test mögött egy emberi lélek rejlik, ami nyugalmat és megértést akar, humanitárius látásmódja azonban tragikus bukásra van ítélve. Bár kevesebbet emlegetik, Hopkins visszafogott, mégis fantasztikus alakítása tökéletes párja John Hurtnek, kettejük barátsága talán az egyetlen pislákoló fény Lynch szívszaggató, drámai alkotásában, amit nem fog elfelejteni az ember, ha látta. (Szabó Kristóf)

 

3.   A két pápa (Fernando Meirelles, 2019)

A színészi életművek köré épülő toplistáknál, bevallom, mindig kis nehézséget okoz, hogy különválasszam az alkotás értékeit és a színész munkáját. Szerencsére a 2019-es A két pápa esetében nem tud félrevinni a film minősége, mivel az legalább annyira mélyreható, megindító és emlékezetes, mint a Ratzinger bíboros, azaz XVI. Benedek pápa bőrébe bújt Anthony Hopkins. Nem is csoda, hogy a főszereplő Jonathan Pryce (Bergoglio bíboros/Ferenc pápa) mellett ő is az Oscar-várományosok között landolt 2020-ban, ezzel pedig 22 év elteltével hívta fel magára újfent a figyelmet (bár feledésbe persze nem merült az Amistad mellékszerepéért kapott jelölés óta).

Fernando Meirelles drámájában a lemondására készülő Benedek pápa és az ekkor még szintén lemondására készülő Bergoglio bíboros, későbbi Ferenc pápa ütközteti gyökeresen ellentétes nézeteit a vallást, az egyházi szerepeket és az egész világot illetően egy napokig tartó magánbeszélgetés keretei között. A maradi világképe miatt sokak számára ellenszenves Benedek pápát lenyűgöző módon tudja szimpatikussá, sőt, szerethetővé tenni a film, és ez a remek forgatókönyv mellett majdhogynem ugyanannyira érdeme Hopkinsnak is. Játékában a – magát a karaktert jellemző – modorosság, fafejűség, fájdalom és humor egyaránt helyet kap, de mindegyik egy megfáradt öregember visszafogottságával jelenik meg, így az eredmény egy végtelenül hiteles alakítás. Olyannyira, hogy mióta először láttam A két pápát (még ateistaként is 5-6 megtekintésnél járok, és ez korántsem a végleges szám!), a valódi Benedek pápa arcát szinte fel sem tudom idézni, annyira eggyé vált a fejemben Sir Anthony Hopkins és Joseph Ratzinger. (Nardai Dorina)

 

2.   A bárányok hallgatnak (Jonathan Demme, 1991)

Talán nincs is rá szó, hogy micsoda!” – hangzik el Clarice Starling szájából a Hannibal Lecter karakterét leghűbben árnyaló kulcsmondat arra a kíváncsiskodó kérdésre, hogy a rettegett pszichopata vajon vámpír-e. Nem véletlen, hogy a filmesztéták körében is viták kereszttüzében áll a hírhedt antagonista, aki egyszerre a thrillerek földhöz ragadt sorozatgyilkosainak és a horrorok két világ határán álló szörnyeinek örököse. Elmegyógyintézetbe zárt, ördögi figura, aki a rácsok mögül is az események irányítója: úgy képes megölni a szomszéd cellában élő rabtársát, hogy hozzá sem ér, és még csak nem is látja. Az emberi lélek minden titkát ismerő pszichiáter, aki tulajdonképpen emberfeletti erő birtokosa: istenítéletet mond ártatlanok és bűnösök, értékesek és értéktelenek felett. A szépség által megbűvölt szörnyeteg, aki a nőiségben egyszerre keresi a törékenységet és az intellektualitást.

Az ember eredendően vonzódik a bűnhöz: Lucifer éppúgy mozgatja a fantáziáját, mint Gábriel. És épp ebben áll Hopkins alakításának csodája, hogy a kigyúrt fizikumából áradó rendíthetetlenséggel, az eleve a színészt jellemző intellektussal és a lélek legmélyén talált gonoszsággal képes volt egyszerre vonzóvá és félelmetessé formálni a doktort. Mert Hannibal Lecter lehet, hogy megeszi egy népszámláló máját jó nagy szemű babbal, mégsem ő a film legundorítóbb figurája, hanem az elmegyógyintézet törtető dilettánsa, Dr. Chilton. (Kiss Tamás)

 

1.   Napok romjai (James Ivory, 1993)

A két idősíkkal, egy második világháború előttivel és utánival rendelkező Napok romjait szeretem az elhibázott életek filmjének nevezni. Lord Darlington (James Fox) diplomáciai tévedése, Miss Kenton (Emma Thompson) elhamarkodott házassága, Mr. Stevens (Anthony Hopkins) önsorsrontó hivatástudata méltóságteljes mélabúra kárhoztatja a szereplőket. Miközben hármuk sorsában ott rejlik a XX. századi angol mentalitás minden ellentmondása. Egyik oldalon a méltóság, a becsület, a tartás és a hierarchia feltétlen tisztelete, másik oldalon egy világelsőségét elveszítő birodalom ragaszkodása megkérdőjelezhetetlen, ám meghaladott értékeihez. Kevés angol film mesél olyan érzékletesen Angliáról, mint ez a gyönyörű Kazuo Ishiguro-adaptáció.

Így talán nem lehet véletlen, hogy II. Erzsébet éppen abban az évben, 1993-ban ütötte lovaggá Anthony Hopkinst, amikor megjelent a mozikban a Napok romjai. Meggyőződésem szerint Mr. Stevens a színész legösszetettebb szerepe. Anthony Hopkins egy komornyikot alakít, aki nélkül összeomlana a Darlington kastély élete. Figyelme mindenre kiterjed: vonalzóval méricskéli a poharak megfelelő helyét az asztalon, olvasás előtt levasalja az újságot. Mégis egy két világ határán álló szellemalak. Az arisztokraták vacsoráin jelen van, de véleményt nem mondhat, évtizedek óta a palotában él, mégsem nevezheti otthonának. Rendíthetetlen hivatástudata miatt pedig száműzi érzelmeit: édesapja halálakor egy úri vacsoránál asszisztál, kimérten hallgat a zsidó cselédek elbocsátásakor, képtelen kifejezni a házvezetőnő iránt érzett szerelmét. Egy ízig-vérig melodrámai alak, akit munkamorálja miatt éppúgy lehet szánni és becsülni. Egy életnyi szolgálatba belefáradva is azt hajtogatja: „Mindig csak munka, és még több munka, és ez így lesz a jövőben is, nem vitás.” (Kiss Tamás)

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés