Magazin

Tízből tíz: Brad Pitt legjobb alakításai

Hollywood egyik legnagyobb sztárjának renoméját rengeteg magánéleti hír tépázta meg, ám nem hagyott minket cserben soha annak tekintetében, milyen kiváló színészről is beszélünk a képében. Brad Pitt tíz legjobb alakítását összegeztük.


Hirdetés

A lista összeállításakor tapasztaltuk, hogy akár egy húszas lista is lazán összejön Brad Pitt emlékezetes szerepeiből, hiszen egészen a ’90-es évek eleje óta szállítja nekünk a minőséget, hol csöpögős romantikus filmekben, hol akciómozikban, máskor pedig kimagasló erejű drámákban és fantasztikus vígjátékokban. Pitt még a mai napig is a nőbálvány férfiszínész megtestesítője, aki a bolygó szinte bármely pontján ismert: karrierjét azonban mindig is halálosan komolyan vette, és nagyon kevés olyan alakítást találunk tőle, amibe nem adott bele apait-anyait.

A hetekben megjelent A gyilkos járat is bizonyítja, hogy bár

Pitt lassan a 60 felé közelít, csillaga és karizmája nem kopott meg – és amit sokan elfelejtenek, humorérzéke és időzítése is kiváló maradt.

Az alább látható tíz szerep mind színészünk sokoldalúságának bizonyossága, és kívánunk neki még sokszor ennyi performanszt, melyben kiteljesedhet.

10. Kalifornia: A halál nem utazik egyedül (Dominic Sena, 1993)

Pályája elején máris találunk egy olyan karaktert a színész repertoárjában, ami meredeken kilóg a későbbi skatulyaszerepei közül. Dominic Sena karaktertanulmánynak szerette volna a Kaliforniát, mely sok esetben megelőzte Quentin Tarantino Született gyilkosok című alkotását, amely szintén egy veszélyes fiatal pár ámokfutását követte nyomon – és amelyben szintén Juliette Lewis volt a női főszereplő. Sena filmje a pszichopátia mibenlétét boncolgatja, a lelkiismeret hiányát, és hogy milyen kötelékeket képes létrehozni egy olyan ember, aki látszólag irgalmatlanul gyilkol. Legalábbis a felszínen ezt akarja a Kalifornia elérni, de nem talán igazán nagy revelációt okfejtése végén. Az egyetlen reveláció Brad Pitt a kulcsszerepben.

Early Grayce képében a sztár még sosem volt ennyire visszataszító: tulajdonképpen egy büdös suttyó rednecket kell hoznia, aki akármikor robbanhat, és a nyomorult söpredékből hirtelen őrült vadállat válhat. Pitt halvány sármot még Early-nek is tud kölcsönözni, de pont csak annyit, hogy minden józan gondolkodású ember fusson, amint meglátja, de egy félkegyelmű és végtelenül kiszolgáltatott Juliette Lewis még mentsvárat lásson benne. Gyenge film, de erős performansz: Pitt talán sosem volt ennyire ördögi – még Az ördög magában sem; mekkora kamu cím. (Szécsényi Dániel)

9. Égető bizonyíték (Ethan Coen & Joel Coen, 2008)

A Coen testvérek rendezői nagyságát az jelzi, hogy a legkülönbözőbb műfajokban tudnak egészen nagyszerűt alkotni. Magukénak tudják a westernt (Buster Scruggs balladája), a gengszterfilmet (A halál keresztútján), és az Égető bizonyítékkal még a kémfilmet is. Pontosabban a kémfilmparódia és a félreértésen alapuló vígjátékok kombinációját. Mert az Égető bizonyítékban kevesebb a valódi hírszerzés, és több a paranoia, valamint a különös események összefonódása, amiben Brad Pitt karaktere talán a legelvadultabb comic relief.

Osborne Cox (John Malkovich) a CIA munkatársa, aki elbocsátása után közvetlenül memoár írásába kezd. Felesége (Tilda Swinton) semmi reményt nem fűz a férfi további életéhez, ezért azonnal el is válik tőle. A válóperre alaposan felkészülve minden adatot lement a számítógépéről, ahol a könyvhöz tartozó több száz hírszerző neve is szerepel. A bonyodalmat az adja, mikor az „égető bizonyíték” ügyvéd helyett egy edzőterem női öltözőjébe kerül. Az edzőteremben dolgozó Linda (Francis McDormand) és Chad (Brad Pitt) a listát valódi államtitoknak nézi, így az esetet kihasználva – jó hazafi módjára – szeretnének némi vagyonra szert tenni. A bámulatos ütemű cselekmény végül poszt-hidegháborús kémthrillerből házasságtörések sorával tarkított vígjátékká alakul, amiben Pitt csodásan érzi magát a szűk játékideje ellenére.

Brad Pitt erőlködés nélkül hozza a túlmozgásos, mindig vidám, de végtelenül ostoba magánedzőt. Karaktere a futópadon termeli a kokain tüneteit, mintha egy végtelen Sziget Fesztiválon égetné mindkét végéről a gyertyát. Chad Feldheimer bohókásabb az Ocean’s Eleven Ryanjától és messze nem olyan macsó, mint a Becstelen brigantyk Aldoja. A nem megszokott casting eredménye a színész karrierjének egyik legkülönösebb szerepe egy első percétől az utolsóig pörgő mozifilmben. (Nagy Tibor)

8. Bábel (Alejandro G. Inárritu, 2006)

„Rajta, építsünk várost és tornyot, amelynek teteje az égig ér” – olvasható a Bibliában a történet a toronyról, aminek neve: Bábel. A földről az éghez közelebb kerülni vágyó ember története nagyjából egyidős Daidalosz és Ikarosz esetével, amely azonban évezredek óta aktuális marad. Van azonban egy másik aspektus, ami ebben az esetben még fontosabb. Ez pedig a nyelvek összekeverése.

Alejandro González Inárritu harmadik nagyjátékfilmje egyszerre több kontinensen és több nyelven beszél, egyértelmű jelét adva annak, hogy az egymást meg nem értő emberekről kíván szólni. Társadalmi szinten amerikaiakról és mexikóiakról, de személyes szinten ugyanúgy egy válságban lévő házasság vagy az apa és lánya közötti kapcsolat esetén.

A később Oscar-díjig jutó mexikói rendező első három filmje leginkább egymásba fonódó forgatókönyv bravúrjai miatt alkot trilógiát, de az utolsó, 2006-os Bábel volt az első, ahol tényleg A-kategóriás sztárokkal dolgozott együtt. Az amerikai családapát alakító Brad Pitt mexikói házvezetőnővel és marokkói nyaralással, az ott elszenvedett balesettel kerül egy pillantás alatt világméretű mátrixba.

Brad Pitt játéka itt mégis az érzelmesebb húrokat pengeti, de sokkal inkább drámai, mintsem romantikus értelemben. Játéka nagyrészt két részre osztható: a feleségét ért baleset előtti és utáni időszak. Az előtte lévő részben párkapcsolati drámát látunk, visszafogott, eszköztelen játékkal, ahol éppen a ki nem mondott szavak, a szereplők közt érezhető feszültség mutatja a legtöbbet. Az eldördült lövés után, amikor a pár már a kórházba jutáson és a gyógyuláson dolgozik, játéka érzelem dúsabb, mondhatni, teátrálisabb lesz. Innentől nem férj, hanem amerikai férj lesz egy másfajta kultúrában. A szereplőkkel való viszonya, a médiában való megjelenése és minden aspektusa ezzel együtt jelenik meg a vásznon, ezt kell kifejeznie percről percre. (Sergő Z. András)

7. Volt egyszer egy… Hollywood (Quentin Tarantino, 2019)

A Top Gun: Maverick kapcsán kismillió cikk kiáltotta ki Tom Cruise-t az utolsó filmsztárnak, de ha olyan máig aktív színészt kell említeni, aki magában hordozza a hollywoodi aranykor óriásainak megbabonázó és vászont betöltő karizmáját, mindig Brad Pitt jut eszembe. Egész pontosan Brad Pitt a Volt egyszer egy… Hollywoodban. Pedig Quentin Tarantino kilencedik rendezésében pont nem a ‘60-as évek egyik nagy színészét alakítja, hanem egy kaszkadőrt, aki a sztárok fényűző életének árnyékában, a kutyájával megosztott lakókocsijában éli a sötét múltja által kísértett mindennapjait. Meg is kapta érte élete első színészi Oscar-díját egy röhejesen átlátszó kategóriacsalásnak köszönhetően, hiszen teljesen egyértelmű, hogy nem mellék-, hanem főszereplője a filmnek – de ezt a hazugságot örömmel néztük el.

Volt egyszer egy Hollywood

Cinikusan lehetne mondani, hogy Pitt ebben a filmben nem színészkedik, hanem csak létezik: elvezetget Los Angeles sztrádáin, félmeztelenül antennát szerel, nyugalmas mosollyal figyeli az álomgyár félőrült dolgozóit – néha pedig két gyors mozdulattal móresre tanítja a Bruce Lee-t és a Manson-szekta tagjait. De pont ezért ez egyik legemlékezetesebb „alakítása”: miközben Leonardo DiCaprio nem győz minden erejével bizonyítani, Pitt látszólag minden erőfeszítés nélkül éri el, hogy imádja a kamera és a közönség. Kaméleonként játszott már el mindent az isteni erejű hőstől a szórakoztató idiótáig, de ebből a filmből látszik leginkább, mitől lesz ő több, mint tehetséges színész. Ízig-vérig filmcsillag, az „effortlessly cool” megtestesítője. (Rácz Viktória)

6. Blöff (Guy Ritchie, 2000)

A ’90-es évek végén vált Brad Pitt Hollywood egyik igazán meghatározó csillagává, csakhogy a Hetedik, a 12 majom és a Harcosok klubja sikerei után szeretett volna valami újat kipróbálni. Miután látta Guy Ritchie első alkotását (A Ravasz, az Agy és két füstölgő puskacső), rögtön felhívta a rendezőt, hogy szeretne szerepelni a következőben, bármi is legyen az. Az angol direktor persze rögtön kapott az alkalmon, hogy egy ekkora sztár önként jelentkezik nála, úgyhogy gyorsan rá is osztotta a bunyós „fehér cigány” Mickey O’Neil szerepét, aki a „kutáknál”, „anutájánál” és a hableányos szökőkúttal felszerelt babakék lakókocsiknál csak a pénzt, a bunyót és a furfangot szereti jobban.

Pitt aztán végül kissé berezelt a szerep kihívásaitól, néhány évvel korábban ugyanis Az ördög maga című filmben játszott északír bevándorló szerepét kikiáltották a filmtörténet egyik legrosszabb ír akcentusának, ráadásul a küzdősportokkal sem sokkal korábban, a Harcosok klubja miatt kezdett megismerkedni. Végül azonban valósággal brillírozott a korábbi filmjeitől kétségkívül eltérő szerepben, sőt, talán azt sem túlzás állítani, hogy megteremtette a filmtörténet alighanem leghíresebb traveller karakterét, mely népcsoport sajátos életmódját néhány évvel ezelőtt a Michael Fassbenderrel készült Trespass Against Us című film igyekezett alaposabban bemutatni méltatlanul csekély sikerrel.

Egy biztos: a Blöff szinte azonnali kultfilmmé válása óta egy egész generáció próbálja idézgetni Brad Pitt első (de olykor akár sokadik) hallásra is érthetetlen szövegeit, melyet a sokat kárhoztatott magyar szinkronba is sikerült autentikusan és roppant ötletesen átemelni. (Hancsók Barnabás)

5. Hetedik (David Fincher, 1995)

David Mills egy forrófejű és zöldfülű nyomozó, akinek első ügye a nagyvárosban rögtön az utolsó is. Nem azért, mert pályát váltana a detektív úr, ó, nem… inkább csak azért, mert David Fincher Hetedikjében az ügy elevenen felfal mindenkit, aki csak hozzáér. A hét főbűn mentén mészároló pszichopata esetét a veterán Somersetet (Morgan Freeman) és a tapasztalatlan Millsre (Brad Pitt) bízták, ám ők csak a bizonyítékokat tudják összegyűjteni, megcsinálni a papírmunkát, aztán várni, hogy egy szemtanú mondjon valami használhatót. A brutális gyilkosságok fokozása, és a film nagy részében esőáztatta metropolisz mind azt a nyomasztó hangulatot hordozzák magukban, hogy itt nincs semmi remény: bűnösek vagyunk, és a megtorlás mindannyiunkat elér.

Hetedik
Hetedik

1995-ben Brad Pitt már bőven túlvolt pár szépfiús szerepen, amely zsánert még a mai napig nem tudja levakarni magáról. A Hetedikben sikerült: itt semmi férfiúi bájt nem vet latba, marad a detektív, akinek zabszem van a seggében, és azt hiszi, egyedül is megállítja a mama pincéjében rejszoló nyomorultat, aki úgy döntött gyilkolósdit játszik. Hogy karaktere mekkorát téved, és milyen érzelmi mélypontokra jut a dramaturgia során, arról nem kell sokat mesélni azoknak, akik látták ezt a 27 éves klasszikust. Fincher mesterműve egyben Brad Pitt egyik legszebb teljesítménye is. (Szécsényi Dániel)

4. Harcosok klubja (David Fincher, 1999)

Nem létezhet Brad Pittről szóló összeállítás a kultikus Harcosok klubja nélkül, és ez nem véletlen. 1999-ben Brad Pitt már bőven A-kategóriás színésznek számított, a Hetedik kritika- és közönségsikere és a 12 majom Golden Globe-díja után az ezredfordulóhoz közeledve pedig egy olyan szerepbe is belefutott, ami kevés színésznek állt volna ennyire jól. Brad Pitt és David Fincher rendező második együttműködése Chuck Palahniuk író magnum opusának legfontosabb gondolatait átültetve egy egész generáció dühét jeleníti meg, amelyben a fogyasztói társadalom elvárásai által kiüresedett karakterek a fizikai fájdalom okozásában és elviselésében lelik meg az életük értelmét.

Harcosok-klubja-Brad-Pitt

Tyler Durden felforgató személyisége azóta is hivatkozási alap olyanoknak, akik nem szívesen vásárolnak az IKEA-ban, az egyszerre erőltetetten macsó és agyafúrt cselszövő figura megformálásában pedig valósággal lubickol Pitt. Holott egyáltalán nem könnyű életre kelteni Tyler Durdent: egyszerre kell erőlködés nélkül hozni az őrület határán gyakran túljutó szappangyáros nihilistát, és igazi sportemberként bírni a bunyókat, valamint kellő szigorral irányítani egy underground csoportot. A filmet végig nézve sokszor az az érzésünk, Tyler Durden megformálásához egyetlen ember nem is elég… (Rókus Ákos)

3. Pénzcsináló (Bennett Miller, 2011)

Billy Beane 2002-ben azzal írt sporttörténelmet, hogy baseballcsapata, az Oakland Athletics sorozatban 20 győzelmet aratott a 162 meccsből összeálló alapszakaszban. Tette mindezt úgy, hogy a csapatmenedzser egy merőben új, a sztárokat teljesen mellőző, statisztikai szisztéma mentén vásárolt össze tehetségüket hosszútávon kamatoztató, ámde nagyon is olcsó játékosokat. Bennett Miller filmjében Billy Beane mégis egy tragikus alakként jelenik meg, akit olyannyira hajt a maximalizmus, hogy az elmaradó bajnoki cím kudarcélménye mögött képtelen észrevenni, hogy sporttörténeti forradalmat hajtott végre.

Brad Pitt kivételes visszafogottsággal formálta meg ezt a belső konfliktusainak börtönében élő karaktert, akinek higgadtságot kell színlelnie csapatmenedzseri íróasztala mögött, de a valóságban majd szétrobban a kudarcoktól való félelme miatt. A színésznek egész karrierje során nem volt ennyire szokatlan kisugárzása a vásznon: jelenléte átitatódott a figurában tomboló feszültséggel, ami részben a kockázatos csapatmenedzseri vállalásból, részben viszont egy ifjúkori traumából fakadt – Beane ugyanis játékosként be nem váltott ígéret maradt. Nem mellesleg, Brad Pitt látható élvezettel, ámde rendkívüli alázattal adta vissza Aaron Sorkin forgatókönyvének nagyszerű mondatait. Alakításáért Oscar-jelölést érdemelt.

Mégis: az évtized talán legnagyobb hibájának tartom, hogy a Pénzcsináló szinte teljesen háttérbe szorult mind a kanonizációs folyamatban, mind Brad Pitt életművének értelmezésében. Egyes kutatások szerint a baseball filmek önreflexív módon az álomgyári munkaviszonyok reprezentánsai, ahol az ütőjátékosok a filmsztárokkal, a dobójátékosok pedig a rendezőkkel azonosak, így korántsem lényegtelen, hogy Bennett Miller filmjének főhőse egy irodájában dolgozó csapatmenedzser, aki statisztikák segítségével számolja ki, miképpen érhető el leggazdaságosabban a biztos siker.

Ilyen értelemben a Pénzcsináló napjaink filmtörténeti periódusának előhírnöke volt: nemcsak a filmsztárok jelentőségének háttérbe szorulását és a logaritmus-alapú produceri filmkészítést jósolta meg, hanem egy fénycsóvának is bizonyult a blockbusterek uralta éjszakában. Az Oakland Athletics csapata azoknak a bátor stúdióknak (A24, Blumhouse stb.) megtestesítője, akik kis költségvetésből, de komoly kreatív energiákat kamatoztatva érnek el Marvel-produkciók népszerűségét meghazudtoló, anyagi és kritikai sikereket. És ahogy Billy Beane játékosból csapatmenedzserré avanzsált, úgy az őt megformáló színész is vezet egy saját, beszédes nevű filmgyártó vállalatot: a Plan B Entertainment pedig olyan sikerfilmeket tett le az asztalra, mint a Ha/Ver, a 12 év rabszolgaság, A nagy dobás, a Holdfény vagy a Minari. A Pénzcsináló tehát amellett, hogy minden idők legjobb sportfilmje, Brad Pitt álomgyári pozícióharcának figyelemre méltó tükre is. (Kiss Tamás)

2. 12 majom (Terry Gilliam, 1995)

Ha össze kell állítani a legőrültebb tekintetű hollywoodi színészek listáját, valószínűleg Mel Gibson, Jack Nicholson és Willem Dafoe között dőlne el az aranyérem sorsa, holott Brad Pitt első Oscar-jelölését egy mániákus karakter megformálásáért kapta a 12 majom mellékszereplőjeként. Terry Gilliam rémálomszerű víziójában mondjuk Brad Pitt Jeffrey-je mellett Bruce Willis James Cole-ja is súlyosan terhelt karakter, ám míg utóbbi egy önmagában is sokszor kételkedő, melankolikus-paranoiás alkat, előbbi egy dühkezelési problémákkal (is) küzdő mániákus váteszőrült, aki bármikor felrobbanhat. Mindamellett, hogy az 1995-ös 12 majom minden idők egyik legkülönlegesebb sci-fijeként szinte egyáltalán nem öregszik, sőt mostanság még aktuálisabb, mint valaha, több mint negyed évszázad távlatából sem tűnik egyik mentálisan zavart karakter megformálása sem elnagyoltnak.

Alig több mint fél évtizeddel első nagyjátékfilm-szerepe után Brad Pitt úgy játssza a kiszámíthatatlan antagonistát, hogy egyszerre tűnik ártalmatlan futóbolondnak és saját vízója által bődületesen veszélyessé torzult figurának is, akivel nem szívesen futnánk össze egy sötét sikátorban. Egyes pletykák szerint a kiváló alakításban Pittet egy beszédtechnika-tanár és egy pszichológus is segítette, míg Terry Gilliam rendező szerint csupán annyi kellett hozzá, hogy elkobozzák a színész cigarettáit a forgatás időtartama alatt. Legyen akármi is az igazság, mindenképp megérte! (Rókus Ákos)

1. Jesse James meggyilkolása, a tettes a gyáva Robert Ford (Andrew Dominik, 2007)

A modern revizionista western egyik legszebb gyémántja a Jesse James meggyilkolása, Andrew Dominik festői képi világú, ráérősen zakatoló, melankolikus eposza szép fokozatosan, rétegről rétegre bontja le a vadnyugati pisztolyhősök legendáriumát, a rablólét dicsőségét, míg végül nem látunk mást, csak összetört lelkeket és az erőszak által megnyomorított sorsokat. Brad Pitt megjelenése a címszereplőként bátor, de zseniálisan kétélű húzás Dominik részéről. Hisz ki más alakítsa az amerikai folklór egyik leghíresebb figuráját, mint Hollywood legismertebb férfi színésze? Ugyanakkor a Jesse James pontosan ezt a felfokozott, mitikus aurát távolítja el, megmutatja a mögötte rejlő embert és ezzel Pitt karrierjének egyik legerősebb és legsokrétűbb performanszát láthatjuk.

Amikor először megjelenik, akkor pontosan olyan legenda és „sztár” ahogyan azt mi és a fiatal Robert Ford (Casey Affleck) elképzeljük, a bandavezér, aki zseniális és úgy rabolja ki a vonatokat, mintha csak erre született volna. Aztán a dicsfény kezd halványulni és eltűnni, felfedve egy olyan embert, akit a késhegyen való táncolás évtizedei kifordítottak önmagából. Paranoiás, antiszociális, karizmája mögött már ott villog a kontrollálhatatlan őrület: A jelenet, amikor szórakozásból majdnem megöl egy embert, csak mert az nem hajlandó letérdelni előtte, hátborzongató. Aztán a banda szétszakad, és mire Ford újra találkozik vele, már csak egy kiüresedett porhüvely, aki kívánja a halált, még ha nem is mondja ki szavakkal. 

Brad Pitt mindhárom stációt olyan átéléssel, észrevétlen mégis érzékelhető áttűnésekkel és hitelességgel mutatja be, amit senki se fog elfelejteni, aki megnézni a filmet. Átlényegülése egy szinten van a ‘70-es, ‘80-as évek klasszikusainak legendás színészi alakításával, amiket példaként szoktak az emberek felhozni. Jelenléte ural minden képkockát, még azt is, amin nincs jelen. Ebben a filmben látjuk milyen az, amikor egy filmcsillag lecsupaszítja önmagát hivatása érdekében és megformál olyasvalakit, aki egyszerre félelmet keltő, szánalmat gerjesztő, gyarló, mégis saját hírneve emeli a piedesztálra, ami végül megsemmisíti. Egy tragikus eposz tökéletes megformálása. (Szabó Kristóf)

***

Cikksorozatunkban a legkülönbözőbb filmesek tíz emlékezetes munkáját gyűjtjük össze. Ha kíváncsi vagy, kik kerültek eddig sorra, tekintsd meg a Tízből tíz korábbi válogatásait.

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!