Magazin

Tízből tíz: Bruce Willis legjobb alakításai

Mi így kívánunk emlékezni Bruce Willis alakításaira, neki pedig innen kívánunk jó egészséget és békés nyugdíjaséletet!

Egy hete kaptuk a szomorú hírt, hogy Hollywood egyik legnagyobb akcióhőse és egyik legismertebb filmszínésze, Bruce Willis betegségre hivatkozva fejezi be pályáját. Az utóbbi évtizedben meglehetősen hepehupás karrierrel rendelkező, és hírnevét igénytelen B-kategóriás filmekkel és a pletykák szerint rossz attitűddel befeketítő színész egy elég teljes életművet hagy maga mögött, melynél mindenképp érdemes a szép alkotásokra odafigyelni – hiszen jutott belőle bőven.

Bruce Willis a ’90-es években az amerikai tökös csávó szinonimája volt és azóta is számtalan produkcióban hozta a vagány karaktereket, és mindig örömteli volt látni, amikor valami ettől eltérővel próbálkozik (különösen, ha azt magasan abszolválja). Willis ugyanis sokszor igyekezett bizonyítani, hogy a típuskarakterei ellenére ő színész: így lehetett aztán eltévedt időutazó, traumatizált gyerekpszichológus, romantikus hős vagy egy botcsinálta rendőrbácsi. Sőt, még a rosszfiúk oldalán is megfordult.

Íme, tíz alakítása, amit a legjobban kedvelünk!

10. Az ötödik elem (Luc Besson, 1997)

Az ötödik elem nemcsak Bruce Willis pályáján az egyik kedvenc filmem – megvan benne minden, amit szeretek a moziban. Willis hezitált, hogy elvállalja-e a szerepet, aztán mégis mindösszesen két óra leforgása alatt mondott igent Besson megkeresésre, és aztán – a vele készült interjúk tanúsága szerint – később sem bánta meg ezt a döntését. A film tényleg zseniális: epikus történet a jó és a rossz párharcáról, remek karakterek, a többek között Moebiusnak és Jean-Paul Gaultiernek köszönhető látványos képi világ, Eric Serra szuper zenéje, sok humor és még több érzelem. A film számos erőssége közül is kiemelkedik azonban a hibátlan színészgárda olyan nagyságokkal, mint az ördögi Gary Oldman, a szórakozott Ian Holm, a szuper vicces Chris Tucker – és a most is imádnivaló Bruce Willis. 

Korben Dallas (Willis), a katonai múlttal rendelkező, éppen kirúgott taxis szinte véletlenül csöppen a világ megmentésébe, hogy – ahogy azt megszokhattuk tőle – atlétatrikóban számoljon le a rosszfiúkkal és szerezze meg a lányt. Talán ez a színész egyik legromantikusabb szerepe – Dallas egy örök reménykedő, aki hiszi, hogy egyszer az ölébe pottyan az a bizonyos tökéletes. Willis most erőteljesebben hozza az akcióhős szerepet, de közben remekül egyensúlyoz a lúzer és a cool, az érzelmes és a hidegvérű között is, hogy aztán mindenek közepében megtalálja karaktere belső középpontját, a szívét is. Korben messze nem tökéletes, de karaktere minden gyarlósága ellenére is nagyon szerethető, aminek egyértelműen kulcsa maga Willis, aki – legalábbis ez érződik – legalább annyit tett a szerephez saját magából, mint amennyit Besson és Robert Mark Kamen hozzá írt. (Molnár Kata Orsolya)

9. A simlis és a szende (Glenn Gordon Caron, 1985–1989)

Néhány aprócska tévés és filmes megjelenés után A simlis és a szende (Moonlighting) főszerepe hozta meg Bruce Willisnek azt az áttörést, aminek köszönhetően aztán közel négy évtizeden keresztül élt rivaldafényben. Ennél testhezállóbb szerep nem is találhatta volna meg az ekkor még egész sok hajjal büszkélkedő színészt: a Kék Hold nyomozóiroda Davis Addison Jr.-jaként Maddie Hayesszel (Cybill Shepherd) közösen igyekezett felgöngyölíteni számos bűnesetet, miközben a nőhöz fűzödő viszonyát is próbálta megfejteni. 

Az öt évad alatt 67 epizódot megélt műsor, melynek a dramedy műfaja is nagyon sokat köszönhet, máig előkelő helyet tud magáénak minden idők legjobb sorozatainak listáin. A simlis és a szende számos téren volt innovatív (többször kiszólt például a nézőkhöz, izgalmas stílusgyakorlatokat vonultatott fel, sőt dalra is fakasztotta nem egyszer hőseit), de a legnagyobb erőssége mégis Willis és Shepherd párosában rejlett: Addison és Hayes helyet kapott a tévé történetének legkedvesebb duói között. A sorozat vége is annak volt köszönhető, hogy a páros már nem tudott szívvel-lélekkel jelen lenni: Shepherdet az éppen megszületett ikrei foglalták le, Willist pedig az, hogy elég drágán adja az életét.

Amíg tartott azonban, csodásan működött a páros: az egyik fele pedig Bruce Willis volt. A színész már A simlis és a szendében megvillantotta azokat a csak rá jellemző jegyeket, amelyek aztán végigkísérték a pályáját: a belemenősséget, a játékosságot, a sármot, az öniróniát és persze azt a huncut mosolyt, amit ezer közül is felismernénk. Ezeknek köszönhetően tudott megszületni egy olyan ikon, amit szinte egyetlen szerepében sem tudott teljesen levetkeződni: az érzékeny és vicces világmegmentő alakját, akit egyszerűen nem lehet nem imádni. (Molnár Kata Orsolya)

8. Sin City: A bűn városa (Frank Miller, Robert Rodriguez & Quentin Tarantino, 2005)

Bár még jónéhány Die Hard film előtte állt, Bruce Willis mégsem volt mai csirke, amikor a Sin City. A bűn városa egyik főszerepét ráosztották. Ötvenéves korában játszotta el a hozzá hasonlóan már jócskán a korban benne járó, de azért még oda-odasózó John Hartigant. Ritka szerep volt ez Hollywood keményfiúja számára, amiben az izmos és rátermett nagybetűs Férfi helyett egy szívroham határán egyensúlyozó kiöregedett hőst játszik. Hartigan egy veterán detektív, az utolsó tisztességes zsaru a velejéig romlott bűnös városban. Egyedül ered egy pedofil őrült nyomába, aki egyben a város első emberének, a korrupt Roark szenátornak a fia. Sikerül is megmentenie az elrabolt kislányt, Nancy Callahant, ám Roarkék Hartiganre varrják a bűntettet és a rendőrt börtönbe zárják.

Az egyén szélmalomharcot vív a rendszerrel, de azért a végén, nyolc évvel később persze megkapja a nőt. Hartigan egyike a kevés karaktereknek Sin City fekete-fehér univerzumában, akit a bűn mocska még nem feketített be. Bár nem övé a legemlékezetesebb alakítás (ez a dicséret inkább Mickey Rourke torz rosszfiújának vagy Elijah Wood hátborzongató gonoszának jár), Bruce Willis határozott és egyben visszafogott játékán keresztül befogadhatóvá válik a képregényfilm stilizált világa. Karizmája a film egyik legegyszerűbb karakterét is izgalmassá teszi, acélos tekintetével többet ér el, mint bármi maskara, fojtott, érdes hangon előadott narrációjával monopolizálja figyelmünket. Willis a neo-noir 2014-es folytatásában (spoiler!) csak szellemként tér vissza, és ez valahogy metaforájává is válik a félresikerült második résznek. A Sin City: Ölni tudnál érte az első film érdemeinek csak halovány emlékét tudja megidézni, bár ez igazán nem Bruce Willisen múlt. (Takács Janka)

7. Drágán add az életed! (John McTiernan, 1988)

A Die Hard volt az a film, ami sorozatszerepek és kisebb főszerepek után világsztárrá tette Willist, John McClane karakterével. Pedig véletlenek sorozatából állt össze a produkció; számos más főszereplőt próbáltak meg behozni és csak nagy fogcsikorgatva adták a szerepet a korábban a tévében vicces zsarut játszó, közepesen ismeretlen (igaz, Emmy-díjas) Bruce Willisnek.

A pofátlanul szerencsés hollywoodi döntések sorozatában ez volt az egyik leghihetetlenebb. A stúdió annyira nem bízott Willis akciófilmes imázsában, hogy az eredeti plakátokon nincs is kiemelve a főszereplő. Ezt Willis persze azzal hálálta meg, hogy minden idők egyik legkarizmatikusabb és legjövedelmezőbb akcióhősévé vált hosszú karrierje során.

A Die Hard harminc éve agyoncsapja a riválisait. Több benne az ész és az odafigyelés, mint az azóta megírt akciófilmek legtöbbjében, és Willis játékában sokkal több az érzés és a személyformálás. A kiváló, noha gyakran sebtiben és random módon meghozott rendezői és forgatókönyvírói döntések mellett kétségtelen, hogy a főszereplő az, aki a filmet feledhetetlenné tette. A szerepválasztási véletlenről és a szerep-színész abszolút tökéletes harmóniájáról Harrison Ford/Han Solo példája jut az ember eszébe…

Csakhogy Willis filmtörténeti jelentőségű szerepe nála is fontosabb: ő tette divatossá – a nyolcvanas évek hadseregeket egyedül kiirtó szupermanjei után – a magányos és esendő akcióhős figuráját, és ezzel évtizedekre meghatározta az akcióhős-ábrázolást. Még John Wick is a McClane-féle véres atlétatrikóból bújt elő. (Havasmezői Gergely)

6. Ponyvaregény (Quentin Tarantino, 1994)

Aki rendszeresen a jófiú szerepét kapja a filmekben, könnyen érheti a vád, hogy unalmas és kiszámítható figurákat hoz. Bruce Willis számára is van egy bejáratott brand, mely már karrierje elején megjelent, és amitől igyekezett eltávolodni a ’90-es évek végén és a 2000-es évek elején. Ez a hallgatag, alsóközéposztálybeli macsó jelleg, amit olyan isteni módon volt képes szállítani megannyi filmben. Ő nem volt felülgombolós jófiú: olyan emberekre emlékeztetett minket, akiket ismerünk – igazi kékgalléros hős volt, akinek erős a karja, megvan a magához való esze, de morálja és bátorsága nem ismer határokat.

Paradise City

A Ponyvaregényben Butch szerepében egyharmad filmnyi idő jut neki. Ha Quentin Tarantino sztárokkal teli alkotására gondolunk, elsőre gyanúsan John Travolta és Samuel L. Jackson öltönyös rosszfiúi ugranak be, vagy Uma Thurman fekete hajú végzet asszonya. Pedig ott van még negyedikként Butch is, a bokszoló, aki hátra akarja hagyni a gengszterszorítót, a bundázott meccseket. Célja, hogy egy meglepetés K.O. után ő nyerjen, majd azzal a lendülettel megpattan a rakás lóvéval és szívszerelmével, a kelekótya Fabienne-nel (Maria de Medeiros). Ez azonban nem a terv szerint halad és Butch hamar egy meleg nemi erőszak barlangban találja magát ellenségével, Marsellus Wallace-szal (Ving Rhames).

Bruce Willis karakteréhez köthető a Ponyvaregény egyik legemlékezetesebb pillanata, mely tökéletesen összefoglalja a színész figuráinak etikai kódexét is. A legszorultabb helyzetből fut éppen, ahol bajban hagyta azt a személyt, a gengszterfőnököt, aki a leginkább árthat számára. Ő azonban ezt mégsem hagyhatja, így visszafordul, megmenti és ezzel a tettével elintézi azt is, hogy ne kelljen a háta mögé pillantania maradék életében. Butch egy mozdulatában és egy tekintetében egy életnyi lecsúszottság és nélkülözés van, így jó látni, hogy új életet képes kezdeni, ráadásul a maga módján tisztán. Ehhez pedig arra volt szükség. hogy az adódó szituációban a helyes döntést hozza. (Szécsényi Dániel)

5. Holdfény királyság (Wes Anderson, 2012)

Wes Anderson filmjében olyan szerelmi történettel van dolgunk, amely már pusztán abból adódóan is szokatlan, hogy hősszerelmesei 12 évesek. Suzy otthonról, Sam pedig az Edward Norton vezette cserkésztáborból szökik meg. Nyomukba olyan színészgárda ered Norton mellett, mint Bill Murray, Tilda Swinton, Frances McDormand, Harvey Keitel, és Bruce Willis. Igazán lélekemelő ezeket a nagyágyúkat a két gyerekszínésznek asszisztálva látni Anderson bájosan mesés filmjében. Egy olyan, sajátos és erőteljes atmoszférával elejétől a végéig átitatott hamisítatlanul szerzői filmben, amely mindegyik, kivétel nélkül A-kategóriás színész filmográfiájában egy szokatlan színfolt.

Holdfény királyság

Nincs ez másképp Bruce Willis-szel sem. A színész ugyan rendőrt alakít, ami még bőven beleillene abba képbe, ami elsőre eszünkbe jut Willis neve hallatán. De természetesen egy Anderson-filmben egy amerikai rendőr sem lehet az a klasszikus amcsifilmes kopótípus. Sharp kapitány ugyanis nem azért küzd, hogy hatástalanítson egy bombát, ezzel több százak életét megmentve, és nem is egy metrónyi embert menekít ki a föld alól.

Ez esetben egy olyan rendőrrel van dolgunk, akinek legfőbb küldetése, hogy kézre kerítse házas szeretőjének problémás lányát, aki ellopta öccse lemezlejátszóját, és egy cserkésztáborból meglógott, nem kevésbé különc srácot. Sharp kapitány karaktere a lehető legélesebb kontrasztban áll Willis összes többi rendőr karakterével – de éppen ezért volt tökéletes választás. Egy olyan kopót alakít ezúttal, amilyet csakis Wes Anderson képes megálmodni: kissé egyszerű, kissé kilátástalan és sorsába beletörődő, de végtelenül jámbor és jólelkű fickó, akinek szívből szurkolunk, hogy azért majd végül kicsit jobban bejöjjön az élet. (Németh Míra)

4. Az utolsó cserkész (Tony Scott, 1991)

„Senki se szeret, mindenki utál, vesztes vagy. Mosolyogj, te barom!” – szól a reggeli mantra a főszereplő szájából saját magának a tükörbe nézést követően. Bruce Willist sokan már eleve egy hányattatott sorsú átlagemberként ismerték meg a filmvásznon 1988-ban, ám Tony Scott pár évvel később emelte a tétet – már, ami a lecsúszott, de szerethető karaktereket illeti. Joe Callahan szerepében megkaptuk azt a John McClane-t, aki morális szempontból ugyanott található, mint a Nakatomi Toronyház megmentője, csak balhésabb, arrogánsabb, lecsúszottabb és pusztítóbb dumája miatt sokkal kúlabb. Persze, hogy menőbb, hiszen maga Shane Black írta a szövegeket Bruce Willis szájába, aki kisujjból hozza a karizmában túltengő lúzer nyomozót.

Callahan amellett, hogy belesodródik a bajba – mely látszólag nem emeli meg cseppet sem pulzusát, és egyáltalán nem állítja meg szarkasztikus beszólásait –, egy abszolút alkalmas és a feladatra rátermett detektív; csupán képtelen összepakolni normálisan az életét. Erre ad lehetőséget Damon Wayans karaktere, akivel annak ellenére alkotnak kiváló párost, hogy Willis messze lejátssza őt minden fronton. Az archetípus, amit színészünk megtestesített, itt érte el a legkiforrottabb formáját. (Szécsényi Dániel)

3. Hatodik érzék (M. Night Shyamalan, 1999)

„Halott embereket látok” – mondja a mémesedett jelenetben a rettegő, magányos Haley Joel Osment a megnyílásra váró gyerekpszichológusnak, Bruce Willisnek, akinek finom arcrezdülései ebben az egy jelenetben is megmutatják, hogy bizony helye van a komoly filmszínészek között. Igaz, ebben a filmben ő eredetileg az A-listás sztár volt, aki eladja a kezdő rendező kockázatos alkotását – de nem vette félvállról a feladatot, és valóban nagy szerepe van abban, hogy M. Night Shyamalan filmje ekkora sikert aratott.

Abban az értelemben legalábbis sikeres lett, hogy Shyamalan egy csapásra berobbant Hollywood nagy reménységei közé, és sorra rendezhette filmeket. És Bruce Willis partnerét, a gyerekszínészt, Haley Joel Osmentet is csak szuperlatívuszokban emlegették, az Oscar-jelölésig jutott ezzel a szerepével. Bruce Willis pedig csöndes, de erős játékával pedig kétségtelenül nagyot tett hozzá a film sikeréhez, és ahhoz is, hogy ne csak akciósztárként tekintsenek rá a nézők. Igaz, nem kellett nagyon megerőltetnie magát: a „külsős” apaszerep mindig is hálás feladat.

Persze a Hatodik érzék fő erénye a kísértettörténetek újragondolása, új keretbe helyezése. A kísértetek „szemszöge”, szempontjai ugyan más filmekben is megjelennek, de a lassú építkezés, a váratlan fordulat, a „Shyamalan-i csavar” teszi emlékezetessé a filmet. 1999-ben még nem volt Netflix, nem tekerhettük vissza akárhányszor az éppen bemutatott filmet – bizony, másodszor is meg kellett vennie a mozijegyet annak, aki más szemszögből is végig akarta követni, ahogy a furcsa, érzékeny gyerek, és a vele foglalkozó, szintén traumatizált gyerekpszichiáter kerülgeti egymást. Az egymásra hangolódó Haley Joel Osment és Bruce Willis összjátéka még sokadszori megnézésre, ma is érdekessé tudja tenni, akkor is, ha a filmvégi csavart már rég tudjuk, és a kísértetek sem tudják már belénk fagyasztani a lélegzetet… (Pásztor Balázs)

2. A sebezhetetlen (M. Night Shyamalan, 2000)

Ugyanabban az évben, mikor a Bérgyilkos a szomszédom bohókás vígjátékszerepe után a Jóbarátokban is kipróbálta magát (egy fogadás miatt), Bruce Willis eljátszotta minden idők legvisszafogottabb szuperhősét A sebezhetetlenben. M. Night Shyamalan filmje (majdnem) mindent használ, amit egy tucat-szuperhősfilm, de mindazt idézőjelek között, tudatában az egyre népszerűbb képregénykultúrával. A film átgondolt és kimunkált, Shyamalan egyik legjobbja és persze a gigászi csavar sem maradhat el. David Dunn (Willis) egy biztonsági őr a philadelphiai egyetemi futballcsapat stadionjában. Mikor egy súlyos vonatszerencsétlenség egyetlen túlélőjeként sebesülés nélkül lép ki a roncsokból, Elijah Price (Samuel L. Jackson) felfigyel rá. Price elmélete szerint Dunn szuperhős. A férfi először elutasítja, majd lassan felfedezi az önmagában rejlő különlegességet.

A sebezhetetlen

Bruce Willis David Dunn karakterével a hősiességet mellőző szuperhős olyan verzióját hozza, amiben egyesül a gyermeki ráébredés, de a kétkedés és félelem béklyózó ereje is. Házassága romokban, az első jelenete során mindjárt meg akarja csalni a feleségét – igazi hős! Dunn kudarcot kudarcra halmoz, majd ahogy kezdi elhinni, a szuperereje nem illúzió, minden a helyes irányba indul el. Willis egy megtört emberből válik visszahúzódó, de határozott hőssé ebben a filmben, mindezt olyan energiával és frissességgel, ami bizonyítja, ő színészkedni is tud az egysorosok mellett. Hangja halk és elcsukló, pillantásában pedig a széttört álmok és a széttörhetetlen szuperhős identitása keveredik. Willis visszatért Dunn alakjához az Üvegben csaknem 20 évvel később, ami bár elmarad A sebezhetetlen zsenialitásától, mégis megmutatta, hogy a színész emlékszik, mi is volt a lényege ennek a karakternek. (Nagy Tibor)

1. 12 majom (Terry Gilliam, 1995)

A 12 majom Terry Gilliam disztópikus trilógiájának (Brazil, A zéró elmélet), egyben az időutazós moziknak kultikus darabja. Roppant aktuális cselekménye szerint egy vírus a ‘90-es évek közepén elpusztította az emberiség nagy részét, a túlélők pedig még 40 évvel később is föld alatti bunkerek karanténjában kénytelenek meghúzni magukat. Az időutazás révén azonban olyan információk is megszerezhetővé válhatnak, amelyek segítségével a vírus legyőzhető.

Terry Gilliam filmjének velejét mégsem a világ mentése jelenti, a rendező szerint ugyanis az emberi civilizáció a technológiai innovációk körültekintés nélküli használata, az átmediatizált fogyasztói társadalom és a környezettudatosság hiánya miatt úgy a jelenben, ahogy a jövőben is összeomlásra ítéltetett. Az ezredforduló világvége paranoiájára és a gettósodó metropoliszok gomorrai hangulatára építő moziban a hatalomnak kiszolgáltatott egyén körül minden bizonytalanná válik. Gilliam még arra az opcióra is rá mer játszani, hogy időutazó hőse közel sem biztos, hogy épelméjű, küldetése könnyen lehet, hogy csak tudathasadásának szüleménye.

James Cole egy renitens és feláldozható börtöntöltelék, akit a világ megmentésére köteleznek. Ez a látszólag archetipikus karakter jelenti mégis Bruce Willis karrierjének legösszetettebb szerepét. Terry Gilliam először is megfosztja akcióhőslététől a figurát: Cole-nak nem is a vírus elszabadulását kell megakadályoznia kalandjai során, pusztán információt kell gyűjtenie – még valamirevaló akciójelenet sem dukál neki.

Az antihős ráadásul olyan széles regiszteren mozog, ahogy azt egy időutazását feldolgozni próbáló személyiségtől várnánk: egyik pillanatban célorientált időutazó, a másikban saját épeszűségét megkérdőjelező, szánnivaló kisember. Hol leszedált félkegyelmű, hol hatalmasoknak kiszolgáltatott áldozat, megint máskor a noirok végzetével birkózó nyomozó. Legfőképp azonban: a jelennek élő szerelmes. Bruce Willis patakban ugrálva, autóablakon kihajolva, véres kezét pszichiátere arcához simítva közvetíti az időutazós sci-fi szabadságvágyó üzenetét: ha úgy sem tudunk mit kezdeni a traumatikus múlttal, a szorongást keltő jövővel, illetve a saját végzetünkkel, érdemes talán – Louis Armstrong What a Wonderful Worldjéthallgatva – a jelennek élni. (Kiss Tamás)

***

Cikksorozatunkban a legkülönbözőbb filmesek tíz emlékezetes munkáját gyűjtjük össze. Ha kíváncsi vagy, kik kerültek eddig sorra, tekintsd meg a Tízből tíz korábbi válogatásait.

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
1 hozzászólás
Oldest
Newest Most Voted
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com