Magazin

Tízből tíz: Donald Sutherland legjobb alakításai

Hat évtizedes karrier, közel kétszáz szerep: Donald Sutherland legemlékezetesebb alakításaiból válogattunk.

88 éves korában érte a halál a színészt, akit bár a komolyabb díjak elkerültek, a közönség már az első szerepeiben a szívébe zárt. Amikor Donald Sutherland feltűnik a vásznon, valami megváltozik: mágnesként vonzza a tekintetet, minden szavára figyelnünk kell. A langaléta, szabálytalan vonásokkal bíró színész pályája elején páratlanul erős 15 évvel kezdett: a hatvanas évek végétől a nyolcvanas évek elejéig egymást érték a remekművek, amelyekben általában főszerepet játszott, legyen szó háborús filmről, paranoiathrillerről, művészhorrorról vagy családi drámáról. Később gyakoribbak lettek a mellékszerepei, de a karrierje második feléért sem kell szégyenkeznie: a fiatalabb generáció például Az éhezők viadala Snow elnökeként ismerhette meg. Listánkban az utolsó éveiig dolgozó színész legjobb szerepeit gyűjtöttük össze.

A piszkos tizenkettő (Robert Aldrich, 1967)

A vietnámi háború, a hippikorszak és a polgárjogi mozgalmak kereszttüzében a hagyományos hollywoodi értékek megbillenése érezhető már Robert Aldrich macsó akciófilmnek álcázott háborúellenes karakterdrámáján, A piszkos tizenkettőn is. A műfajával ellentmondásban igencsak lassan csordogáló, az akciózást az utolsó fél órára tartogató második világháborús film középpontjában a renitens John Reisman őrnagy (Lee Marvin) áll. Reisman azt a különös feladatot kapja feletteseitől, hogy faragjon pár hét leforgása alatt egyfajta öngyilkos osztagot pár szedett-vedett elítéltből, akiknek, már ha sikerül egyáltalán túlélniük, hazafias cselekedetük ellenében büntetésük alóli felmentés és kegyelem jár. A piszkos tizenkettő címszereplői tényleg kívül-belül mocskosak, Aldrich atipikus háborús filmje mégis szerethető hősöket farag egy tucat köztörvényes bűnözőből, megkérdőjelezve a korábban sokra tartott heroikus magatartást, relativizálva a bevett hősszerepeket.

Lee Marvin, Charles Bronson, John Cassavetes, Ernest Borgnine, Telly Savalas, Robert Ryan, George Kennedy… nehéz egy ilyen karizmatikus karakterszínészekkel telepakolt sztárparádéból kiemelkedni. Az ifjú Donald Sutherlandnek, első jelentősebb filmszerepében, a mókamester Vernon Pinkley-ként mégis sikerült – még ha csak egyetlen emlékezetes jelenet erejéig is. Arcán a jellegzetes levakarhatatlan vigyorával Pinkley, Reisman különös parancsára, egy fontoskodó tábornok bőrébe bújik, még egy utolsó közös nevetést csempészve az egyre inkább elkerülhetetlen végzetük felé tartó fegyenc-katonák életébe. Az eredetileg egyetlen mondatra szerződött Sutherland ölébe ugyanolyan hirtelen pottyant az ikonikus jelenet, mint amilyen improvizálva kellett Pinkley-nek is cselekednie. Mégis, szinte süt a vászonról: hosszú és gyümölcsöző karrier áll még ezelőtt a nyurga, elálló fülű fiú előtt. (Nagy Eszter)

M*A*S*H (Robert Altman, 1970)

Ha Donald Sutherland és háborús film, akkor a legtöbbeknek (főleg nálunk) valószínűleg a Kelly hősei fog elsőre eszébe jutni. Ami nem csoda, tekintve, hogy az a világ legjobb filmje. A Sutherland által alakított Csodabogár pedig a filmtörténet egyik legemlékezetesebb és legidézhetőbb figurája. Ám ennek a karakternek is megvolt az előképe. 

Robert Altman kultikus rendezői bemutatkozása a M*A*S*H, az egyik első olyan film, ami nyíltan, provokatívan és szemérmetlenül mer viccet csinálni az amerikai hadsereg mítoszából. Teszi ezt a vietnámi háború legdurvább éveiben – noha a film a koreai háborúban játszódik, a szándék elég egyértelmű. A M*A*S*H tulajdonképpen egy háborús környezetbe helyezett tinikomédia, hiszen a 407z számú Mobil Hadi Sebészeti Kórház katonái szinte épp olyan csínyeket követnek el, mint a 80-as évek szexkomédiáinak hősei (lásd a Malackodók sorozat). Ám nem csupán a poénok záporoznak – amelyeknek egy része mai szemmel bántóan szexista lehet – de Altman olykor frappánsan reagál az egész háborús helyzet abszurditására. Az egész filmet uralja az a bizarr kettőség, hogy miközben hőseink próbálják jól érezni magukat (ezáltal embernek és „józannak” maradni), alapvetően háborús sebészek, a fronttól pár kilométerre, akiket konstans körülvesz a halál.

–          „Nem tudom, hogy egy ilyen alja ember hogy juthatott katonai rendfokozathoz és orvosi munkához?

–          Úgy, hogy behívták.”

Az alja ember (eredetiben degenerate) a Donald Sutherland által alakított „Sólyomszem” Pierce. Pár hónappal a Kelly hősei előtt Sutherland – tévés és kisebb mellékszerepek után – ezzel a szereppel mutatkozott be főhősként a moziközönségnek. A két karakter között pedig egyértelmű hasonlóságok vannak: mind a ketten öntörvényű, sajátos humorú és mentalitású katonák. Egy kisebb színész valószínűleg hasonlóképpen is játszotta volna őket. Ám épp e két szerep összevetéséből derül ki, hogy Sutherland milyen széles színészi eszköztárral bírt. Ő nem karakterszínész volt. Sólyomszem karakterében ugyanis nyoma sincs Csodabogár teátrális, homoszexuálisan kódolt manírjainak. Ő épp ennek az ellenkezője: a megtestesült lazaság. A suli legmenőbb diákja. A született tréfamester. Már a belépője is hanyag menő szótári definíciója lehetne. Ami pedig igazán bravúros, hogy mindezt a szemüveges, enyhén „gyógyegér” fizimiskája mellett sem kérdőjelezzük meg. (Pongrácz Máté)

Kelly hősei (Brian G. Hutton, 1970)

Háborús film és heistfilm, vígjáték és dráma, hősies és csibészes: a Kelly hőseit a különböző minőségek ütközése és egymás mellett élése teszi népszerűvé mind a mai napig. Meg persze Csodabogár (Oddball) Donald Sutherland alakításában. A negatív hullámoktól tartózkodó, kutyahangokat utánzó, renegát tankparancsnok színes kompániájának élén megragadott valamit a háború őrületéből és az őrület lehetséges túlélési lehetőségeiből. Bár a Kelly hősei nem egy kifejezetten háborúellenes darab (ellentétben a M*A*S*H-sel), Csodabogár a második világháború helyett egyértelműen a saját korából bukfencezett be a filmbe, a vietnámi háborúba besorozott hippikre utal. Ő már átadta magát a spiritualitásnak és az élvezeteknek, ha nem muszáj, nem kockáztatja az életét, de vág az esze és ha kell, tud harcolni is. Hiszen a náci aranyrudak csábításának ő sem tud ellenállni.

Donald Sutherland A piszkos tizenkettő után ismét egy men on a mission-jellegű háborús filmben játszik, itt azonban a sok vígjátéki karakterrel és Clint Eastwood szigorú Kellyjével szemben egy harmadik típust képvisel. Az állandóan derűsen mosolygó, szőke loboncú, kistányérnyi kék szemű, queer Sutherland tökéletes ellentéte a szúrós tekintetű, általában megvetően, értetlenkedve vagy elégedetlenül grimaszoló, karót nyelt Eastwoodnak – kettejük tehetsége és mai hírneve alapján jót tett volna a filmnek, ha a tucatnyi mellékszereplő helyett ők ketten kapnak nagyobb reflektorfényt, de főleg Sutherland így is minden jelenetében ellopja a showt, kezdve a felejthetetlen belépőjével. Melegséget, humort, életörömöt és vagányságot visz a kalandba, miközben nemcsak nélkülözhetetlen, hanem szerethető figurának is bizonyul, ami egyik másik szereplőre sem igaz. (Gyöngyösi Lilla

Klute (Alan J. Pakula, 1970) 

A 70-es évek Amerikája a kiábrándultság, a bizonytalanság és a nihilizmus Amerikája. A vietnámi háború borzalmai és értelmetlen veresége, majd a Watergate-botrány okozta morális megrendülés rendesen rajta hagyta a bélyegét Hollywoodon is. Nem csoda, hogy a korszak egyik fő filmes műfaja, ami már-már definíciószerűen egybeforrt az évtizeddel, a paranoiathriller. Míg a korábbi krimikben viszonylag egyértelmű, éles határvonalak voltak rabló és pandúr között, addig a 70-es évek bűnfilmjei már a morális szürke ötven árnyalatában pompáznak. A hősök sem makulátlanok, és az ellenség sem kívülről, a „mások” soraiból jön. Hanem a rendszeren belülről: az összeesküvéseket nem piti bűnözők, hanem politikusok és az elithez tartozó, „jól szituált és megbecsült” üzletemberek szövik. Ennek a hullámnak az emblematikus és talán legmeghatározóbb alakja Alan J. Pakula, akinek a fő műve éppen az első rendezésével, a Klute-tal elinduló „paranoiatrilógia” (a folytatások A Parallax gyilkosságok és Az elnök emberei). 

A Klute egy rideg, feszülten és precízen rendezett, elegánsan megírt neo-noir. Az olykor kifejezetten kreatív kameramegoldások és a hátborzongató, ambivalens zene nyomasztó, sűrű és emlékezetes atmoszférát teremt. Sajnos azonban az Oscar-jelölést érő forgatókönyve mai szemmel már kevésbé izgalmas. Krimihez képest túlságosan hamar kiderül, hogy ki a hunyó: maga a film árulja el egyértelműen a tettes kilétét, amit aztán nagyobb fordulat nem követ. Sőt, a gonosz remek monológját követő végső „leszámolás” is elég antiklimatikus. A Klute legizgalmasabb része nem is a rejtély felfejtése, hanem a két főszereplője – a rideg, profi címszereplő és a tűzről pattant call girl – között kibontakozó románc. (Illetve a korában igencsak formabontónak minősült azzal, hogy a pozitív női főszereplője egy prostituált.)

Ha Pakula a paranoiathriller hangja, akkor Donald Sutherland az arca.

Közel 200 alakítást számláló filmográfiája során Sutherland majdnem volt minden. Mégis mint minden színész esetében, a néző fejében kialakul egy kép a tipikus Donald Sutherland-karakterről. Ez lehet az álnok világvezető vagy a laza, vicces, hippi katona. Ám a szótlan, precíz, sármos detektívet valószínűleg nem említenénk vele kapcsolatban. Pedig épp ezt játssza a Klute címszereplőjeként karrierje egyik első nagy sikerében. Ez pedig meglepő módón éppen olyan jól áll neki, mint a későbbi ikonikus szerepei.

Pedig nincs könnyű dolga: a legkevésbé hálás szerep az övé. Miközben Jane Fonda (vagy a tenyérbemászó striciként felbukkanó Roy Scheider) látványosan brillírozhat, addig neki az a szerep jutott, hogy mogorván nézzen és szikárul állja a nagyváros mocskát. Bár a címmel ellentétben a Klute nem Klute filmje – hiszen Fonda karaktere minden téren sokkal nagyobb hangsúlyt kap –, ám Sutherlandnek olyan karizmája van, hogy akkor is érezzük a jelenlétét, ha épp nem látjuk. A minimalista játéka mögül is folyamatosan kiviláglik nemcsak a karakter ereje, hanem adott esetben a kétségei is. Ő (és nem kevésbé remek színésztársai) sokat dobnak a mára kissé megkopott sztorin. (Pongrácz Máté)

Ne nézz vissza! (Nicolas Roeg, 1973)

A modernizmus fokozatos lecsengésével a hetvenes évekre egyre több filmkészítő agyában kezdett motoszkálni a kérdés: hogyan lehetne ezeket az elmúlt egy évtized során sikerrel kikísérletezett filmnyelvi és elbeszéléstechnikai megoldásokat vegyíteni a hagyományos műfaji filmes formulákkal? Nicolas Roeg brit filmrendező 1973-as alkotása egy a kérdésre adható lehetséges válaszok közül. A gótikus horror és az olasz giallo műfaji jegyeit a modernizmusból fakadó, összezavart idődimenziókkal és valóságérzékeléssel bűvészkedő elbeszélésmóddal ötvöző Ne nézz vissza! főszereplői a Donald Sutherland és Julie Christie által alakított házaspár, akik a télbe forduló Velence kihalt, labirintusszerű utcáin bolyongva próbálnak megbirkózni lányuk elvesztésével. A feleség két idős hölgytől remél vigaszt, akik azt állítják, látnoki képességeiknek hála képesek kapcsolatba lépni a kislánnyal. A racionális férj azonban idegenkedik az efféle hókusz-pókuszoktól.

A Ne nézz vissza! erőteljes atmoszféraépítésével és felfokozott montázshasználatával képes egy két órán át tartó rossz előérzetet építeni befogadójában. Mintha minden sarok mögött valami szörnyűség várna főszereplőinkre – miközben az elképzelhető legnagyobb szörnyűség már a nyitójelenetben megtörténik velük. Sutherland alakítása a gyászoló apaként igazán megrázó. Éberen figyelő, vizenyős kék szemei, elnyújtott, fájdalmas kiáltása, ahogy lassításban kihúzza lánya élettelen testét a vízből. Ahogy megpróbálja kordában tartani érzelmeit, és megpróbál mindvégig értelmet keresni az értelmetlenségben, mégis egyre jobban elkeveredik Velence útvesztőiben. A Ne nézz vissza! lassan, de biztosan tart egy elkerülhetetlen, mégis kegyetlenül sokkoló vég felé. Múlt, jelen és jövő képei összeérnek, ahogy az apa utolsó pillantásával megérti, a múlt kísértetét üldözni csak zsákutcába vezet. (Nagy Eszter)

Casanova (Federico Fellini, 1976)

Mi sem egyszerűbb, mint buja, romantikus, kalandos és könnyed filmet készíteni Giacomo Casanováról. Federico Fellini viszont gyűlölte őt, szerelemre képtelen figurának látta, ezért egészen más megközelítést választott, és ez már a castingban is megmutatkozik. A produceri nyomás ellenére nem a korának valamelyik szabályos szépfiúját, hanem Donald Sutherlandet kérte fel, akit ráadásul durván elmaszkírozott a szerep kedvéért. Az ő Casanovája egy bábuhoz hasonló, félig kopasz, mesterséges sminket viselő, mechanikusan szexelő, izzadó lecsúszott nemes, aki szeretné ennél többnek mutatni magát, de végül mindig kiderül, hogy ebben a legjobb: a közösülésben. A Casanova visszataszító, megmagyarázhatatlan vagy furcsa események sorozata, egyben utazás a felvilágosulás Európáján, a nőimádó férfilelken és az életen keresztül.

Sutherland nemcsak külsőleg más a Casanovában, mint megszokhattuk, hanem szokatlan játékstílust is igényel tőle a film. A Nino Rota felejthetetlen zenéjére játszódó, gépies, fekvőtámaszozáshoz, akrobatikához és tánchoz hasonló, bizarrul erotikus szexjelenetek kivitelezése mellett Casanova ellentmondásos személyiségét is életre kellett keltenie. Mindenki csak a hírhedt hódítót látja benne, miközben ő szeretne közgazdászként, művészként, alkimistaként is hírnevet; de közben tényleg nem tud ellenállni a nőknek, még egy szexbabát is elcsábít. Fellini Casanovája a kielégíthetetlenség tragédiájáról szól, főszerepben egy kisszerű, elveszett, meg nem értett és kiteljesedni nem tudó, száműzött vesztessel. Donald Sutherland nem romanticizálja a figurát, mégis támaszt iránta egy kis szimpátiát, hiszen pislákolnak benne az érzelmek, nemcsak szereti, hanem becsüli és tiszteli is a nőket, a környezete, benne a Fellinitől megszokott cirkuszi sereglettel pedig még taszítóbb. A kanadai színész számára az olasz mester világa is belakható volt, átlényegült alakítása biztos fogódzó a pikareszk, a szürrealitás határán billegő történetben. (Gyöngyösi Lilla

Testrablók támadása (Philip Kaufman, 1978)

Újrafeldolgozást csinálni egy olyan filmnek, ami alig pár év alatt hivatkozási alap és kultklasszikus lesz: enyhén szólva hálátlan és kicsit tiszteletlenségnek érződő feladat. Viszont ha volt évtized, amikor ez jól elsülhetett, akkor az az 1970-es évek Új-Hollywoodja, ami roskadozott a kivételes mozgóképes tehetségekről. Így történt meg, hogy Philip Kaufman 1978-as változata Jack Finney regényének nemcsak felnőtt Don Siegel ötvenes években készült remekéhez, de idővel meg is tudta haladni annak reputációját. Ma már a sci-fi horrorok egyik legjobbjának tartják és a remake-ek aranystandardjának, amit még megközelíteni sem sokan tudtak. Egy film, ami joggal vált Donald Sutherland több évtizedes pályafutásának egyik csúcspontjává.

Legfőbb ereje abban rejlik, ahogy Kaufman az ötvenes évek paranoiás hangulatát és fékevesztett tempóját áthangolja a késő hetvenes évek kiábrándult, nihilista atmoszférájára, az ellenkultúra bukása utáni megtépázott Amerika lelkére. Ahol az individualitást és a szabadságot elkezdte felváltani a komfortba, a fogyasztói társadalomba való elkerülhetetlen betagozódás rémképe. Ahol az érzelmeket és az emberi kapcsolatokat már lecserélte a közöny, az apátia, a rend vak követése, így a testrablók szinte láthatatlan vírusként képesek szétterjedni.

Napestig lehetne a film erényeit sorolni a fantasztikus szereposztástól kezdve Kaufman intelligens, visszafogott rendezésén át a hátborzongató speciális effektekig és Denny Zeitlin atonális zenéjéig, de Sutherland alakítása szintén kulcsfontosságú. Ballonkabátjával, bajuszával és szikár, de bizonytalan kiállásával a nagybetűs Átlagember karakterét formálja meg, aki kétségbeesetten próbál a normalitás maradványaiba kapaszkodni. Arcáról legtöbbször nem tudjuk leolvasni érzéseit, gondolatait, ami védekezés számára, de pont ez csalja a nézőt csapdába a filmtörténelem egyik legvérfagyasztóbb befejezésében, ahol a normalitásnak ez a maszkja változik át a földöntúli rettenet szörnypofájává. (Szabó Kristóf

Tű a szénakazalban (Richard Marquand, 1981)

Ken Follett hiába megkerülhetetlen alakja a kortárs krimi- és thrillerirodalomnak, mai napig mindössze a Tű a szénakazalban kapott mozifilmes feldolgozást művei közül. A második világháború idején játszódó történet főszereplője egy német kém, Faber (Donald Sutherland), azaz a Tű, aki „művésznevét” a szenvtelen, de hatékony gyilkolási módszeréről kapta. Miután birtokába jutott a normandiai partraszállást meggátolni képes információknak, személyesen kéne eljuttatnia azokat Hitlernek, ám hajóbalesetet szenved. Az ír Viharszigeten vetődik partra, ahol a részeges toronyőrön kívül mindössze az őt befogadó, elszigetelt és boldogtalan család él: Lucy, rokkant férje és kisfiuk. A magát írónak hazudó idegen azonnal vonzalmat ébreszt Lucyban, amit az alkoholista férj magába zárkózása csak tovább fokoz.

A film párhuzamosan futó történései különleges, komplex műfajiságot eredményeznek: a szövetségesek nyomozása a háborús krimi, Faber és Lucy kapcsolata a romantikus dráma, az otthonba fogadott gyilkos pedig a thriller zsánerért felel.

De amitől valóban felejthetetlenné válik a Tű a szénakazalban, az maga a címszereplő – úgy a karakter, mint Donald Sutherland előadása miatt. Mert ez a film (és regény) valójában portré egy pszichopatáról. Amikor a Tűt nézzük, nem egy elszánt nácit látunk, hanem egy elszánt pszichopatát, aki egyszerűen el akarja végezni a rábízott küldetést. Sutherland játékának köszönhetően viszont Lucyval együtt mi is elhisszük, hogy megszereti a nőt, hogy közel engedi magához. A hatás nyomasztó és kétségbeejtő, hiszen abszolút nem lehetünk benne biztosak, hogy az igazat látjuk. Ezért kiváló portréja a pszichopatáknak. Az ehhez társuló, finoman kimért tempó ráadásul lehetővé teszi, hogy miközben tövig rágjuk a körmeinket, legyen időnk megélni és boncolgatni a saját kétségeinket.

A Tű a szénakazalban olyan hátborzongató thriller-filmélmény, amilyeneket Hitchcock készített fénykorában, és aminek köszönhetően sokáig szorongunk Donald Sutherland láttán. (Nardai Dorina)

JFK: A nyitott dosszié (Oliver Stone, 1991)

Ha tüzetesen végignézzük Donald Sutherland filmográfiáját, megállapíthatjuk, hogy bár több kiemelkedő főszerep fűződik a nevéhez, karrierje során különösen sok alkalommal bukkant fel kisebb figurákként, mindössze pár perc erejéig. Karizmáját dicséri, hogy ezekben az apróbb feltűnésekben sem érződött, hogy a gázsiért csekkolna be, mert amint megjelent a színen, az összes nézői szem rászegeződött. A szinte cameónak is betudható szerepek közül a legszínvonalasabbat Oliver Stone összeesküvés-drámájában, a JFK-ben alakítja, mint a rejtélyes Mr. X, a szivárogtató titkos ügynök.

Stone három órán keresztül nyomja nézője fejébe az információt John F. Kennedy amerikai elnök meggyilkolásának körülményeivel kapcsolatban, felfejt rengeteg gyanús részletet, titkokat és kapcsolódásokat – ezzel az USA háttérhatalmainak munkálkodására irányítja a reflektorfényt. A film nagy része a forgatókönyvön múlt, a rideg és kétségbeejtő állításokat nagymonológokba csomagolta, és van, hogy egy-egy ilyen jelenet több tíz percen keresztül is tart. Amikor New Orleans kerületi ügyésze, Jim Garrison (Kevin Costner) Washingtonban találkozik a rejtélyes, kalapos informátorral, olyan súlyú és minőségű információdömpinget kap a nyakába, amely a sok fordulópont mellett is az egyik legkeményebbet jelenti a cselekményben.

Két nézőpontból is hátborzongató Donald Sutherland nagyjából 16 percnyi jelenléte. A történetben elfoglalt helye, melyben lerántja a leplet arról, hogy a JFK-merénylet a legmagasabb szinteken összejátszó politikusok és katonai vezetők érdeke volt Vietnám miatt, eleve hidegzuhany. Viszont mindezt Sutherland alakításában végignézni a színjátszás non plus ultrája. Egy misztikus aurával felvértezett, mégis emberarcú karaktert hoz, és egy székbe szögező monológot ad elő, amely más színészek előadásában a földbe állhatott volna. Mr. X leckéje azonban végtelenül hatásos, és újabb szintre emelte azt az elemi bizonytalanságot, amelyet az amerikai nézők érezhettek saját biztonságukkal kapcsolatban, mikor először látták. Jött, elmondta az Egyesült Államok egyik legszégyenletesebb titkát, majd távozott – így kell ezt csinálni. (Szécsényi Dániel)

Büszkeség és balítélet (Joe Wright, 2005)

Joe Wright 2005-ös Büszkeség és balítélet-adaptációja sok tekintetben jól sikerült darab: megkapó képeinek és gyönyörű zenéjének köszönhetően magával ragadó a hangulata, s bár kétségtelenül a filmtörténet legrosszabbul castingolt Mr. Darcyjával (Matthew Macfadyen) büszkélkedhet, Mr. Bennet tekintetében nemhogy nem nyúlt mellé, de a csodálatos Donald Sutherland által tovább gazdagította az amúgy is remek figurát.

Mr. Bennet Jane Austen 1813-as klasszikusának egyik legszerethetőbb karaktere, melyet Sutherland alakításában nagyon könnyű még inkább a szívünkbe zárni. Bár korábban Benjamin Whitrow (Büszkeség és balítélet, 1995, Andrew Davies) vagy Edmund Gwenn (Talpig úriember, 1940,  Robert Z. Leonard) is csodásan hozta a szarkasztikus, de nagy szívű nemesembert, aki öt lányát igyekszik minél jobban kiházasítani, a karakter sosem volt talán még ennyire érzékenyen ábrázolva, mint Sutherland tolmácsolásában. Austen Mr. Bennetje finoman árnyalt mellékszereplő, aki azonban ebben a legendás alakításban a korlátozott játékidő és a rövidke mondatok ellenére is főszereplővé tud emelkedni.

Bennet és a történet főhőse, Lizzy (Keira Knightley) nagyon közel állnak egymáshoz, így a férfi csak igazán érdemes kérőnek adja a lány kezét – amire Mr. Darcy végül rá is szolgál. Sutherland tökéletesen érzékelteti mindazt, amin egy apa egy ilyen helyzetben végigmehet: egyszerre aggódik lánya jövőjéért, örül annak boldogságának és fél elvesztésétől. A film utolsó jelenetében mindez egyszerre jelenik meg Sutherland arcán, így egy olyan érzelmekkel teli képpel búcsúzhatunk a történettől – és most egy színészóriástól is –, amibe boldogságában sajdul bele a szív. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com