Ethan Hawke mindig különleges egyénisége volt a filmvilágnak, aki a szemünk előtt nőtt fel… Háromszor. Íme a legjobb alakításai.
Amikor 2013-ban beszélgettünk vele, Ethan Hawke azt mondta, hogy sok filmje ma már nem készülhetne el, mert manapság egyre nehezebb a függetlenek helyzete. Mert hát ez az igazság, Ethan Hawke azon kevesek egyike, aki évtizedek óta független maradt, amolyan kívülálló világsztár lett. Új alkotása, a nagyszerű The Good Lord Bird kapcsán most láttuk elérkezettnek az időt, hogy megnézzük, melyek voltak ennek a kivételes karriernek a legemlékezetesebb állomásai.
10. Életben maradtak (Frank Marshall, 1993)
Habár az 1970-es években játszódik, az Életben maradtak Nandója pontosan az a tipikus kilencvenes évekhez köthető figura, amelyiket Hawke előszeretettel formált meg ebben a korszakban. Az „X-generáció” szomorú kívülállója, mondhatni csendes lázadója nem véletlen, hisz ne feledjük, ez az életérzés világszerte meghatározta a kilencvenes évek fiataljainak mindennapjait. Markánsan ott volt az irodalomban, a zenében, a filmben, az öltözködési szokásokban, mindenben.
Szóval ha Nando nem az Andok csúcsai között lenne egy repülőszerencsétlenség után – mint írtam, húsz évvel korábban -, valószínűleg flanelingben hallgatná a Nirvanát és olvasná a Zabhegyezőt.
A szerencsétlenül járt rögbicsapat egyik játékosaként Nando késve, metaforikusan nézve kívülről csöppen az eseményekbe: a baleset utáni első időszakban eszméletlenül hever, de amikor magához tér, észrevétlenül is vezetővé növi ki magát. Pedig nem ő a túlélők vezérbikája, nem a leghangosabb, nem a legerősebb. De ő az, aki képes távolabbról szemlélni az eseményeket, nem pedig az adott pillanatnak élni. Ő mondja ki először, hogy ha élni akarnak, meg kell enniük a halottakat, ő mondja ki először, hogy indulni kell, miközben rezignált nyugalommal, már-már érzelmek nélkül jelenti be a csapatnak, hogy a karjai között meghalt a testvére. Pedig nem érzéketlenség ez, hanem egy másfajta érzékenység, amit a kor elvárásainak megfelelően Ethan Hawke tökéletesen tudott közvetíteni. Okosan, érzékenyen, sosem ugyanúgy – hisz ez a figura ugyanúgy rokon a Holt költők társasága diákjával, mint azzal a fiúval, akinek a „nyakán van az élet” vagy azzal, amelyik egy vonaton utazva ismeri meg a szerelmet.
Hawke karrierjében ezután is mindig fontos elem maradt a folytonosság, gondoljunk akárcsak a Sráckorra, vagy a Mielőtt-trilógia újra meg újra visszatérő, de mindig kicsit más karakterére. De éppen ezek a választások adják Ethan Hawke karrierjének esszenciáját, ezektől lett Hollywood beágyazódott kívülállója. (Németh Barna)
9. Mielőtt az ördög rád talál (Sidney Lumet, 2007)
A 12 dühös embert és a Serpicót jegyző Sidney Lumet utolsó filmje volt a Mielőtt az ördög rád talál, és bár hiányzik a moziból az életút-összefoglaló jelleg, a dráma magán viseli a rendezőlegenda legfontosabb kézjegyeit. Olyanokat, mint a rettenetesen feszült atmoszféra, a szociális érzékenység, valamint a bűn és bűnhődés, a felemelkedés és bukás jellegzetes jellemformáló hatásai. És persze az erős színészvezetés, amely Ethan Hawke számára is rendkívül hasznos volt,
noha a Mielőtt az ördög rád találban Hawke pont a leghálátlanabb szerepet kapta.
A történetben ő alakítja a fiatalabb testvért, Hanket, akit bátyja, Andy rábeszél egy ékszerüzlet kifosztására. A csavar az, hogy a bolt tulajdonosai a fivérek szülei. A rablás a lehető legrosszabban sül el, a bűncselekmény tragédiába torkollik. Hank elmenekül, nemcsak ő, hanem a gyászoló apa, illetve bátyja egy kegyetlen örvényben találják magukat, amelyben egyszerre törnek föl a régi család sérelmek és a megpróbáltatásokból fakadó feszültségek.
Ethan Hawke társai a filmben Philip Seymour Hoffman, Marisa Tomei, Albert Finney, Michael Shannon, Rosemary Harris és Amy Ryan voltak. A rettenetesen erős gárdában is kiemelkedik Hoffman, akinek dühétől valósággal vibrál a vászon. Hawke a gyenge jellemű, sikertelen és mindenért másokat okoló testvért alakítja, és már csak szerepénél fogva is elhalványul a nagyok mellett. A kétezres években egyébként is kevés emlékezetes alakítást láttunk a színésztől, útkeresésében olyan értelemben volt fontos mérföldkő a Mielőtt az ördög rád talál, hogy bebizonyította: képes tartani a lépést a nagyokkal. (Tóth Nándor Tamás)
8. Gattaca (Andrew Niccol, 1997)
Sokat méltattam már a Gattacát, legutóbb Jude Law legjobb alakításai között. Andrew Niccol 1997-es, sosem megismételt mesterműve minden idők egyik legszebb sci-fije, Ethan Hawke pályáján azonban különösen izgalmas mérföldkő. Ez a szerepválasztás a Mielőtt felkel a Nap után két évvel, a Szép remények előtt eggyel tökéletesen jellemzi azt a karrierutat, amin az akkor még csak feltörekvő reménységnek számító Hawke azóta is jár. Hawke tökéletes érzékkel választ szerepeket populáris művészfilmekben, mélyen szántó kultikusokban, többet mondó blockbusterekben, ezzel is bizonyítva, szórakoztatás és tartalom bizony együtt is járhat.
A Gattaca egyszerre karriertörténet, románc és megszívlelendő példabeszéd arról, hogy csak rajtunk múlik, kivé válunk.
Egy olyan korban, amikor a génmanipulálás biztosítja egy felsőbbrendű ember uralmát, a Hawke által játszott szívbeteg Vincent számos alkalommal bizonyítja, hogy elszántsággal, bátorsággal és falakat áttörő akarattal nemcsak saját korlátainkat rombolhatjuk le, de akár a társadalom szabályait is – ha felül nem is írhatjuk, de – megkerülhetjük. A Gattaca szívbemarkoló alkotás, és ennek egyik legfontosabb „eszköze” Hawke szenvedélyes és mélységesen szerethető alakítása, melynek során egyszerre villantja meg ösztönös vadságát, kifinomult intellektusát és szarkasztikus humorát. Ezek a jegyek ráadásul nemcsak egyszeri fényként csillantak meg a színész szemében a Gattaca forgatásán, de idővel szépen elmélyülve Oscar-jelölt alakításokká érlelődtek – kétszer is. (Molnár Kata Orsolya)
7. Born to Be Blue (Robert Budreau, 2015)
Ha be akarod bizonyítani a nagyérdeműnek, hogy első rangú színész vagy, akit még talán a Filmakadémia is egyszer a keblére ölel, vállalj életrajzi filmet. Amennyiben képes valaki élethű módon visszaadni egy ismert személy jellegét, gesztusvilágát, fizimiskáját és szellemiségét, tárt karokkal várják az elismerések – legalábbis a legtöbb esetben így szokott lenni. Ethan Hawke a világhírű amerikai dzsessztrombitást, Chet Bakert alakította a Born to Be Blue című drámában, mely a zenész karrierjének második felívelése előtt játszódik, egy meglehetősen zűrös időszakban.
Mint megannyi zenés életrajzi film, itt is fontos téma a karrier hektikus és mostoha változása,
a hírnév okozta frusztráció és persze az átkozott drogok. Baker heroinfüggősége meghatározó eleme egyéniségének: a komplexusos férfi úgy érzi, a szereknek köszönheti zenei kiteljesedését, ám ez megmérgezi a színpadon kívüli életét. Robert Budreau filmje nehezen tud elkülönbözni a megannyi hasonló témájú alkotástól, legfőképpen Ethan Hawke tesz azért, hogy Chet Baker története megmaradjon a fejünkben.
Hawke a rá jellemző alázattal nyúl a figurához. Sosem válik teátrálissá, erőltetetté alakítása, végig hozza a Chet Bakerre jellemző szorongó jelenlétet. Pont attól erős, hogy nem az Oscarra hajt, hanem egy őszinte és átélhető karakter megalkotására törekszik. Hawke ezen következetes törekvése a karrierjében mindig is előnyére vált. (Szécsényi Dániel)
6. Maudie (Aisling Walsh, 2016)
Egyik legnehezebb szerepét Ethan Hawke egy csendes, intim filmben játszotta, amely a világhírű kanadai festőnő, Maud Lewis életét mutatja be. Az új-skóciai művész az észak-amerikai folk-festészet egyik legfontosabb alakjává vált, akinek a képeit amerikai elnökök is gyűjtötték. Maudie-nak azonban nem a hírnév jutott osztályrészül az életében, hiszen egy aprócska házban élt a kies kanadai vidéken, ahol egy helyi halász házvezetőnője volt. A nőt ráadásul a magánéleti nehézségek mellett a reuma egy súlyos változata is gyötörte, ami miatt sánta volt, és a kezeit is rendellenesen tartotta.
Ebből a történetből egy atipikus életrajzi filmet rendezett a szinte teljesen ismeretlen Aisling Walsh.
A rendezőnő ugyanis sokkal inkább Lewis jellemét és magánéletét domborította ki, semmint művészetét vagy annak jelentőségét. A Maudie ezáltal egy rendkívüli finomságú, visszafogott kamaradrámává fejlődik, amelyben a tét a főhősök szerelme. A festőnő élettársa egy zsémbes, öreg halász. Mindkét karakter a magányból érkezik, és közösen kell megtanulniuk az együttélést, az odaadást, az empátiát és a toleranciát, majd az ebből kifejlődő szerelmet.
A Maudie bemutatásának évében Sally Hawkins színjátékától volt hangos, de akkoriban jött ki A víz érintése, ami elvette a rivaldafényt a film elől. Hawkinst megérdemelten ünnepelték abban az évben, alakítása valóban lehengerlő volt. A zsörtölődő halászt játszó Ethan Hawke viszont sokkal nehezebb szerepet kapott. Karakterét úgy kellett ábrázolnia, hogy a negatív jellemvonásai ellenére a néző megszeresse őt. A későbbi férj ugyanis gyakran kezet emelt a feleségére, ridegen tartotta őt, Lewis sokáig sokkal inkább cseléd volt, mint társ. Végül azonban sikerült Hawke számára a lehetetlen: igenis meg lehetett szeretni őt a film során. A Maudie a két színész segítségével végül kultikus lett, és újra népszerűvé tette a kissé elfelejtett folklór festőnő képeit világszerte. (Tóth Nándor Tamás)
5. Kiképzés (Antoine Fuqua, 2001)
Antoine Fuqua a rendezői székben, David Ayer az író posztján, Denzel Washington Oscart érő alakítással a főszerepben. Ilyen névsor mellett nem lehetett könnyű érvényesülni az akkor még csak 31 éves Ethan Hawke-nak, mégis sikerült megugrania a lécet a zöldfülű, bizonyítani akaró, de bizonyos határokat át nem lépő zsaru szerepében. Az egyetlen nap eseményeit bemutató Kiképzés Jake (Hawke) nagy lehetőségéről szól. Az ifjú rendőrnek ugyanis ez a nap áll rendelkezésére, hogy bebizonyítsa,
igenis helye van Los Angeles legeredményesebb és legmenőbb kábítószer-ellenes csoportjában, és hamarosan nyomozó válhat belőle.
Hamar kiderül azonban, hogy az osztagot vezető, a városvezetés legfelsőbb köreitől a helyi gettó legmélyéig mindenki által ismert Alonzo (Denzel Washington) meglehetősen egyedi módszerekkel és hozzáállással üldözi a bűnt: a vásárlóktól elkobzott füvet már délelőtt elszívják, a terjesztők egyik atyjánál iszogatnak délben, hogy aztán a délutánt végigsörözve lássanak neki az esti nagy razziának, aminek elsődleges célja nem feltétlen a drogterjesztés felszámolása.
Hawke remekül hozza a becsületes újoncot, aki egy darabig vonakodva ugyan, de felettese parancsára belemegy a fenti kalandokba. Vesztére. Kiderül ugyanis, hogy közel sem véletlen alakult úgy a nap menetrendje, ahogy, és hogy könnyen ő lehet az, aki a történtek miatt megüti a bokáját. Ayer és Fuqua remekül egyensúlyozik a „megéri becsületesnek lenni” és a „korrupt világban te is csak korruptként élhetsz túl” eszméi között, és táncoltatja színészeit e kettő közti pengeélen. A színészeket, akik között még mellékszerepekben is olyan nevek tűnnek fel, mint Eva Mendes, Tom Berenger vagy éppen Snoop Dogg és Dr. Dre. Összefoglalva tehát sztárparádé, tökös akciófilm – egyfajta anti buddy movie – és morális tanmese a legjobbaktól. Bármennyiszer újranézhető alkotás. (Hancsók Barnabás)
4. Holt költők társasága (Peter Weir, 1989)
Az Oscar-nyertes klasszikus egyszerre szívszorító és felemelő alkotás, amely az érzelmekre még több mint 30 évvel a születése után is kíméletlenül hat, üzenete pedig továbbra is éppoly helytálló. A konzervatív Welton Akadémia csupa köztiszteletnek örvendő, fegyelmezett, szorgosan tanuló diákot óhajt kitermelni magából hagyományos módszereikkel. Mígnem bele nem köp az önálló gondolkodást vajmi kevésre tartó fiúiskola életébe az új irodalomtanár, John Keating (Robin Williams). Hét fiúra, köztük az életigenlő, merész Neilre (Robert Sean Leonard) és az eleinte visszahúzódó Toddra (Ethan Hawke) különösen nagy hatást gyakorol az új tanár, aki merőben más, mint a vaskalapos intézmény karót nyelt oktatói. Keating különleges és szenvedélyes módszereivel az egyéniséget, az önkifejezést, a költészet szépségét és legfőképpen a Carpe Diem életérzést hirdeti, aminek hatására a hét fiú megalkotja a titkos Holt költők társaságát, ami legbensőbb gondolataik feltárására alakult – és egy kicsit a tilosban járás kedvéért is.
A hét fiú Keating hatására fokozatosan jön rá arra, hogy az élet több mint szabályok és kötelességek összessége.
Épp ezért a filmben központi szerepet kap a Holt költők társasága tagjainak jellemfejlődése, de különösen nagy utat jár be az Ethan Hawke alakította Todd, aki gátlásos, hallgatag újoncként kerül az osztályba, és aki jobban szeret a háttérben meghúzódni. Azonban a „falkavezér” Neil ezt nem sokáig hagyja: ellentmondást nem tűrve igyekszik átragasztani a fiúra élénk életszeretetét, és segít neki beilleszkedni a bandába. Neil mellett Keating az, aki egy pillanat alatt észreveszi, hogy a félénk fiú álarca mögött ennél jóval több rejlik. Feltett szándéka ezt be is bizonyítani, elsősorban magának Toddnak. Ez gyönyörűen, pontosan a film közepén (ha tetszik, az aranymetszésnél) következik be: Keating egy igen látványos gesztussal kiprovokálja, szinte kierőszakolja a fiúból a gondolatait, az érzéseit, míg végül azok üvöltve kerülnek felszínre.
Az akkor 19 éves Ethan Hawke-nál jobb választás nem is lehetett volna Todd Anderson szerepére: roppant átélhetően járjuk vele végig azt az utat, amely során az eleinte dacos hallgatásból kitörve a történet végére az igazságtalanság elleni lázadás leghangosabb tiltakozójává válik, bebizonyítva, hogy vannak, akikből a tartás semmilyen körülmények között nem irtható ki. (Németh Míra)
3. Sráckor (Richard Linklater, 2014)
Ethan Hawke rendkívül gazdag karrierje hiába indult nagyon korán, a tizenévesként a szakmába kerülő színész hosszú időre sematikus karakterekbe ragadt. Az 1990-es évek közepétől aztán rátalált a saját útjára, amelyben komoly szerepe volt Richard Linklaternek. A texasi függetlenfilmes eleddig fél tucat mozidarabban dolgozott együtt földijével. Még 2001-ben kérte fel Hawke-ot egy hatalmas – végül 12 éven át forgatott – vállalkozás egyik kulcsszerepére. A Sráckor című opusban egy Mason nevű, teljesen átlagos srác (Ellar Coltrane) magának való, majd lassan igazi szülővé érő édesapját alakította.
A formai szempontból szokványosnak finoman sem nevezhető felnövéstörténet különleges munkamódszert kívánt a stáb minden tagjától,
de különösen a főszerepeket alakító színészektől. A minden nyáron 45 napra összeálló csapatnak pillanatok alatt kellett átszellemülnie. Az életszerű dialógusokat nagyrészt improvizációk szülték, a jelenetek dinamikája pedig a szereplők elképesztő érzékenységének köszönhető. Az elsőfilmes Coltrane és az édesanya szerepében brillírozó rutinos Patricia Arquette mellett Hawke is kimagaslóan teljesítette feladatát.
Apátlan nemzedék tagjaként az apaszerepben minden igyekezete ellenére botladozó, gyökértelen zenész figurája tökéletesen passzol a minden manírtól mentesen önmagát adó színészhez. Miközben alkotótársaival együtt a fiktív és a valós időben egyaránt öregszik, úgy érik lassan bele a filmbéli, felelős apaszerepbe. Ráncai, gödrei, ősz hajtincsei megélt tapasztalatok következményei, filmbéli tekintetét, gesztusait megannyi igazi élmény hitelesíti. Ethan Hawke ebbe szerepbe 12 évnyi tapasztalata mellett beleadta szívét-lelkét. (Szabó Zsolt Szilveszter)
2. A hitehagyott (Paul Schrader, 2017)
Impozáns karrierje során Ethan Hawke többször is megérdemelte volna az Oscar-díjat, de a legfelháborítóbb mellőzés tavaly érte. Még csak nem is jelölték az egyébként is szokatlanul gyenge 2019-es mezőnyben, pedig az év alakítását (és az évtized egyik legjobb alakítását) nyújtotta a saját és a bolygó pusztulásától gyötrődő pap szerepében. Hitükben kételkedő papokból jó párat találhatunk a filmtörténetben (A hitehagyott egyértelműen idézi Ingmar Bergman Úrvacsoráját), a Hawke által megformált Toller mégis tud új, ezelőtt kevéssé vizsgált kérdéseket felvetni a keresztény értékrend és modern világ összeegyeztethetőségével kapcsolatban.
Paul Schrader hipnotikus erejű drámájának hőse egyébként is bizonytalan kapcsolatot ápol Istennel
– amit többek között elzárkózása és alkoholizmusa is jelez –, a végső lökést pedig egy fiatal terhes nő adja, akinek férje az abortusz mellett döntene, hiszen milyen jó érzésű ember szül gyermeket egy haldokló világra? Toller ahelyett, hogy valamiféle bibliai közhellyel próbálná elhessegetni a nyakunkon lévő klímaválság morális kérdéseit, ténylegesen megpróbálja megtalálni az utat az istenhit és a tudományos megállapítások között, de ebben a harcban nem akarják követni a vallási vezetők.
Hawke pont annyit hasznosít a karizmájából, hogy saját harca mellé állítsa a nézőket, miközben soha nem tűnt még ennyire leharcoltnak a filmvásznon: a Linklater-filmekben huncutul csillogó kék szemekből itt a világ fájdalma tükröződik. Csendes és visszafogott alakítása mögött folyamatosan ott zúg az elfojtott düh, kétségbeesés és fájdalom, és nem kell hallanunk naplójának tartalmát ahhoz, hogy megértsük, mi jár Toller fejében. Mindig is a Mielőtt-trilógia lesz Hawke karrierjének leimádottabb ékköve, de A hitehagyott-tal tett arról tanúbizonyságot, hogy ott a helye a legnagyobb színészek között. (Rácz Viktória)
1. Mielőtt-filmek (Richard Linklater, 1995-2013)
Ethan Hawke szinte sosem játszott nagy kasszarobbantó filmekben, de azért volt egy-két nagyobb szerepe pályája során. Legfontosabb alakítása mégis egy csendes kamaradráma volt, ami később egy lenyűgöző trilógiává fejlődött. Az egész a Mielőtt felkel a nappal kezdődött, amelyben egy amerikai fiú meglát egy francia lányt a Budapest-Bécs vonaton, leszólítja, és elkezd beszélgetni vele. Együtt töltik az éjszakát, egymásba szeretnek, de az útjaik elválnak. Nem túl bonyolult film, ami a remek karakterek és a kiváló párbeszédek hatására ugyan kiemelkedett az átlagból, de önmagában ezen a ponton a film még nem volt se különleges, se kultikus.
Kilenc évvel később aztán újra találkoznak a főhősök a Mielőtt lemegy a nap című filmben.
Még mindig szerelmesek egymásba, ezért úgy döntenek, együtt maradnak. Ismét eltelik kilenc év, házasok, gyerekeik vannak, megváltoztak, mégis ugyanolyanok, mint mindig is voltak. A házasságuk úgy van válságban, hogy a szerelmük továbbra is tart. Csak közben a filmtörténelem ikonikus szerelmesei lettek. A Mielőtt éjfélt üt az óra megint más, mint a korábbi filmek: a legutóbbi rész óta a főhősök együtt vannak, jellemük, karakterük együtt fejlődött, közösen változtak. Így tudott ismét lehengerlő alkotássá válni a harmadik rész is.
A Mielőtt-filmek művészeti jelentőségével csak egy-két alkotás ér fel a világ filmművészetében. Az indiai Apu-trilógia és a brit Up-dokumentumfilmek mellett a Sráckor említhető csak egy lapon vele, amelyben a rendező történetesen ugyanúgy Richard Linklater, Ethan Hawke pedig szintén fontos szerepet játszik. A színész így kétszeresen is a szemünk láttára öregedett meg – nem csoda, hogy számos filmszerelmes rajong érte. (Tóth Nándor Tamás)
