Magazin

Tízből tíz: Ewan McGregor legjobb alakításai

Miközben mindenki tűkön ülve várja visszatérését Obi-Wan Kenobiként, Ewan McGregor a napokban egy másik sorozattal robbant be a tévéképernyőkre: a Netflixes Halston című miniszériában látható élvezettel alakítja az ikonikus és excentrikus divattervezőt, mi pedig ennek apropóján elevenítettük fel kedvenc alakításainkat a színésztől.

Nehéz kiválasztani tíz legjobb alakítást Ewan McGregor karrierjéből, hiszen lényegében szünet nélkül forgatta végig az elmúlt három évtizedet. A hollywoodi szuperprodukciókban és alig látott független filmeben egyaránt otthonosan mozgó skót színész ugyan elég gyakran szerepel csapnivaló alkotásokban, alakításával ellensúlyozni tudja még a leggyengébb forgatókönyvet is. Danny Boyle „múzsája”, a Star Wars előzménytrilógiájának fénypontja, egy sztárallűröktől mentes tehetség, kinek nevét anélkül is ismeri mindenki, hogy valaha is jelölték volna Oscar-díjra. Az ezredforduló környékén szupersztárrá váló színész

ötvenévesen is ugyanolyan merészséggel választ szerepeket, mint karrierje kezdetén,

és az elmúlt egy-két évben elkezdett visszatérni a reflektorfénybe, aminek kicsúcsosodását várhatóan a főszereplésével készülő Star Wars-sorozat fogja elhozni. Tízből tíz cikksorozatunk legújabb részében tíz emlékezetes alakítással tisztelgünk az ezerarcú és bevállalós színész előtt.

 

10.   Párnakönyv (Peter Greenaway, 1996)

1996 fontos év volt Ewan McGregor karrierjében. Négy filmjét is bemutatták, ebből az egyik, konkrétan a Trainspotting világhírűvé tette. A pillanatok alatt kultfilmmé avanzsáló alkotás mellett természetesen eltörpült a gyönyörűen komponált jeleneteiről híres Peter Greenaway Párnakönyve (The Pillow Book), de ha a kettőt egy kicsit egymás mellé tesszük, azt látjuk, McGregor már rögtön a karrierje elején világossá tette a világ számára, hogy őt ugyan nem fogják beskatulyázni.

És nem azért mert a drogos, white trash Renton ég és föld távolságban van a Párnakönyv művelt, több nyelven beszélő fordítójától, akiből a szerelem és a különös szexuális vágy szinte szó szerint egy Shakespeare-i Rómeót csinál. Sokkal inkább azért, mert megmutatta, milyen széles a palettája, hogy ő egyszerre nyers, kendőzetlen, szenvedélyes és okos, a Párnakönyv pedig egy tökéletes kiállás amellett, amihez McGregor azóta is ragaszkodik: mindig valami mást keresni, nem beállni a sorba és soha nem nyilvánvalónak lenni. (Németh Barna)

 

9.   Csődtömeg (James Dearden, 1999)

Karrierje elején Ewan McGregor még egészen messze állt a nagyformátumú karakterektől – az 1999-es Baljós árnyakban is csak padawan volt a legendás Obi-Wan Kenobi szerepében. Az élet sója reménytelen romantikusa vagy a Trainspotting drogfüggője mellett egy már-már szánalmas fehér galléros bűnöző már gyerekjátéknak bizonyult a színész számára. McGregor alapvetően szimpatikus fellépése kellemes ellensúlyt teremt a Szingapúrban nagyot kaszáló, majd óriásit bukó bróker megítélésében.

Az igaz történeten alapuló filmben ugyanis a hős, Nick Leeson képtelen feladni. Egy kollégája hibáját próbálja helyrehozni a tőzsdén, és először sikerül is fedeznie a keletkezett adósságot, ám a tőzsde szerencsejáték jellege és a munkatársak, valamint környezete elismerése felduzzasztják egóját. Még mélyebb árkot kezd ásni magának, mellyel magával rántja Nagy-Britannia egyik legnagyobb bankját is.

Film Club: Rogue Trader (1999) | TraderLife

Bár a Csődtömeg (Rogue Trader) erőtlen film, McGregor bizonyítja, hogy masszívan el tud vinni a hátán egy olyan sztorit is, mely egy kellően megosztó hősről szól. Leeson, bár egyre frusztrálóbb helyzetbe hozza magát, a színészi alakításnak köszönhetően mégis ki tudja vívni a néző együttérzését. Sok a baklövés, de McGregor a nagystílűnek látszó, valójában szerencsétlen figurája érdekessé teszi az élményt. (Szécsényi Dániel)

 

8.   Ragadozó madarak (és egy bizonyos Harley Quinn csodasztikus felszabadulása) (Cathy Yan, 2020)

A DC univerzumnak nem nagyon sikerült értékelhető rosszfiút produkálnia eddig. Egy egész filmet szenteltek az antihőseiknek, de még Jokert is sikerült lealacsonyítani egy sekélyes pszichopatává Jared Leto alakításában. (Merthogy szigorúan véve jelenleg az ő Jokere tartozik a DCEU-hoz.) Ezért kavarta fel annyira az állóvizet a Ragadozó madarak (Birds of Prey), ami nemcsak Harley Quinn-t változtatta szexszimbólumból szerethető antihőssé, de megadta a nézőknek is az antagonistát, amit megérdemelnek: valakit, aki érdekes.

Ewan McGregor szokatlan, ám annál okosabb választás volt Roman Sionis, azaz Fekete Maszk szerepére, és teljesen felforgatta a DC gonosztevőábrázolását. Romannek végre van személyisége: kritikát nem tűrő nárcisztikus, egyértelmű apakomplexussal. Belül bizonytalan, kívülről sugárzik róla az önbizalom – pláne, amikor felkerül az arcára a maszk. McGregor a karakter minden egyes tulajdonságát különösen jó érzékkel ábrázolja: pont annyira tolja túl Roman excentrikusságát, hogy éppen csak nem válik mesterkéltté, és ugyanilyen hitelességgel vált a Fekete Maszk alteregójaként agresszív szadistává. A korábbi DC antagonistákhoz képest McGregor alakításában Roman hozzátesz és nem elvesz a filmből – jól kidolgozott, erős karakter, akit imádtunk utálni. (Rakita Vivien)

 

7.   Sekély sírhant (Danny Boyle, 1994)

Az emberi kapzsiságnál kevesebb pusztítóbb dolog létezik, még a legszorosabb barátságokba képes hatalmas ékeket verni. Számos film szólt már erről, de kevés tette ezt olyan gyilkosan fanyar humorral és leleményességgel, mint Danny Boyle 1994-es debütálása, a Sekély sírhant (Shallow Grave), ami nemcsak a rendezőnek, de Ewan McGregornak is hatalmas ugródeszka volt. És nem utolsósorban egy évtizedeken átívelő barátság kezdete a rendező és a színész között, ami többek között az évtized egyik legemblematikusabb filmjéhez is vezetett (azaz a Trainspottinghoz).

A titokzatos és halott lakótárs után hagyott pénzhalom és az afelett tanakodó három jóbarát tagjai tökéletesen leképezik az egyes személyiségtípusokat, akikre másként hat a hirtelen jött jószerencse és a vele járó egyre nyomasztóbb, feszültebb titkolózás. Közülük McGregor alakítja a kíméletlen manipulátort és örök tervezőt Alexet, aki nyugodt magabiztossággal kíván minden lépést megtenni, a piszkos munkát pedig simán rábízza a csapat leglabilisabb tagjára. Hogy aztán persze fokozatosan saját machinációinak áldozata legyen. A vérbő krimi, a paranoiás thriller és a társadalomkritikától se mentes fekete vígjáték között elegánsan cikázó film a mai napig szórakoztató, feszes és izgalmas. Egy fantasztikus karrier tökéletes nyitánya, a 90-es évek egyik igazi gyöngyszeme. Amit persze még a remek alakítások (többek között McGregoré) is csak tovább fényeznek. (Szabó Kristóf)

 

6.   Fargo (Noah Hawley, 2017)

Kettős szerepet játszani mindig különös kihívás, hiszen egyszerre kell kiemelni a figurák közti különbséget és megteremteni valami azonosat is, ami zökkenőmentesen az adott alkotás világképébe illeszti a jellemzően tökéletesen ellentétes jellemű, megjelenésű (esetleg nemű) figurákat. A Fargo-sorozat 3. évadában Ewan McGregor egy testvérpárt játszik, amelynek egyik tagja menő vállalkozó, míg a másik örök vesztes. Ez a szereptípus gyakran használja a gonosz-jó szembeállítást is, de természetesen a Fargo világában ez is bonyolultabb: ahogy az eminens Emmit egyre rosszabb döntéseket hoz és egyre nagyobb turpisságokra vetemedik, úgy kedvelhetjük meg a kisstílű bűnözőként foggal-körömmel küzdő Rayt.

McGregor Emmitként és Rayként is kicsit más karaktert játszik, mint pályája nagy részében. Emmit a tisztességtelenségével és elvtelenségével tűnik ki, míg a nagydumás Ray lúzerségével, illetve a külsejével. A jóképű színészt rendesen elcsúfították a második szerep kedvéért, ami aláhúzza a másodhegedűs státuszát a „testvére” mellett. Hogy nézne ki Ewan McGregor, ha teljesen elhanyagolná magát? Mint önmaga jelentéktelen és halálra ítélt, torz mása. A két karakter egymás tükörképe, miközben egymás esküdt ellenségei – McGregor pedig azt is érzékelteti, hogy annyira mégsem nagy a különbség közöttük, mint szeretnék.  (Gyöngyösi Lilla)

 

5.   Pokolba a szerelemmel (Peyton Reed, 2003)

Csupán két évvel a Moulin Rouge! után Ewan McGregor ismét egy színes-szagos, eltúlzott és már-már nevetségesbe hajlóan harsány romantikus filmben találta magát. Amíg azonban Luhrmann musicaljét az első képsoroktól kezdve átjárja a dráma, rányomva bélyegét a könnyedebb hangvételű jelenetekre is, addig Peyton Reed filmjében már nincs ilyen korlát. A skót színész és hasonlóan jó színésztársa, Renée Zellweger teljesen szabad kezet kaptak, hogy eltúlzott gesztusokkal és modoros grimaszokkal egyszerűen csak élvezzék a szerepüket. És ők pontosan ezt teszik.

McGregor egy megbízhatatlan, örök agglegény újságírót alakít, míg Zellweger egy frissen befutott írónőt, akinek könyve elhozza a feminizmus újabb hullámát a ’60-es évek New Yorkjában. A jól ismert kezdeti ellenszenvet felváltó vonzalom azonban többszörös csavarral örvendezteti meg a nézőt, ahogy haladunk a stáblista felé. Ez, a látványos kosztümök és díszletek, valamint a végtelenül üde humor miatt a Pokolba a szerelemmel (Down with Love) jóval nagyobb elismerést érdemel, mint amit kap. A bárgyú és giccses jelzőktől pedig éppen a két főszereplő menti meg az alkotást.

Zellweger szokásosan bájos a maga kisvárosi karakterével, McGregor azonban még őt is túlragyogja. Egy pillanat alatt képes szimpatikussá tenni a sármos playboyt, aki estéről estére váltogatja a stewardesseket az ágyában. A színész eszméletlen könnyedséggel találja meg a határt a karizmatikus és a tenyérbemászó között. Mindezt úgy, hogy üvölt róla, mennyire élvezi is a szerepet. Alakítása a fogkrémreklámokba illő mosolyával indul, hogy aztán számtalan apró rezdüléssel adjon mélységet a figurájának, miközben boldogan lubickol az ilyen fajta filmek elengedhetetlen elemében, az öniróniában. (Kajdi Júlia)

 

4.   Bálványrock – Velvet Goldmine (Todd Haynes, 1998)

A glam rock, habár hazánkban szinte teljesen kimaradt, de többek között Amerikában óriási népszerűségnek örvendett a hetvenes években. Erről a műfajról és az azt körüllengő rajongói lázról készített filmet még 1998-ban Todd Haynes. A Bálványrock – Velvet Goldmine-t igazából áldokumentumfilmnek is könnyű lenne tekinteni, akárcsak a zseniális, de erősen parodisztikus A turnét (This Is Spinal Tap), azzal a fontos különbséggel, hogy Haynes vélhetően inkább egy kétórás nosztalgiaparádénak szánta filmjét, mindenféle nevettetési szándék nélkül. A Bálványrock több, valóságban is létező rocksztárból merített ihletet és gyúrta össze főbb karaktereit – leginkább David Bowie-ra, Iggy Popra és a Bryan Ferry alapította Roxy Music-ra lehet gyanakodni.

Haynes filmje, amennyire (hazánkban) marginális témát érint, annyira stáblistarobbantó szereplőgárdát mutat fel: a főbb szerepekben látjuk Jonathan Rhys Meyerst egy saját halálát a színpadon eljátszó óriási glam rock-ikon szerepében; az ő később kiábránduló „alibifeleségét”, Toni Collette-et; Christian Bale-t, mint a megrendezett gyilkossági ügyet tíz évvel később kinyomozó újságírót és egykori glam rockért rajongó srácot, aki sután bontogatja szárnyait a műfaj totálisan felfordult világában – és persze Ewan McGregort, aki sokkolóan alakítja Curt Wild teljesen elborult karakterét.

Az már ekkor sem volt újdonság, hogy ha éneklésről van szó, McGregornak nem szükséges más hangját „kölcsönkérnie” (még ha a Moulin Rouge! csak három évvel később, 2001-ben jött is el), de emellett is mindent bevállalt a szerep kedvéért, legyen szó pucér vonaglásról a színpadon vagy meleg szexjelenetről. A Bálványrock sokaknál kiverte a biztosítékot, ami nem is csoda, hisz a provokáció az esszenciája, Ewan McGregor pedig ebbe a hangvételbe is gond nélkül bele tudott passzolni. (Németh Míra)

 

3.   Moulin Rouge! (Baz Luhrmann, 2001)

Az utóbbi években hajlamosak voltunk elfelejteni, de egykor Ewan McGregor is dalra fakadt a filmjeiben, ilyen volt a Moulin Rouge! 2001-ben. Baz Luhrmann őrülten nyüzsgő, szemkápráztató táncjelenetekkel túlzsúfolt, szín- és érzelemkavalkáddal nyakon öntött musicalje mellett nehéz elmenni. Lehet imádni a zseniálisan egybeolvasztott slágereket, a fényűző és Oscar-díjat érdemlő jelmezekben előadott tömegtáncjeleneteket, a mulattatóan egyszerű, de bájos helyzetkomikumokat. És természetesen halálra idegesíthet az időnként irritálóba átcsapó ripacskodás, amely már nehezen fér bele a burleszk világába. A hót egyszerű történet vadul váltakozik az infantilizmus és a melodramatikus hangvétel között, és közben annyi mély mondanivalója van, mint egy becsiccsentve előadott kuplénak.

Mégis: a Párizsba tévedt romantikus lelkű, naiv író karakterére keresve sem lehetett volna jobbat találni, mint a jóképű McGregort, akinek egészen kellemes az orgánuma. A fülledt kuplerájban is a bohém, ám tiszta szerelem eszméit követve meghódítja Satine, a sztárkurtizán szívét. Nicole Kidman olyan elsöprő erőjű díva, hogy a kisfiúsan bájos és reménytelien, szinte már gyönge elméjűen mosolygó McGregorral először furcsa párosnak tűnnek. Szerencsére McGregor az egész fejetlen giccsparádé közepette is normális marad, remek ellenpólust képezve a többiekkel. Szép lassan, dal dalt követve mi is hinni kezdünk benne, hogy ők ketten – a maguk tragikus módján – összeillenek ebben a lehetetlen álomvilágban, ahol Kylie Minogue abszinttündérként ragyogja be a szerelem városának (egy kicsit mocskosabb negyedének) az egét. (Szádeczky-Kardoss Klára)

 

2.   Nagy hal (Tim Burton, 2003)

Tim Burton 2003-as filmje a rendező legsikeresebb és talán legérzékenyebb alkotásai közé tartozik, amely amellett, hogy – Burton jó szokásához híven – lényegében egy mese, mégis nagyon emberi történet, életszagú tanulságokkal. A Nagy hal (Big Fish) tulajdonképpen nem tesz egyebet, mint elmeséli egy férfi, Edward Bloom élettörténetét. Teszi ezt viszont úgy, hogy azt teletűzdeli mesés elemekkel és hihetetlen fordulatokkal: óriásokkal, cirkusszal, szürreális háborús emlékekkel, üvegszemű boszorkánnyal, életre szóló szerelemmel, titokként őrzött apró faluval, ahol mindenki mezítláb éli életét… Az idősödő Edward Bloom (Albert Finney) életének értelmét pedig kiszínezett (?) emlékeinek fáradhatatlan újramesélése adja.

Edward Bloomot ugyan három színész alakítja, legtöbbször Ewan McGregor alakításában látjuk, aki tökéletesen hozza a szerethető, ám a realitás talajára sosem lépő főhőst, hősszerelmest, mesebeli kalandort, a magának és a világnak is bizonyítani akaró különc, de egyszerű fiút, aki „ha mást nem is, de azt elmondhatta magáról, hogy megnyerő modora volt”.

Bár azt azért nehéz lenne állítani, hogy az egész filmet McGregor vitte el a hátán, mivel útja során megannyi, szerepükben szintén brillírozó különc figurával találkozik (többek közt Tim Burton olyan nagy kedvenceinek alakításában, mint Helena Bonham Carter vagy Danny DeVito). Mégis kijelenthető, hogy Ewan McGregor és az általa megragadott Edward Bloom-karakter a Nagy hal egyik legfontosabb eleme – ide értve például a mindig álmodozó, örök optimista arckifejezését, amely még akkor sem tud eltűnni az arcáról, ha sárga nárciszok tengerében püfölik, vagy ha épp fizetség nélkül kell elefánttrágyát lapátolnia egy cirkuszban. (Németh Míra)

 

1.   Trainspotting (és T2 Trainspotting) (Danny Boyle, 1996 és 2017)

Bár a két évvel korábban, szintén Danny Boyle-lal készített Sekély sírhanttal már felhívta magára a figyelmet, az 1996-os Trainspottinggal Ewan McGregor egy csapásra mennybe ment. A legjobb adaptált forgatókönyvért Oscarra jelölt alkotásban a drogos életből kitörni igyekvő Renton egy egész generáció életérzését öntötte szavakba, hogy aztán húsz évvel az első rész után ismét megfogalmazza ugyanazon, közben kissé megőszült generáció legbelső félelmeit. A szegénység és a függőség béklyói a konformizmussal és a betagozódással csapnak össze mindkét részben, számos elgondolkodtató és egyszeriben feszültséget keltő kérdést felvetve.

A filmek főszerepében McGregor brillírozott, s bár a második körben kevesebb díjat zsebelt már be, már a film legelső pillanataiban felébresztette minden nézőben a nosztalgiát. Renton bizonytalansága, vágya egy jobb életre bárkiben szimpátiát kelt, s bár eszméletlen hülyeségeket csinál, egyszerűen nem lehet rá haragudni. A sármos skót színész esendőségében is vonzóvá tudja tenni Rentont, aki furcsán elcseszett életével egyszemélyben testesíti meg azt, akit messziről elkerülnénk, és akivé mi magunk is szeretnénk válni. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés