Beskatulyázott A-listás sztár, bizonyítani próbáló rendező és férfiikon. George Clooney 10 legjobb alakítását összegeztük!
George Clooney talán sokaknak csak egy korszakos szépfiú a hibátlan mosolyával és a mély, kedves barna szemeivel. Pedig a silver fox tökéletes megtestesítőjeként női szívek ezreit évtizedek óta rabul ejtő színész (és nem kevésbé jó rendező) sokoldalú pályájának palettáján számtalan kiváló alakítást találunk. Az alkotó ugyanúgy megállja a helyét a csavaros politikai drámákban, a komolyabb lélegzetvételű melodrámákban és a vígjátékba hajló darabokban is.
A Netflixen megjelenő filmje, Az éjféli égbolt kapcsán összegyűjtöttük,
melyik 10 szerepéért szerettük a leginkább!
10. Mint a kámfor (Steven Soderbergh, 1998)
Hollywood egyik legszebben öregedő szépfiúja az 1990-es évek végén karrierje első csúcsa felé robogott. Még benne volt a számára széleskörű ismertséget hozó Vészhelyzet című tévésorozatban, és éppen kiheverni készült a tényleg gyalázatos Batman és Robin Arany Málna-díját. Ekkor útjába sodorta az élet Steven Soderbergh-et, akivel innentől tartós munkakapcsolatba és mély barátságba került. Arról nem is beszélve, hogy a színészt a georgiai származású direktor katapultálta az A-ligás sztárok közé.
Az álomgyár egyik legnagyobb rebellise Elmore Leonardot adaptálta a Mint a kámfor című mozijában, mely nemcsak első, határozottan kommerszfilmes rendezése volt, hanem még Jennifer Lopezből is kihozta a maximumot a vásznon. A gengsztertörténetben Clooney Jack Foley-t, a folyamatosan visszaeső bankrablót alakítja, aki menekülés közben kerül egy csomagtartóba a Lopez által játszott szemrevaló rendőrbírónővel. Az utolsó nagy balhéhoz vezető rögös út sok apró stiklivel, számos legendás egysorossal és fojtott erotikus feszültséggel van kikövezve.
A Mint a kámfor még Soderbergh elképesztően magas színvonalú életművének is a felső régióiban helyezkedik el. Mindez nagyban köszönhető a főszereplő páros közt szikrázó energiáknak, de még inkább Clooney perzselő sármjának, és a vásznat több mint húsz év távlatából is átütő lazaságának. Az pedig letagadhatatlan, hogy az Ocean’s-trilógia címszereplőjének karaktere nagyrészt Jack Foley vonásain, és a megformálásához felhasznált színészi eszközökön alapul. (Szabó Zsolt Szilveszter)
9. Alkonyattól pirkadatig (Robert Rodriguez, 1996)
Seth Gecko szerepe a hentesművész Rodriguez filmjében azért rendhagyó George Clooney számára, mert itt elsősorban nem szépfiúnak kellett lennie, hanem boldogságra vágyó, megfáradt bankrablónak. Mindezt megfejelve a szexuálisan aberrált öccsének pátyolgatásával, akit a nem mellesleg a forgatókönyvet is jegyző Quentin Tarantino alakít. Az Alkonyattól pirkadatig egy meglehetősen egyszerű hentesmunka két bankrablóról, akik a Harvey Keitel alakította pap lakókocsijában rejtőzve próbálnak Mexikóba menekülni. Egy félreeső kocsmában megállnak, ahol váratlanul vámpírok szegélyezik útjukat.
Emellé nem kellettek zseniális alakítások, de amikor megpihen a film, és a figyelem elterelődik néhány percre a vámpírok ártalmatlanításáról, akkor jön elő a színészgárda erőssége. Clooney megfogja a cselekmény fonalát, és mindent megtesz, hogy kijusson a halálbárból. Még Keitelnek is méltó partnere, pedig vele nem lehetett könnyű felvenni a versenyt. Lazán adja azt a megdöbbent embert, aki bár az eszével tudja, hogy vámpírok márpedig nincsenek, a szemének mégis kénytelen hinni, úgyhogy gyorsan cselekszik, és magabiztosan kecmereg ki a bajból. Bárki szívesen állna mellé egy vérszopóháborúban, még ha végül mégiscsak egy kisstílű bűnöző marad mellette, nem pedig egy hős, mint későbbi filmjeiben oly sokszor. De ettől is volt ez a próbálkozás annyira izgalmas. Mindenesetre Clooney ezzel a filmmel határozott lépést tett afelé, hogy lerázza magáról a szépfiú pecsétet, és előrevetítette, hogy bőven több van benne egy sármőrnél. (Kovács-Moldován Tünde)
8. Viharzóna (Wolfgang Petersen, 2000)
A tengeralattjáró alkotója ezúttal a víz felszínén jár: egy halászhajó legénységének megpróbáltatásait mutatja be, akiket a Bermuda környékén ér egy életveszélyes hurrikán. A csapatot az olcsó hajó alkotóelemei mellett a bajtársias kitartásuk tartja egyben, illetve konok és határozott főnökük, akit George Clooney alakít.
Clooney színészi karrierjének feltörekvő időszaka volt a 2000-es évek fordulója, ilyenkor már eléggé kialakult az őt övező sztereotípia a szerepei szintjén. Kifinomult mestertolvaj, kifinomult csapatvezér, kifinomult pénzmágnás és Batman – Clooney kiválóan alakította az elit tagjait, akiket egy elérhetetlen aura leng körbe. A Viharzóna ennek a homlokegyenest ellenkezője, ahol a szőrös, halszagú, koszos ruhákban dolgozó munkásembert hozza, végig nagyon hitelesen.
Mark Wahlberg, John C. Reilly, John Hawkes és William Fichtner: nem kis nevek vannak azon a hajón, de Clooney tekintélyt parancsoló fellépése vigyázzba vágja az összes figurát, akik külön-külön is érdekesek. Izgalmas továbbá, hogy egy más filmben, a veszéllyel dacoló, a küldetéstudatáért akár az életét is feladni képes, legénységét bajba sodró, nagyképű kapitány akár a főgonosz is lehetne. A Viharzóna azonban leereszt egy szondát Clooney karakterének lelki világába is, aki bár hihetetlenül macsó, mégis tudja, mikor hibázott óriásit. Sajnos túl későn. (Szécsényi Dániel)
7. Jó estét, jó szerencsét! (George Clooney, 2005)
George Clooney második dirigálása mindmáig kedvencem az azóta 7 filmesre és 7 tévésorozatos epizódra duzzadt rendezői életműben: csodálatos szikár, őszinte és mellbevágó film a Jó estét, jó szerencsét!, ami szinte tapinthatóvá teszi a McCarthy-korszak fojtogató légkörét, amikor is a paranoia olyan méreteket öltött, hogy amerikai amerikai ellen fordult. A film a CBS televízió és az Amerika-ellenes tevékenységet vizsgáló bizottság tökéletesen hiteles összecsapásának története, ahol a jók csapatát Edward R. Murrow riporter (David Strathairn) és producertársa, Fred Friendly (George Clooney) vezették. Ahogy látszik, ez egy igazi Clooney-film, hiszen a művész a rendezés és a legfontosabb mellékszerep mellett az írói feladatokat is magára vállalta – erőfeszítéseit pedig az Akadémia is elismerte, hiszen a Jó estét, jó szerencsét! hat jelölést gyűjtött be, amiből kettőt magának az író-rendező Clooney-nak köszönhet.
A film főszerepében az alakításával mindenkit elhomályosító, brilliáns David Strathairn látható, játéka azonban talán nem lehetett volna ennyire kimunkált olyan csodás partnerek nélkül, mint Patricia Clarkson, Robert Downey Jr., Jeff Daniels vagy maga Clooney. Clooney nagysága jelen esetben a remek arányérzékben áll – nem tolja magát előtérbe, pont annyira van jelen, amennyire a szerep megköveteli, tökéletes alázattal készítve elő a labdákat Strathairnnek. Ez a Clooney már messze van a romantikus szerepeitől és a bőregér ruhától – Clooney kiforrott színésszé érett, a Jó estét, jó szerencsét! pedig komoly lépcsőfok az Oscar-díjához vezető úton. (Molnár Kata Orsolya)
6. Az amerikai (Anton Corbijn, 2010)
Anton Corbijn Az amerikai című filmje egy Melville és Verneuil nyomán készült, egzisztencialista bűnfilm. Főszereplője egy fegyverkovács, aki üldözői elől egy olasz kisvárosban kénytelen meghúzni magát. Itt ismerkedik össze egy pappal és egy jobb sorsra érdemes prostituálttal, akik a megváltást jelenthetik számára. Az amerikai elsősorban az olasz táj szokatlan megragadása miatt különleges: a rendezetlen szerkezetű, kikövezett sikátorokban gazdag városka nem a felüdülést hordozza magában, sokkal inkább a bűnöző hányattatott lelkét fejezi ki. Kritikusai ugyanakkor joggal támadhatják a filmet amiatt, hogy Corbijn még az egyedi közegábrázolás ellenére sem tudja teljesen elkerülni a giccset.
Érzésem szerint Az amerikai mégsem hiányozhat egy George Clooney sokoldalúságát bizonyítani hivatott listáról. Egyrészt az önreflexív párhuzamok, másrészt a szokatlanul rideg szerepjáték okán. Alakításából szinte teljesen kiveszik a sztár sármja, e hiány pedig távolságtartást idéz elő a kimért karakter és a néző között. Ebből a külső szemszögből azonban csak még inkább átélhető a bűnbánattól és az értelem nélküli élet felismerésétől szenvedő fegyverkovács tragédiája. Az autó kormányának kétségbeesett csapkodása a fináléban egyenesen katartikus. Kész szerencse, hogy a saját útját járó, már-már független hollywoodi sztár a való életben megteremthette a maga olasz paradicsomát a Comói-tó partján. (Kiss Tamás)
5. Utódok (Alexander Payne, 2012)
Noha nem az Utódok George Clooney legismertebb filmje, bizonyos szempontból mégis különbözik a többitől. A jellemzően politikai filmeket és az Ocean’s-trilógiát a lista elején tudó színészi pályán különleges helyet foglal el ez a hawaii regényadaptáció, amelyben ráadásul Clooney szerepe is atipikus. A film megjelenésekor sokan tekintették rendszeridegennek az akkori agglegényt apa szerepben. Való igaz, addigi szerepeiben sem dominált az apai attitűd, ahogy maga a színész sem volt még szülő. Pedig a film lényege az anya elvesztése utáni helyzetben navigáló apa, aki egyszerre küzd a gyásszal, próbálja tartani a lelket két lányában, és közben egy nagy családi ügyet is görget, ami a birtokok örökléséről és eladásáról szól. A King család ugyanis egy dinasztikus família Hawaii szigetén, így kap maga a történet tengelyt ősök és utódok között. Ja, és – mint a gyász közben kiderül – az anyu a halála előtt kicsit félrenézett. De szabad-e haragudni gyász közben a felszarvazott férjnek?
15 éve nem is álltam szörfdeszkán – mondja a film elején a főszereplő, utalva ezzel a napfény szigetén található ellentmondásra, hiszen itt is ugyanúgy húsból és vérből vannak az emberek, akik néha boldogok, máskor szomorúak, összevesznek, és kibékülnek, ugyanolyan örömeik és problémáik vannak, mint bárhol máshol. Csak éppen van tengerpart. Kaui Hart Hemmings elsőkönyves fiatal hawaii írónő regénye emiatt a bennfentesség miatt autentikus, és ebben a miliőben talál jó karaktert Alexander Payne rendező. A Kerülőutak, a Schmidt története vagy a későbbi Nebraska rendezője ebben a filmben is az emberi kapcsolatok rezgéseit találja meg leginkább, és ebből a szempontból is meglepő, mégis jól sikerült a főszereplő casting. Az öt Oscar-díjra jelölt filmért a legjobb adaptált forgatókönyv végül megnyerte a díjat, a főszereplő “csak” a Golden Globe-ot nyerte végül el. (Sergő Z. András)
4. Michael Clayton (Tony Gilroy, 2007)
A millenniumi évek és különösen annak második fele volt George Clooney aranykora: rendezőként, forgatókönyvíróként, producerként és természetesen színészként is számtalan elismerést gyűjtött be. Filmjei szakmailag és anyagilag sikeresek voltak, a nézők és a kritikusok szerették azokat. Ilyen volt a Michael Clayton is. Amely elsősorban Clooney-ra építkezett: a plakáton ő szerepelt, a film címét is az általa játszott karakter adta. Hírneve és karizmája megtette a hatását, a film minden tekintetben remekül teljesített. De vajon ez mennyiben volt Clooney érdeme? Nos, részben az övé, de legalább ekkora mértékben volt fontos Sydney Pollack produceri és Tony Gilroy írói-rendezői teljesítménye.
Nézzük például az utóbbit: a Michael Clayton egészen döbbenetesen erős szkriptből készült. A történet középpontjában a címben megnevezett ügyvéd áll, aki egy „fixer”: válsághelyzetek kezelője. Új munkája azonban keményebb feladat, mint az eddigiek. Munkahelyén, egy top kategóriás ügyvédi irodában megbillen az egyik ügyvéd elméje, akinek a vállán egy rendkívül kemény per nyugszik. Michael Claytont küldik a helyszínre, hogy szedje ráncba a tébolyult jogászt. Csakhogy ahogy a főhős egyre jobban elmélyed az ügyben, maga is morális válságba kerül – ezt viszont már nem nézi jó szemmel felettese, a film antagonistája.
Félelmetesen erős párbeszédek, rendkívüli karakterek (egyiket maga a rendezőlegenda, Sydney Pollack játssza) és bravúros színjáték jellemzik a Michael Claytont, amelyet megérdemelten jelöltek 7 Oscar-díjra – többek között a legjobb férfi főszerepben nyújtott alakításra. A Bourne-trilógia írásán edződött elsőfilmes rendező, Tony Gilroy mesteri munkát végzett, amelyhez óriási segítséget kapott a tapasztalt Sydney Pollacktól (A lovakat lelövik, ugye?, Aranykoskám). A Michael Clayton egy mára jelentősen megkopott fényű műfaj kiemelkedő darabja, de – sajnos vagy nem sajnos – a jogi-politikai thrillerek csúcskorszaka leáldozott. Márpedig ez a zsáner volt az a terep, ahol Clooney a legotthonosabb mozgott – ha megnézzük a listát, annak fele ehhez a műfajhoz tartozik. Maguk a szerepek is hasonlók: Clooney rendre kiemelkedő tehetségeket játszik, akik egyszer csak morálisan megkérdőjelezik a karrierjükre épülő életüket (Egek ura, Sziriána, A hatalom árnyékában, de még akár Az amerikai is). A színész csillagának leáldozásában az is közrejátszott, hogy a jogi-politikai drámák zsánere mára a partszélre szorult. (Tóth Nándor Tamás)
3. Sziriána (Stephen Gaghan, 2005)
George Clooney egyetlen színészi Oscarja egy önmagában is roppant ambiciózus filmtől származik. A kétezres évek elején, a Traffic forradalmi sikere nyomán éledezőben volt a komplex módon összefonódó szálakat mozgató, a nézőtől intenzív odafigyelést követelő politikai-(akció)thrillerek stílusa. Stephen Gaghan, a Trafficért Oscar-díjat nyert forgatókönyvíró pedig rendezésre szánta el magát: témája az Amerikát 2001 óta a drogoknál sokkal inkább lázban tartó Közel-Kelet lett. Főszereplőnek pedig (miután Harrison Ford visszautasította) Clooney-t kérte fel.
Az eredmény egy ünnepelt alkotás lett, az év egyik szenzációja – egy sokdimenziós tetrisz, kétszáz helyszínen forgatva, remek színészgárdával és komoly politikai-etikai mondanivalóval. De George Clooney még ebből a teljesítmény-tűzijátékból is kiemelkedik. Elsősorban azért, mert sutba dobja a sztár imázsát, és hétköznapias visszafogottsággal alakítja Bob Barnes, a tömegbe beolvadó CIA-ügynök szerepét – olyan figurát hoz, aki a teljes ellentéte magának az A-listás szupersztárnak, mert szürkeségéből és érdektelenségéből él.
Clooney meggyőzően játssza a személyes tragédiája felé haladó, mások által elárult, a fizikai kínzás és a politikai nyomás alatt is helytálló, de azért emberi korlátokkal rendelkező ügynök figuráját, aki képes sikertelen is lenni: egy anti-Bond. Volt, aki a színész legnagyszerűbb alakításaként üdvözölte a szerepet. És a következő évben Clooney elnyerte érte a legjobb mellékszereplőnek járó Oscar- és Golden Globe-díjat is. A siker mellett azonban tragédiát is hozott számára a film: a forgatás során (a kínzási jelenet alatt) történt horrorisztikus balesete három hétig olyan kétségbeesett fájdalmak között tartotta, hogy Clooney még az öngyilkosságra is gondolt, és a fájdalmak azóta is folyamatosan visszatérnek, csak egy terápia után vált képessé együtt élni velük. A világ borzalmai között is helytálló férfi karaktere végül Clooney valódi énjét is sebesültté, de erősebbé is formálta. (Havasmezői Gergely)
2. Égető bizonyíték (Ethan Coen & Joel Coen, 2008)
Noha elsőre nem biztos, hogy mindenkinek a komédiás Clooney ugrik be a neve hallatán, valójában több kiemelkedő humoros szereppel is megajándékozott minket az elmúlt évek során. Mindegy, hogy elkényeztetett sztárként Cézárt alakítja, vagy naiv szerelmesként Catherine Zeta-Jones után epedezik, esetleg szökött rabként ered egy adag kincs nyomába. Legjobb vígjáték-szerepeiben két közös pont áll: a Coen-testvérek és az önirónia.
A kettő legszebb ötvözésére pedig az Égető bizonyíték szolgál tökéletes példaként: az alkotópárostól jól ismert elborult, csavaros és intelligensen szórakoztató film az összes karakterének zöld utat ad, hogy félretegyék minden komolyságukat és elmerüljenek az idióta figurák tengerében. Ez pedig szörnyen jól áll Clooney-nak. Érezhetően lubickol a paranoiás, félrelépő amerikai tábornok szerepében, aki belekeveredik az ellopott titkos anyagok ügyébe, hogy aztán még a CIA-val is meggyűljön a baja.
A színész karaktere nem csak folyton kapkodó és komikus testbeszédével nevetteti meg a nézőt, hanem a történetben betöltött szerepével is: mintha éppen sármos és lehengerlő mivoltát fordítaná ki a film, ahogy látjuk őt a viszonyban, illetve a vakrandikon is. Az Égető bizonyíték valahol pontosan Clooney esszenciáját fogja meg és neveti ki, ezzel nyújtva friss és üdítő ábrázolást a színészről. Aki persze hibátlan társ az elképzelésben, hiszen Pitt, McDormand és Malkovich humoros karakterei mellett is bennünk marad Clooney bárgyú mosolya, béna kockás ingei, a felszeletelt répahegy és az arckifejezés, amikor véletlenül fejbe lövi Brad Pittet. (Kajdi Júlia)
1. Egek ura (Jason Reitman, 2009)
Az Egek ura nem csupán azért emelkedik ki a filmek tengeréből, mert – ritka kivételként – magyar címe messze túlszárnyalja az eredetit (Up in the Air), hanem George Clooney ambivalens karaktere miatt is. A leépítési szakértő (vagy egyszerűbben csak kirúgófiú) szerepében bájolgó sármőrt ugyanis egyszerre tudjuk utálni és szeretni, szánni és sajnálni Jason Reitman (Juno, Pszichoszingli) 2009-es filmjében. Az a fajta személyiségfejlődés, melyen a Clooney által játszott Ryan Bingham keresztül megy, az „élj egyedül, ne kötődj senkihez és semmihez” filozófiájától a „semmi sem félelmetesebb, mint egyedül megöregedni” felismeréséig, a jobb karakterdrámák sajátja – és úgy tűnik, a forgatókönyvért is felelős rendező remekül tartja kézben ezt a műfajt és instruálja színészeit ennek árnyalt bemutatására.
Persze ehhez olyan színészek is kellenek, akik képesek az egyébként rengeteg dialógust érzelmekkel megtölteni. Mellékszereplőként jó példa erre Jason Bateman vagy J. K. Simmons, de az akkor még csak 24 éves Anna Kendrick és Vera Farmiga is remek alakítást nyújtanak szerepeikben. És persze ott van Clooney karaktere, akit eleinte lehetetlen szeretni, hiszen embereket rúg ki szenvtelenül, hogy aztán egy újabb reptér VIP-várójában, koktélt szürcsölgetve kéjelegjen idegenekkel és számolgassa, hány millió kilométert tett már meg – mindemellett egyfajta önigazolásként motivációs előadásokat is tart, melyben saját utazgató, mindent és mindenkit hátrahagyó életvitelét népszerűsíti. És aztán ott van az a Ryan Bingham, akit elkezdünk sajnálni, mert látjuk, hogy egyre jobban érzi már: az eddigi élete egy tévedés volt, egy zsákutca, melyben a hőn áhított kilométerszám okozta elit klubtagság sem okoz valódi, maradandó örömöt.
Ennek legjobb bizonyítéka – és egyben a film egyik legjobb jelenete, melyben Clooney színészi tehetsége is nagyot csillan – csupán egy nüansznyi snitt: a változás szelét önmagán érző főhős a színpadra lép, elhelyezkedik a pulpitus mögött, és pontosan ugyanazokkal a szavakkal kezdi „rázd le láncaid” tartalmú előadását, mint a film elején. Csakhogy ezek a szavak az Egek ura első fél órájában még lendületesek és élettel telik, hihetők és motiválók voltak, a film végéhez közeledvén viszont ugyanezeket már csak erőtlenül és hiteltelenül képes elmondani hősünk, hogy aztán végül beszédét félbehagyva száguldjon ki a teremből egy valódibb élet irányába – vagy legalábbis a remény felé, hogy van még esélye egy valódibb életre. (Hancsók Barnabás)
