Magazin

Tízből tíz: Hugh Jackman legjobb alakításai

Ausztrália nemzeti kincse, szíveket tipró, daliás, érzékeny férfi, aki rögtön egy olyan filmmel robbant be a köztudatba, ami teljesen ellent mond alapvető stílusának. Hugh Jackman legjobb alakításait összegeztük.

Mitől szerethető Hugh Jackman azon túl, hogy egy jóképű, megnyerő férfi, aki sztárstátuszának megfelelő színészi kvalitásokkal rendelkezik? Az Új múlttal újra mozikban látható férfi szerethetősége főleg abból fakad, hogy bármilyen műfajhoz képes idomulni, amihez csak hozzáér, és ott olyan szinten képes beágyazni magát alakításával a néző lelkébe, hogy pillanatok alatt ikonná válik. Jackmant mindenki bírja: egyszerre szereti a musicalekre éhes közönség, a képregénykocka, akcióra és tombolásra vágyó publikum, de alkalomadtán még a függetlenfilmeket kedvelők számára is dob egy csontot.

Tíz legjobb alakításával megmutatjuk, mi miért kedveljük őt igazán!

 

10.   Így ne legyél elnök (Jason Reitman, 2018)

Mind feddhetők vagyunk valamilyen formában, így, ha valaki be meri vállalni, hogy kilép emberek elé, hogy saját értékei/elvei mentén képviselje a népet, az nagyot kockáztat. Különösen, ha pályája során olyan magasra tör, hogy egy elnökjelöltet kíván megdönteni: ott bármilyen botlás végzetes lehet. Gary Hart, demokrata jelölt pedig vétett egy hatalmasat, feleségéhez való hűtlensége pedig a hőn áhított poszt lehetőségét is elvette tőle.

Jason Reitman a 2016-os Trump győzelem után arról mesél, mikbe buktak bele politikusok több mint 30 évvel ezelőtt – és ezzel kontrasztban, miket engedhetnek meg a mai „államférfiak” anélkül, hogy akár hajszálrepedések is megjelennének betonbiztos pozícióikban. Hugh Jackman könnyedén kamatoztatja adottságait, a hiteles fellépést, a jó beszédeket, a karizmatikus megjelenést. Ám amikor Gary Hart alatt ingoványossá válik a talaj, úgy válik alakítása egyre szorongóbbá és dühösebbé. Tökéletes mosolya mögött egy rettegő férfi áll, aki szeretné azt a hatalmat, de ha lehet, kikerülné a személyes morális válságának felhánytorgatását. A sors azonban nem volt kegyes, és az újságírók feltárásnak köszönhetően adieu-t mondhatott az elnökségnek. Pedig hány ország teszi össze a kezét, hogy a saját politikusaik legnagyobb hibája egy kis félrelépés legyen. (Szécsényi Dániel)

 

9.   Kate és Leopold (James Mangold, 2001)

2001 nagy év volt Hugh Jackmannek: túl a jópofa Ponyvarománcon és a nemzetközi áttörést hozó X-Men: A kivülállókon, három filmet is forgatott. John Travolta és Halle Berry oldalán a Kardhalban hackerkedett, Greg Kinnearrel és Ashley Juddal megosztva a vásznat A csábítás elméletében romantikázott, de az év nagy dobása egyértelműen a Kate és a Leopold volt, ami sok tekintetben jelentett mérföldkövet a színész életében. Egyrészt, ekkor dolgozott először James Mangolddal, és ekkor jelölték először Golden Globe-ra is.

BBC Two - Kate and Leopold

A film egy teljesen ártalmatlan kis fantasztikus romkom, amiben egy 19. század végi herceg (Jackman) egy időkapun keresztül a 21. századi New Yorkban találja magát. Az időkaput megnyitó tudós (Liev Schreiber) exe, Kate (Meg Ryan) véletlenül botlik a férfiba, akinek ódivatú kedvessége azonnal leveszi a lábáról.

A forgatás előtt etikettórákat vevő Jackmanre mintha csak ráöntötték volna a klasszikus férfiértékeket felvonultató úriember alakját, akiben nemcsak Kate, de a néző is azonnal beleszeret. A Jackman által alakított Leopold egyszerre ellenállhatatlanul határozott, az elveiért kiálló, harcias férfi, másfelől a modern kor nagyvárosában zavarodottan tévelygő kisfiú – ez az a kettősség, ami maradandóvá teszi az alakítását, és szerethető, újra és újra megnézhető filmmé a Kate és a Leopoldot. (Molnár Kata Orsolya)

 

8.   Eddie, a sas (Dexter Fletcher, 2015)

Ha egy filmben Hugh Jackman szerepet kap, az általában azzal jár, hogy abszolút előtérbe kerülve uralja a vásznat. Ritka alkalom, amikor nem a (minimum megosztott) főszerepet bízzák rá, de az Eddie, a sas ezek sorát gazdagítja. Mégis, legalább annyira emlékezetes élmény az ő játéka, mint a címszereplő Eddie-t alakító Taron Egertoné.

Az Eddie, a sas szinte minden szempontból kilóg a sportfilmek sorából. Egyfelől nem egy klasszikus értelemben vett sikertörténetet mutat be: Eddie Edwards teljesen esélytelen résztvevője a síugrásnak – vagy bármilyen más sportágnak –, de együgyű lelkesedése révén mégis eléri célját, és tagja lesz a britek téli olimpiai csapatának. Másfelől a küzdelmét segítő edzője, Bronson Peary (Jackman) maga is egy alkoholista, lecsúszott csődtömeg, akinek legalább akkora szüksége van az őt megmentő (anti)tálentumra, mint fordítva. A Dexter Fletcher rendezte vígjáték-dráma ívét épp annyira adja Eddie teljesítményének fejlődése, mint a két, végletesen ellentétes figurának egymáshoz való közeledése.

Talking Eddie the Eagle with Hugh Jackman and Taron Egerton

Bár Taron Egerton egyre meghatározóbb színészévé válik korunknak, az ő alakításával az Eddie, a sas csak egy sima „szerethető” címkét nyerne el. Jackman egy már-már fájóan hétköznapi karakterbe tud olyan életet vinni, aminek a végén szinte szuperhősként látjuk őt: olyan férfivá válik, aki leküzdötte az előítéleteit és a saját gyengeségeit, és a legmélyebb pontról felállva tudott újra emberré válni. Ez meg azért durvább teljesítmény, mint X-Mennek lenni, nem? (Nardai Dorina)

 

7.   A forrás (Darren Aronofsky, 2006)

Minden nagyobb színészi karrierben a sikerek mellett ott vannak az apróbb, személyesebb gyöngyszemek. Azok a filmek, amik talán nem robbantottak kasszát, de egy bizonyos réteg mégis felfedezte, nagy becsben tarja, hivatkozási alap, majd némi idő elmúltával akár kultklasszikus is lesz belőle. Hugh Jackman pályájában akár több ilyet találhat az ember, de még közülük is sokszínűen csillogó gyémántként emelkedik ki Darren Aronofsky kategóriákon és műfaji határokon átívelő alkotása, A forrás.

Körülhatárolni, megfogni, leírni, hogy pontosan mi A forrás, és hogy miről szól, igazi kihívás. Félúton van az időutazós sci-fi, az egzisztenciális dráma és a mágikus realizmus között. Évszázadokon átívelő eposz az emberi szeretet erejéről, az élet értelmének kutatásáról vagy csupán egy allegóriákkal teli mese két emberről, akik egymás után kutatnak időn és téren át.

SYFY | Revisiting The Fountain, a masterpiece on dealing with grief through storytelling

Aronofsky álomszerűen csordogáló, lélegzetelállító látványvilágú remekét szinte a külső is elvinné a hátán, de a lelkét termesztésen a főszereplő páros, Hugh Jackman és Rachel Weisz természetes, megragadó színészi játéka adja meg. Elhitetni a nézőkkel, hogy az a két ember tényleg évszázadok óta ismerik, szeretik egymást, ha nem is tudják, csak a szívük legmélyén, puszta rezdülésekből…a legnehezebb feladat, mégis amikor sikerül, akkor az olyan mozimágia, amit sokáig nem felejt el az ember. (Szabó Kristóf)

 

6.   A legnagyobb showman (Michael Gracey, 2017)

Aki kizárólag a szőrös, kigyúrt és szarkasztikus Rozsomákként gondol Hugh Jackman színészi karrierjére, súlyos tévedésekben tartja magát. A sztár minden jól intézett casting döntés ellenére elsősorban musical színész, számára a dalolás és táncolás jelenti a komfortzónát, mintsem a morgás, gyilkolás és pár jól irányzott beszólás. Jackman színpadra született, épp ezért működik annyira szerelemprojektje, A legnagyobb showman, melyben P.T. Barnum cirkuszigazgatót formálja meg. A karakter egy igazi, tőről metszett pojáca, aki bő másfél órán keresztül fürdőzik saját ízléstelenségében, miközben mellékesen lehetőséget ad olyan emberek számára, hogy megéljék a rivaldafényt, akik életük nagy részében inkább sikátorokban bujdokoltak volna.

The Greatest Showman Review: Hugh Jackman Shines in an Empty Spectacle | IndieWire

Jackman sosem volt ennyire felszabadult, mint ahogy Barnumként láthattuk, és ez a jókedv csodásan áll a többi színészkollégája (Michelle Williams, Rebecca Ferguson, Zendaya és Zac Efron) számára is. Bámulatosan táncolnak és vígadnak együtt, és még a közhelyes könnyes jelenetekre is marad idő. A legnagyobb showman egy önfeledt és ártalmatlan fejesugrás a giccsbe, fülbemászó dalokkal, és nem is választhattunk volna hozzá jobb idegenvezetőt, mint a nótáskedvű Jackmant. (Szécsényi Dániel)

 

5.   Romlott oktatás (Cory Finley, 2019)

Mindig nagyon szimpatikus, amikor egy hollywoodi sztár az Oscar-vadász projektek, nagy stúdiók gigaprodukciói és a legbefutottabb rendezők új filmjei helyett egóját hátratolva vállalja be feltörekvő alkotók kisköltségvetésű indie-projektjeit. A remek 2017-es Telivérekkel debütáló Cory Finley második nagyjátékfilmje egy valós oktatásügyi korrupciós botrányt dolgoz fel, középpontjában a Jackman által alakított Frank Tassonéval, aki szuperintendánsként olyannyira felfuttat egy kisvárosi iskolát, hogy kollégái és a szülők még akkor sem akarják észrevenni, mennyi pénzt tesz zsebre, amikor a korrupció már szinte kiüti a szemüket.

Romlott oktatás (Bad Education)

Nem véletlen emlegették a kritikusok Jackman élete egyik legjobb alakításaként a szürkezónában mozgó figurát: Tassone kétségkívül remek szakember, azon kevesek egyike, akik nem égtek ki idő előtt az oktatásban (mondjuk ilyen bónuszokkal könnyebb is szeretni ezt a munkát), miközben hazug, gátlástalan és végtelenül hiú, akiről tényleg képtelenség eldönteni, mennyi igaz a jövő generációjának képzése felé mutatott szenvedélyéről. Jackman mindvégig megőrzi a karakter ambivalens mivoltát: Frankre lehet totális pszichopataként és esendő hétköznapi emberként is tekinteni. Bukástörténete egyszerre szatirikus és tragikus, a leginkább szuperhősfilmekről és nagyszabású musicalekről ismert Jackman pedig csodálatosan letisztult és sokrétű a szerepben. (Rácz Viktória)

 

4.   Fogságban (Denis Villeneuve, 2013)

Mindegy, hogy romantikus hősszerelmest, ikonikus mutánst vagy énekes-táncos figurát alakít, Hugh Jackman egyik legnagyobb vonzereje szimpatikus szerethetőségében rejlik. És noha a színész több ízben kipróbálta magát a rosszfiús karakterek terén is, szinte kivétel nélkül sikerült ezekbe is belecsempésznie valamit a hatásos megnyerőségéből. Denis Villeneuve borzasztóan erős thrillerjében azonban tényleg új szerepben tündököl Jackman. És ha nem is vetkőzi le teljesen a tőle megszokott hétköznapi, megbízható fickó képét, mindenképpen ellép attól.

A Fogságban kétségbeesett apukájaként fogva tart és megkínoz egy férfit, akiről szentül hiszi, hogy az elrabolta kislányát és annak egyik barátnőjét. A komor, brutális és igencsak nehéz bosszútörténet ráadásul nem könnyíti meg a néző helyzetét azzal, hogy azonnal felkínálja neki a választ az egész alkotást mozgató kérdésre. Vajon tényleg az elfogott férfi-e a felelős a lányok eltűnéséért?

Fogságban (Prisoners)

Ez a bizonytalanság pedig különleges fényt vet az apa karakterére, hiszen a nézői azonosulást nagyrészt a színészi játékra hagyja ezzel Villeneuve. És milyen jól teszi! Jackman nyers alakításával két pillanat alatt átrendezi a nézőben a színészről addig felépített képet. Egyszerre adja át az apai aggódást és félelmet, valamint azt az elemi erejű dühöt, amely szinte racionalizálja az embertelent. Egyszerre sajnáljuk őt és egyszerre félünk attól, mit is tesz majd a film során, miközben végig fent képes tartani bennünk azt a szinte már szégyellni való érzést, hogy bizony (egy kicsit) drukkolunk neki. (Kajdi Júlia)

 

3.   A tökéletes trükk (Christopher Nolan, 2006)

Jackmannek olyan színészi mélységei vannak, amiket még nem fedezett fel. Az emberek még nem látták, mire képes színészként, és ez a karakter majd megmutatja” – mondta Christopher Nolan, amikor A tökéletes trükk főszerepére szerződtette (a forgatókönyv miatt eleve igen lelkes) Hugh Jackmant.

Jackman előtt valóban szép kihívás állt: egy bosszúszomjas, de megtört lelkű showmant kellett úgy megformálnia, hogy keserű harca a vele párhuzamos főszerepet játszó Christian Bale-lel mégse változtassa őt valamiféle gonosszá – a film működése kettejük dinamikáján múlik és egyik sem kényszeríthető a jó vagy a gonosz skatulyájába anélkül, hogy ezzel el ne vesszék a film értelme.

The Prestige (2006)

Ezenkívül pedig Jackman egy előadóművészt alakít: olyasvalakit, aki egy újabb perszónát vesz magára minden egyes fellépéssel; aki radikálisan különbözik hétköznapi énjétől, aki elvarázsolja a közönséget – csaknem egy második karakter a filmben. És még ezenkívül Jackman a karakter saját, alkoholista dublőrjét is alakítja. (A főszereplő bűvészt egyébként az 1950-es évtized híres alakjáról, Channing Pollockról formálta a színész.)

A sokrétű alakítás sikeres: Jackman karaktere sosem vált sztereotip gonosszá, a figura eredendő, drámai elveszettsége szimpátiát ébreszt, végtelen találékonysága és kitartása viszont izgalmat. És a sorsa katarzist a film végén. Hugh Jackman a karrierje egyik legbonyolultabb szerepében emlékezetes diadalt arat, és Nolan egyik legcsavarosabb történetének kiváló eszközévé válik. (Havasmezői Gergely)

 

2.   A nyomorultak (Tom Hooper, 2012)

Hugh Jackmant nemzetközi ismertségét egy rendkívül népszerű Oklahoma! előadással szerezte, miután a londoni színpadon nyújtott alakítását egy tévéfilmes verziónak köszönhetően az egész világ láthatta. Bár egy kemény képregényhősként vált világhírűvé, mindvégig megmaradt a zenés színház egyik legismertebb geekjének, aki Oscar-díjat ugyan nem, de Tony-t már kétszer is nyert. Egyszer került igazán közel az Akadémia elismeréséhez: Tom Hooper ambiciózus A nyomorultak-adaptációjában nagy hasznát vette színpadi tapasztalatainak.

Les Misérables - Rolling Stone

Ha nem lenne már önmagában elég kihívás filmre vinni a színpadi musicalt, mely Victor Hugo klasszikusából készült, Tom Hooper tovább fokozta az izgalmakat azzal a merész rendezői koncepcióval, hogy a színészeknek élőben kellett énekelniük a forgatáson. Finoman szólva is nehéz feladat a francia eredetű musical komoly hangterjedelmet és énektudást igénylő dalait pár centire a kamerától előadni, mindezt ráadásul kifejezetten nyomorult körülmények között – sírva, párbajozva, rabigában senyvedve stb. Bár Anne Hathaway lett a színészerőpróba legnagyobb nyertese, ne feledjük, hogy míg ő körülbelül negyed órát szerepelt a filmben, Jackman a főszereplő Jean Valjeanként tolja végig a fizikailag és lelkileg is megterhelő bő két és fél órát. (Rácz Viktória)

 

1.  Logan – Farkas (James Mangold, 2017)

Az élet sokszor teljesen váratlanul hozza a nagy lehetőségeket. Szerintem, ha valaki megkérdezi, akkor még maga Hugh Jackman se tett volna fel egy lyukas garast arra, hogy a ‘90-es évek enyészete után elsőként próbálkozó képregényfilm szereplőjeként neve egy életre összefonódik egy karakterrel. Márpedig a kőkemény, acélcsontú Farkasként, az X-Menek Clint Eastwoodjaként majdnem húsz éven keresztül lett a sorozat ikonikus figurája, aki ott volt a csúcsfolytatásoknál, az elpuskázott spin-offnál és az új generációnál is. Figurájának viszont talán csak egy film tudott valóban igazságot tenni, a 2017-es Logan.

Logan: Hugh Jackman Reflects on Wolverine's 'Most Beautiful Line'

James Mangold tulajdonképpen olyasmit mert itt meglépni, ami szinte soha nem lát amerikai képregényfilmben az ember. Letépi az összes sematikusságot, a humort, a következmények nélküli történetszövést, az alacsony korhatárhoz való idomulást. Véres, erőszakos, sokszor abszolút reménytelenséggel teli akcióthriller, melynek egykor sebezhetetlen főhőse most már nagyon is sebezhető (sőt, haldoklik a testében lévő fémtől).

Egy alkoholista, minden hitét vesztett ember küzdelmét mutatja meg, nem a világ megmentésért, hanem a remény puszta morzsájáért, amit egy másik, hozzá hasonló mutáns testesít meg. Jackman alakítása pedig ennek a tökéletes lenyomata, mert ott van a 17 év tapasztalata, ismeri karaktere összes rezdülését, motivációját, fájdalmát. Ez pedig maximális hitelességet tud adni a harcos végső utazásának. Nyers, intenzív, brutális mégis szívvel-lélekkel teli remekmű a Logan, a műfaj Nincs bocsánatja, ami után talán nincs is sok értelme szuperhősfilmeket csinálni. (Szabó Kristóf)

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés