Magazin

Tízből tíz: Joaquin Phoenix legjobb alakításai

napoleon-4-Joaquin-Phoenix

Majd’ 40 nagyjátékfilm, 4 jelölés, 1 Oscar és most a legnagyobb elismerés: a Filmtekercs szerkesztősége összeszedte Joaquin Phoenix tíz legjobb alakítását.

Joaquin Rafael Phoenix Puerto Ricóban született, pályájának első jó néhány évét pedig mára elfeledett sorozatepizódok alkotják – ekkor még Leaf Phoenix néven szerepelt. Karrierje valamikor a Majd’ megdöglik érte környékén robbant és ekkor már visszavette a Joaquin nevet is. Óriási átváltozóművész, volt ő római császár és Jézus is, Johnny Cash és neurotikus kisember, de szánalommal töltötte fel Joker üres nevetését is. Karrierje során négyszer jelölték, végül épp a Jokerért kapta meg az akadémia szobrát.

Több rendezővel is duplázott vagy akár még több filmet is csináltak együtt: M. Night Shyamalan (Jelek, A falu), Paul Thomas Anderson (The Master, Beépített hiba), Gus Van Sant (Majd’ megdöglik érte, Nyugi, gyalog nem jut messzire), James Gray (A bűn állomásai, Az éjszaka urai, Két szerető, Idegen földön). Ne felejtsük el, Ridley Scottal is, a Napóleon kapcsán most másodszorra dolgozik együtt (az első a Gladiátor volt), a film apropóján pedig

összeszedtük Joaquin Phoenix karrierjének tíz legkiemelkedőbb szerepét.

A nő (Spike Jonze, 2013)

Mára már közhellyé vált, hogy a fejlett országok fogyasztói társadalmában az egyik legsúlyosabb probléma az emberek egymástól való elidegenedése. Miután a dinamikusan fejlődő technológia pár ezer év alatt a lehetőségekhez mérten növelte az emberek életben maradásának esélyeit, a természet törvényeinek leigázása után a cél a praktikum, a kényelem és a folyamatok felgyorsítása lett. Választ adhat a high-tech a részint önmaga által okozott problémára? A virtuálisban, vagy az analógban kellene keresnünk a megoldást?

a-no-joaquin-phoenix

A nő Spike Jonze Sofia Coppolával történő válását feldolgozó dráma, gyakran az Elveszett jelentés testvérdarabjaként emlegetik. Joaquin Phoenix Theodore-t alakítja, aki egy válóper érzelmi megpróbáltatásai és a torokszorító magány elől egy mesterséges intelligencival való romantikus kapcsolatba menekül. (Ez a szcenárió míg 2013-ban nagyon abszurdnak tűnt, 2023-ban az AI-barátnőpiac növekedésével aktuálisabb már nem is lehetne.) Theodore emocionálisan rendkívül ellentmondásos figura: azért kap fizetést, hogy érzelmes leveleket írjon, könnyen elérzékenyül bármin és nagyon törődő ember – ennek ellenére nehezen tud megfelelni egy valódi emberi kapcsolat érzelmi kötelezettségeinek. Az első blikkre parodisztikusnak tűnő történet kellően komolyan vehető és szívszorító, a magányról, érzelmi elköteleződés nehézségeiről, és a valódiság mibenlétéről értekezik.

Joaquin Phoenixnek ez talán az egyik legkülönlegesebb alakítása.

Itt is ő kerül a középpontba, alig van olyan pillanat, amíg nem őt, vagy a karaktere szubjektív gondolatait látjuk. A sztereotipikus Joaquin Phoenix-karakterrel szemben Theodor képes örülni és boldognak lenni, kíváncsisággal tekinteni a világra – amit üdítő Phoenix alakításán keresztül látni. (Nagy Márk)

Joker (Todd Phillips, 2019)

Todd Phillips Jokere a második évtizede tartó szuperhős-hegemónia alatt készült eredeti filmek egyike. Joaquin Phoenix sokoldalúsága a páriaként élő kegyvesztett bohóc szerepében teljesedik ki. Alakításának finomsága, rétegzettsége a szuperhősfilmek egyik legkegyetlenebb főellenségét teszi váratlan antihőssé. A szuperhősfilmek művészfilmes feldolgozása egy izgalmas és kiaknázatlan vonal, amelynek ez a film tökéletes példája. A kiváló karakterrajz, a posztkapitalista jelen nyomasztó és ellentéteket szító légkörének, mentális-egészség krízisének tökéletes parafrázisa.

Joker karaktere kilép a sablonos főgonosz árnyalat nélküli toposzából és valódi, érző személyként elevenedik meg.

Phoenix játéka lélekörlő, néha megrökönyítő, mindazonáltal végig tűéles és sosem túlkapó vagy elnagyolt, ellentétben a címszereplőt korábban megformáló színészekkel szemben. A történet dramaturgiai hiányosságait és néhol egyszerűsítő ideológiai állásfoglalását feledteti a 2010-es évek egyik legemlékezetesebb alakítása, amely teljes betekintést enged a lélek sérülékenységébe és annak személyiségformáló hatásaiba. Három korábbi jelölése után megérdemelten nyerte el a legjobb színésznek járó díjat Oscar-díjat ezért az alakításáért, amelyet sokak örömére 2024-ben újra magára ölt a film folytatásában. (Knopp Eszter)

Testvérlövészek (Jacques Audiard, 2018)

Különös film Jacques Audiard westernje, a Testvérlövészek. Egyrészt, rendhagyó módon mesél a 19. századi aranylázról, másrészt, mind a négy hollywoodi sztárja remekel a főbb szerepekben. Jake Gylenhaal és Riz Ahmed, mint felvilágosodást hirdető üldözöttek, őket a vad nyugatként üldöző (egyben ötletgazda) John C. Reilly pedig a lehető legjobb társaságot választotta magának. Hisz egy igazán nagyszerű színész egyetlen tekintetével képes egy egész történetet elmesélni –

Joaquin Phoenix képest ezt a fejbúbjával is.

Traumatikus gyermekkorukból a fiatalabb Sister-fiú, Charlie húzta a rövidebbet. Erőszakos, alkoholista apjuk nyomdokaiba lépve öli végig Kaliforniát a fejpénzek oltárán, mégis dühödt-részeg állapotából észhez téríti egy „anyai” ukáz. Kerüli testvére, Eli szemkontaktusát, mint a gyermek, aki tudja, hogy rossz fát tett a tűzre. Phoenix a kíméletlen mészáros, valamint az élet javaira (mámorra, nőkre, aranyra) mohó gyermeki jellemek közötti metszésponton fejlesütve szemlézi az általa okozott katasztrófákat. A színészre oly jellemző könnybe lábadt szempárt eltakarja az arcába hulló haja, így a fókusz a test- és hanghordozásán van. Szerepe nem követel meg akkora átlényegülést, mint az ikonikussá vált, kiemelt karakterei akár ezen a listán, de egy annál nyersebb emberi érzést igen, a bűntudatot. Kíváncsi lennék, a színészikon mennyit merített önnön drámáiból; a tévútra tért fivére, River tragédiájából, illetve későbbi alkoholkálváriájából. (Gyenes Dániel)

Majd’ megdöglik érte (Gus Van Sant, 1995)

Az Otthonom, Idaho után Gus Van Sant a kisebb Phoenix fiút is kinézte magának: testvére, River tragikus halála után Joaquin számára a rendező 1995-ös filmje, a Majd’ megdöglik érte jelentette a visszatérést a színjátszáshoz. Az éjfekete szatíra főszerepében a Nicole Kidman által megformált törtető tévébemondó, Suzanne áll, aki ölni tudna a hírnévért és az elismerésért – pontosabban öletni. Suzanne ugyanis egy dokumentumfilm forgatása során behálózza, és céljai elérése érdekében tisztességtelenül ki- és felhasználja a kisváros gimnáziumának különc, féltő és gondoskodó családi háttér nélkül könnyen befolyásolható fiataljait, köztük a Joaquin Phoenix által alakított Jimmy-t is.

Az alig húsz éves Phoenix tisztességgel helyt áll a csúcsformában levő Nicole Kidman mellett. Míg Kidman mániákus Suzanne-ja adja a Majd’ megdöglik érte szatirikus élét, Phoenix biztosítja az érzelmi töltetet. Az apró gesztusokból érzékenyen felrajzolt fiút elnézve megértjük, mit lát Suzanne-ban, és azt is, hogyan képes a nő bűvkörében maradni akkor is, amikor már kénytelen szembenézni a kiábrándító valósággal: a fiú vonzalmával visszaélő Suzanne ahelyett, hogy saját tökéletesen manikűrözött kezeit piszkolta volna be, Jimmy-vel végeztette a piszkos munkát. Előnytelen frizura, kopott farmerdzseki, zavartan rebegtetett hosszú szempillák és szeretetéhségtől csillogó, bamba tekintet: az érzéketlen, balhés tinédzser-kliséből Phoenix alakítása által a szemünk előtt válik szánalomra méltó, összetett figura. Nem meglepő, hogy a korábban gyerekszínészként is már kisebb-nagyobb sikereket elérő színészt ez a film tette fel igazán az ígéretes fiatal színészek térképére. (Nagy Eszter)

Gladiátor (Ridley Scott, 2000)

Ridley Scott 5 Oscar-díjat bezsebelő történelmi eposza nemcsak a modern Hollywood egyik legnagyobb klasszikusa, de emellett Joaquin Phoenix egyik legismertebb szerepét is köszönheti neki, amiért megkapta első jelölését az Akadémiától. Az infantilis, vérszomjas és hataloméhes Commodus császárként a filmtörténelem egyik legellenszenvesebb gonoszát hozza, aki emellett tökéletes ellenpárja a Russel Crowe alakította Maximusnak.

gladiator-joaquin-phoenix

Ritka, mikor egy film antagonistája szinte egyenértékű szerepet kap a hőssel, de Gladiátorban Commodus nemcsak egy egyszerű Nero parafrázis, hanem egy remekül megírt és eljátszott, mélyen sérült, apakomplexusos, nárcisztikus őrült, aki nemcsak politikai ellenfeleire és családtagjaira jelent veszélyt, hanem akár az egész Római birodalmat is romba döntheti. Gladiátorjátékaival nemcsak kenyérrel és cirkusszal szeretné a nép figyelmét elterelni a valódi problémákról, de belső ürességét és magányát ellensúlyozandó magához hasonló kegyetlen állatokat szeretne nevelni belőlük. Ezt tudja Maximus megakadályozni, mikor a Colosseumban kegyelmet tanúsítva ellenfelei iránt megnyeri magának a népet, ezzel megalázva a populista, a népen élősködő Commodust, aki ezután stílszerűen az aréna homokjában leheli ki a lelkét saját tőre által. Phoenix hátborzongató játékát szerencsére Ridley Scott se felejtette el, így egy 22 éves szünetet követően ismét együtt dolgoztak egy történelmi eposzon, amiben ismét egy komplexusokkal küzdő uralkodót formálhatott meg. (Sztepanov Márkó)

A nyughatatlan (James Mangold, 2005)

Az életrajzi filmeket mindig egy különös kettősség kíséri: egyrészről mankót nyújthat a színésznek, hogy valós személyt kell megformálni, hiszen számtalan anyagra támaszkodhat a hitelesség eléréséhez. Másrészről viszont pontosan emiatt nagyobbak az elvárások és nehezebb megfelelni mindenkinek. A maníros és egyszerű leutánzás veszélye pedig szintén ott lebeg a fejük felett. Amikor pedig a drog és az időszakos lecsúszás is képbe kerül – ahogy az Johnny Cash esetében is -, még

könnyebb a kényelmesebb utat választani és a grandiózus drámázáshoz fordulni. Na persze nem Joaquin Phoenixnek!

A kivételes színész a man in black megformálásakor is hozta a tőle megszokott 110%-ot és egy érzékeny, precíz, nüanszokkal teli alakítással hívja életre a country zene egyik legnagyobb alakját. Phoenix eszméletlen alázattal fordult Cash figurájához és akkor is esendő emberséget ad neki, amikor a sztár magánéletének és karrierjének legmélyebb pontjait közvetíti a filmvásznon. June Carterrel való mindent felperzselő kapcsolatát bájjal, játékos cinkossággal és mégis teljesen őszinte, tiszta szerelemmel hozza el nekünk Phoenix – amihez természetesen Reese Witherspoon kiváló alakítása, és kettejük páratlan kémiája is kell. Joaquin Phoenix egyik védjegye, hogy erős karaktereket formál emberivé, sokszor már-már szánni valóvá – de sosem szánalmassá -, ahogy kendőzetlenül mutatja be hibáikat. Johnny Casht is a profizmus legmagasabb szintjén kelti életre, ráadásul a filmben dalait is ő énekli és gitározza el. (Kajdi Júlia)

The Master (Paul Thomas Anderson, 2012)

Joaquin Phoenix szeret csodabogarakat, különcöket, társadalmi számkivetetteket játszani, Paul Thomas Anderson pedig szeret ilyen figurákról filmeket forgatni. Nem meglepő, hogy közös kollaborációik a rendező életművének legfurcsább alkotásait eredményezték, amik figyelemben és intellektusban is próbára teszik a nézőt. Phoenixből pedig olyan sokrétű színészi alakítást hoztak, amelyek bizonyítják, ő generációjának egyik legjobbja.

Ráadásul a The Master esetében Phoenix tökéletes színészi táncpartnert is kapott, a kései (és tragikusan fiatalon elhunyt) Philip Seymour Hoffman személyében. Ezúttal ő volt itt a mester, Phoenix pedig a tanítvány. Jobban mondva egy vallási szekta mesterét, aki szépen behálózza és szervezetébe olvasztja Phoenix frissen leszerelt veteránját Freddie Quell-t. Kihasználva gyengeségét, az alacsony intelligenciáját, szeretetéhségét, hogy szép lassan megfossza Freddie-t individualitásától, döntési lehetőségeitől.

Anderson óriásvászonra festett moralitásjátékát hitről, szabad akaratról és az 50-es évek Amerikájáról a két főszínész tűz-víz dinamikája teszi felejthetetlenné. Phoenix Freddie-je egy megfékezhetetlen, ugyanakkor szánnivaló ösztönlény, aki sehová se tud beilleszkedni, míg Hoffman szektavezére a hideg intelligencia álcája mögött megváltást ígér, de a pokolba vezeti. Phoenix fizikai és mentális átlényegülése ebbe a szerepre ijesztően hatásos: Több kilót fogyott, saját maga találta ki karaktere kacsázó járást és a forgatás alatt egyszer se lépett ki belőle. Karaktere egyszerre tragikus, komikus, egyszerre mozogva a realitás és az abszurditás határán. Olyan alakítás ez, amit tényleg csak a legjobbak tudnak. (Szabó Kristóf)

Az éjszaka urai (James Gray, 2007)

Joaquin Phoenix éveken át James Gray fétisszínészének számított, négy nagyjátékfilmen is dolgoztak együtt. Az éjszaka uraiban a rendező kedvenc típusfiguráját, a „tékozló fiú” alakját formálhatta meg izgalmas árnyaltsággal a Puerto Rico-i származású színész.

James Gray New York képét az olvasztótégely periférikus, ritkábban reprezentált közösségei határozzák meg, ezért filmjeiben komoly hangsúllyal jelenik meg a hovatartozással összekapcsolt identitáskrízis. Az éjszaka urai főhőse, Bobby Green mind családi, mind kulturális, mind pedig morális szempontból egyfajta szürke zónában él: generációk óta rendőrként dolgozó, grúz (!) családját megtagadta, még atyja vezetéknevét (Grusinsky) is elhagyta, ugyanakkor az orosz (!) maffia tulajdonában lévő nightklubját úgy vezeti, hogy a kábítószernek csupán élvezője, a drogkereskedelemtől azonban távol marad. Ám amikor testvérét brutális kegyetlenséggel megtámadják, visszatér a (családi) kötelékbe, hogy „jó és rossz harcában” a rendőri hivatást választva váljon bűntől mocskos figurává.

Bobby Green alakja tulajdonképpen három stációt jár be a filmben: a hedonizmust előnyben részesítő fiatalember előbb a téglák kiszolgáltatottságát és a feketelistára kerültek rettegését éli át, hogy aztán aktív férfiként rituális körülmények között essen a bosszú bűnébe egy városszéli nádasban. Joaquin Phoenix azokkal az árnyalatokkal formálja melodrámai alakká Bobby Greent, amelyeket szerepeiben leggyakrabban hív elő: a szánni való áldozatiság, az önsorsrontó veszteslét és a lappangó sötétség egymásba kavarodó energiáit sugározza alakítása. Mindezt úgy, hogy a kamera előszeretettel mutatja arcát profilban és az elveszett lelkeket jellemző, sajátos fény-árnyékban. Hiszen előfordulhat, hogy a tékozló fiúknak a hazatérés sem valódi megoldás. (Kiss Tamás)

Mária Magdolna (Garth Davis, 2018)

Joaquin Phoenix színészi karrierjét alapvetően két fontos tényező határozza meg: gyakran kelt életre történelmileg, kulturálisan vagy akár popkulturálisan ismert személyeket, valamint távol állnak tőle az egydimenziós karakterek. A Mária Magdolna esetében nem kisebb vállalkozásra szánta el magát, mint az emberiség történetének egyik, ha nem legfontosabb személyének, Názáreti Jézusnak a bőrébe bújjon.

Joaquin-Phoenix-Rooney-Mara-Mária-Magdolna

Phoenix Jézus-ábrázolásában kulcsfontosságú szerepet játszott, hogy jelenlegi élettársával és jegyesével, a címszerepet alakító Rooney Mara-val ezen film 2016-ben induló forgatásán alakult át a baráti viszony romantikussá: a páros először 2012-ben játszott együtt A nő című film kapcsán. Mária Magdolna és a Messiás közötti kapcsolat értékelése gyakran billen át a szerelmi szál felé, ennek ellenében a színészpáros hitelesen tolmácsolja a karaktereik közötti spirituális és lelki kötődést úgy, hogy közben semmiféle romantikus értelemben vett interakció nem lép fel közöttük. Phoenix a Szentírás lapjairól képes volt úgy életre hívni Názáreti Jézus alakját, hogy a karakterében rejlő ellentmondás valóban megélhetőnek és átérezhetőnek tűnjön. A krisztusi dilemma a férfi apostolok és Mária Magdolna ellentétén keresztül nyer valódi értelmet. A film sajnos nem teljesítette be a várt kritikai elismerést és közönségsikert, ennek ellenére Joaquin Phoenix új megvilágításban volt képes eljátszani az évezredek alatt betokosodott Jézus Krisztus alakját. (Padányi Júlia)

Sosem voltál itt (Lynne Ramsay, 2017)

2008-ban Joaquin Phoenix bejelentette, visszavonul a színészettől. Az elkövetkező évét ápolatlan megjelenés, torzonborz szakáll és bizarrabbnál bizarrabb nyilvános megjelenések, nyilatkozatok jellemezték – majd 2010-ben bemutatták a Casey Affleck-kel közösen elkövetett áldokumentumfilmjüket, az I’m Still Here-t, és fény derült a titokra: mindez csak szerep volt, játék, tréfa. Nem több, mint a média megvezetése, csőbe húzása. Azonban mégiscsak elgondolkodtató, hogy éppen az I’m Still Here lett az a film, ami igazán bebetonozta

a színész sztárperszónáját, mint a nyugtalanító, kiszámíthatatlan különcök hiteles megformálója.

Akár szándékolt, akár csak a véletlen műve, mégis érdekes, mennyire rímel a 2017-es Sosem voltál itt (You Were Never Really Here) címe az I’m Still Here-re. És mennyire hasonló a két filmben Phoenix megjelenése is: a hosszúra növesztett szakáll és a toprongyos külső mindkét esetben veszélyes és kiismerhetetlen figurákat takar. A Sosem voltál ittben a zord külcsín azonban érző belsőt rejt, Phoenix a valóságtól elidegenedett, öngyilkos gondolatokkal kacérkodó háborús veteránjának traumáktól terhelt és megpróbáltatásoktól megkeményedett szíve mélyén szelídség és gondoskodás lakozik. A filmben dialóg helyett a képek beszélnek – és Joaquin Phoenix szakáll- és szemöldökgubancából kivillanó átható tekintete. Nem tudni, valójában milyen is az „igazi” Joaquin Phoenix, itt van-e még, vagy sose volt itt, de egy bizonyos: a Sosem voltál ittben nyújtott csendes, szinte eszköztelen alakításáért megérdemelten járt a cannes-i filmfesztivál legjobb férfiszínész-díja. (Nagy Eszter)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com