Magazin

Tízből tíz: Jude Law legjobb alakításai

Az ifjú pápa sikere után Jude Law újfent egy HBO-s (mini)sorozatban öregbíti hírnevét. A harmadik nap megjelenése kapcsán a karizmatikus szépfiú legjobb alakításait állítjuk sorba.

Jude Law-t, a Zimány Lindát is elkapó, londoni csókkirályt hajlamosak vagyunk a sármos szépfiúk karaktereivel azonosítani, és ebben van is némi igazság. Ám ha jobban megnézzük az angol színész filmográfiáját, láthatjuk, hogy rendre egyedi színekkel gazdagítja a csábos hódítókat. Hol kihasznált szexrobotként, hol szovjet nemzeti hősként, megint máskor paródia tárgyává váló szuperkémként formálja meg őket. De az is végtelenül szimpatikussá teszi Jude Law-t, hogy 50-hez közeledve mind határozottabban érződik szerepválasztásain a színészi útkeresés. Nyit a sorozatok felé (Az ifjú pápa, A harmadik nap), mer atipikus lenni gondoljunk csak a Dom Hemingway péniszmonológgal nyitó kasszafúrójára vagy a Fekete-tenger kiábrándult tengeralattjáró-kapitányára , és a másodhegedűs szerepeket (Sherlock Holmes, Arthur király: A kard legendája) is kellő alázattal oldja meg. Abszolút megérdemli tehát, hogy összegyűjtsük:

mi melyik tíz filmért szeretjük a legjobban!

 

10.   Holiday (Nancy Meyers, 2006)

A Jude Law és köztem lévő hasonlóság nagyjából két dologban ki is merül: szemünk színében és hajunk mennyiségében. Férfitársaimhoz hasonlóan ezért (is) módfelett nehéz elismernem fent nevezett úriember átlényegülési képességeit, tehetségét. Mégis minden alkalommal kénytelen vagyok ezt megtenni. Filmográfiájában (még jócskán ötvenen innen) szinte minden szerepel, amit színész kívánhat magának. Ráadásul hosszabb időre sosem ragadt bele a külseje okán ráaggatott, hős lovag szerepbe, vagy ha el is játszotta, szinte mindig vitt bele egy csipetnyi csavart, egyéni ízt.

Így tett Nancy Meyersnek, a habkönnyű családi és romantikus filmek specialistájának 2006-os, karácsonyi ünnepkörre hangoló meséjében, a Holidayben is, mely két szerelmi történetet mond el párhuzamosan. Az amerikai Amanda (Cameron Diaz) és az angol Iris (Kate Winslet) otthont cserélnek egymással néhány hétre, abban reménykedve, hogy a számukra idegen kontinensen elűzhetik addigi fásultságukat, csalódottságukat és magányukat.

A Law által életre keltett figura a cinikus Amanda jégszívét olvasztja rövid idő alatt tócsává úgy, hogy látszólag nem tesz egyebet, csak hozza a kötelezőt, roppant megbízhatóan és magas színvonalon. A védjegyszerűen bús szemű színész minimalista játékával, puszta jelenlétével, lefegyverző sármjával dolgozik. Egyszerű, ösztönös eszköztára felhasználásával érdekessé, sőt, vonzóvá tudja tenni ezt a sablonos kivitelezésű, szirupos sztorit. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

9.   Ellenség a kapuknál (Jean-Jacques Annaud, 2001)

A nyugaton készült II. világháborús filmek kevese vitt csak el minket az igazán pusztító, vérben dagonyázó és fagyban didergő, szovjet frontra. A sztálingrádi csata annyira elviselhetetlenül kegyetlen volt, mint kevés háborús esemény ebben az időszakban. A téli időjárással küzdő német katonák tízezrei mentek neki az oroszoknak – utóbbiakra azonban nem csak az invázióval fenyegető ellenfelek jelentettek fenyegetést, hanem önnön elnyomó rendszerük is. Két gyalogra jut egy fegyver, aki visszafordul, az halál fia.

Egy ilyen reménytelen helyzetben kerül elő a nép egyszerű gyermeke, Vaszilij Zajcev (Jude Law), aki mesterlövész tehetségéről tesz tanúbizonyságot. Miközben egyenként szedi le a kapuknál kopogtató ellenséget, hamar a nemzet hősévé kiáltják ki: így a propaganda is bekebelezi. A csillogó szemű, ifjú Zajcev nem karaktere, hanem a filmben elfoglalt helyi értéke miatt érdekes. Egy ilyen véres háborúban, ahol tudjuk, mindkét oldal vezetését embertelen ideológia hajtja, egy tiszta szívű férfi még reménykeltő lehet a sorban eleső katonák számára.

Jude Law jóképűségét és hősszerelmes jellegét erre használja fel Jean-Jacques Annaud rendező. Bár a szerelmi háromszög melodrámája már nem illik a történelmi környezet sötétségébe, a König őrnaggyal (Ed Harris) folytatott párviadal még karfát tépően izgalmas maradt. (Szécsényi Dániel)

 

8.   Hideghegy (Anthony Minghella, 2003)

A Hideghegy története az amerikai polgárháború kirobbanásának idején kezdődik. Két fiatal kerülgeti egymást Virginia egy eldugott szegletében. Miközben őket a történelem eseményei kerülgetik, ahogy egy háborús drámától elvárható.

Pár hónappal később a Jude Law által alakított Inman egy lövészárokban nézegeti jövendőbelije fényképét, pont úgy, ahogy a valóságban is sokan tették. A film által feltett kérdés, hogy a szerelmesek hogyan és mikor találkozhatnak újra. Inman minden egyes lépésért küzd a természettel és a társadalmi feszültségek által kirobbantott háború borzalmaival, a Nicole Kidman által játszott Ada minden egyes percért önmagával és az egy helyben maradásért.

Jude Law tökéletes választás volt Inman szerepére. A színész egyik szerepében sem ripacs, kivétel nélkül a karakterhez igazodik. Fegyelmezett hozzáállás és sokszínűség jellemzi pályáját. Ez a kettő ritkán jár együtt ezen a színvonalon. Ez teszi a színészt korosztálya egyik legjobbjává. A Hideghegyben megformált, tulajdonképpen egyszerű szerepe során leginkább az eltúlzott gesztusok veszélye fenyegetett, amit sikerrel került el, sokadik alkalommal. Ez pedig sokkal nehezebb, mint elsőre gondolnánk. (Mlinárik Mariann)

 

7.   Gattaca (Andrew Niccol, 1997)

Jude Law-t Brad Pittel és George Clooney-val szokás egy lapon emlegetni – éppen emiatt különösen izgalmas, ahogy Andrew Niccol disztópiájában, a Gattacában egy tökéletesre tervezett, mégis a sors iróniájából fakadóan nyomorék férfit kelt életre.

A film középpontjában a természetes úton fogant, szívbetegségre hajlamos Vincent (Ethan Hawke) áll, aki egész életében az űrutazásról álmodott. Orvosi lapja számkivetetté tette, éppen emiatt óriási lehetőség számára, amikor elfoglalhatja a balesetben megsérült űrhajós, Jerome (Jude Law) helyét. Jerome élete maga a beteljesületlen álom, s mint ilyen, talán már nem is érdemes a létezésre. Vincent feltűnésével azonban ez a kárbaveszett élet új értelmet nyer – régi hordozójára azonban már nincs szükség.

Jude Law-t ritkán látni ennyire cinikusnak, elszántnak, erősnek és megtörtnek egyszerre. A hibátlan arcél kellő önbizalommal vértezi fel a karaktert, aki azonban a laboratóriumban tökéletesre fejlesztett testek korában már nem tud hinni önnön létjogosultságában – még akkor sem, amikor alteregója puszta létezésével is bizonyítja, hogy tévesen gondolkodik a világ működéséről. Law páratlanul sokrétűen ábrázolja ezt az ellentmondásokkal teli, önpusztító figurát, akit – még ha csak másodhegedűs is a főszereplő mellett – egy igazán nagy jelenettel is megajándékoz. Egy olyan jelenettel, ami a nézőben ismét megerősíti, hogy a szépség – szoruljon akár egy roncsolt testbe is – belülről fakad. (Molnár Kata Orsolya)

 

6.  Fertőzés (Steven Soderbergh, 2011)

Vannak filmek, amik megelőzik korukat és csak az idő múlásával válnak egyre relevánsabbá. Vannak olyanok is, amik hatásukat azonnal kifejtik, de ahogy halad előre a történelem, az adott kor relikviájává válnak. És aztán ott vannak azok is, akiknek relevanciája körforgásszerűen érvényes, hiszen a természet törvényeit vagy az emberi hibákat nem nagyon lehet megváltoztatni. Soderbergh hátborzongató katasztrófafilmje, ami egy, az egész Földön keresztül söprő, halálos vírus pusztítását mutatja be, mindenképp a hármas kategóriába sorolható.

A mozaikszerűen, különböző nézőpontokat és emberi sorsokat bemutató, erősen dokumentarista eszközökkel dolgozó filmben Jude Law különleges, és sajnos a valóságból is gyakran visszaköszönő szerepet alakít. Ő Alan Krumwiede, a klasszikus összeesküvés-elméletekben hívő őrült, aki a halálos vírusban a kormány irányítási szándékát látja és saját, teljesen hasztalan gyógytermékét árusítva kíván meggazdagodni mások szenvedéséből. Az alávaló, nyerészkedő, szándékosan kárt okozó, legalantasabb embertípust testesíti meg karaktere, Law pedig valósággal lubickol ebben a nem túl nagy, de annál emlékezetesebb szerepben. Soderbergh nemcsak attól marad emlékezetes, ahogy a vírus terjedését bemutatja, hanem az arra adott reakciókat is. Az önzetlen önfeláldozást, a kitartást, a pánikot vagy Law Krumwiede-ja, a tömény rosszakarást és kizsákmányolást. (Szabó Kristóf)

 

5.  Sherlock Holmes (Guy Ritchie, 2009)

Sir Arthur Conan Doyle modern kori feldolgozásának sikerét Guy Ritchie és Robert Downey Jr. szerencsés egymásra találásának szokás tulajdonítani, pedig Jude Law John Watsonja legalább annyit hozzátett a film népszerűségéhez, mint a rendező és a főszereplő. Holmes mindig hű társa, aki még akkor is kisegíti a bajból, ha a detektív egyértelműen nem érdemli meg (ami bizony gyakran előfordul) Law egyik leglazább, egyszersmind leginkább kedvelhető szerepe.

Ez a szerep azért is kivételes Jude Law karrierjében, mert ezúttal nem az a leglényegesebb tulajdonsága, hogy vonzó és jóképű – bár kétségtelenül itt sem elhanyagolható tény –, hanem Sherlock Holmes jobbik feleként az értelme, előrelátása és megfontoltsága figyelemre méltó. Hiába Robert Downey Jr. a főszereplő, Jude Law nélkül nem működött volna ilyen jól a két film. A különc nyomozó történetének formabontó megközelítése mellett Watson alakjának izgalmas megfestése is szükséges volt a sikerhez. Kevesebb szöveg és játékidő adatott számára, mégis ugyanúgy emlékezetes maradt. Nyugodtságával és hidegvérével ellensúlyozza Holmes izgágaságát, ezzel mederben tartva a mozit. Vicces, ahol arra van szükség, mértéktartó, amikor kell, de megmutatja a nézőnek azt is, mennyi nehézséggel jár Holmes barátjának és munkatársának lenni. Hiszen hiába okos ő is, mégis mindig megkapja a detektívtől, mennyire hígvelejű. Ez a szerep nagyban eltér a világfik és szépfiúk világától, szüksége is volt Law-nak ezekre a filmekre, hogy elkerülje a hősszerelmes skatulyát. (Moldován Tünde)

 

4.   A tehetséges Mr. Ripley (Anthony Minghella, 1999)

Ez a film olyan, mint a 2010-es évek Luca Guadagnino-alkotásai, csak ebben még történik is valami. Nem kétséges, az olasz szülők gyermekeként emigrált Anthony Minghella nemcsak megjeleníti, hanem közénk is hozza az olasz tájakat, tengereket, városokat, embereket. Ráadásul Az angol beteg rendezője igazi sztárszereposztással forgatta le ezt a rendkívül izgalmas Patricia Highsmith-adaptációt.

A thriller fő- és címszereplője Matt Damon, akinek célja, hogy megkeresse a gazdag hajógyáros fiát, Dickie Greenleafet, akiről csak annyit tudunk, hogy éli aranyifjú világát valahol az olasz tengerparton. A Jude Law alakította Dickie a film első félórájában fel sem tűnik, viszont mindenki róla beszél. Több sem kell ahhoz, hogy a forgatókönyv kellőképpen felkeltse érdeklődésünket a figura iránt. A film további részében viszont egy pillanatra sem nyugvó, vibráló, inspiráló, magával ragadó, mindent és mindenkit lendülettel elsöprő személyisége beteríti a filmet, ami Law-nak is lehetőséget ad a kibontakozásra. Damonnal és a Dickie menyasszonyát, Marge Sherwoodot alakító Gwyneth Paltrow-val alkotott hármasuk ugyan egyenrangúnak mondható, mégis az az érzésünk, itt az történik, amit Dickie szeretne.

Jude Law arcélei, stílusjegyei alkalmasak arra, hogy megmutassa a jól menő, gazdag, különc, titokzatos, vonzó férfi szerepét. A róla szóló forgatókönyv pedig mindenben támogatja a színészt a kitűnő karakter megvalósításában. Ez a remek párosítás teszi Jude Law egyik legemlékezetesebb filmjévé A tehetséges Mr. Ripley-t. (Sergő Z. András)

 

3.  Az ifjú pápa (Paolo Sorrentino, 2016)

Szexi, katolikus pap. Szexi, hitében kételkedő, katolikus pap. Szexi, hitében kételkedő, csodatévő, katolikus pap – sőt, pápa. Súlyos tabuk a nyugati világ számára. Amiket érdemes megbolygatni. Paolo Sorrentino provokatív sorozata, Az ifjú pápa Lenny Belardo, alias XIII. Piusz pápa fiktív történetét követi nyomon, amely tele van a katolikus egyház számára kényelmetlen, mégis izgató kérdésfelvetésekkel, problémákkal. És ezek középpontja maga a láncdohányos, dogmatikus forradalmár, az ifjú pápa.

A sorozat főszerepe hosszú évek óta a legérdekesebb kihívást adta Jude Law-nak, aki végre egyesíthette és magasabb fokozatba kapcsolhatta a megszokott erényeit: a leplezetlenül vonzó külsejét, a laza intellektusát és a simlis karakterét, ahol a ravasz mosoly mögött kimondatlan titkok és bűnök lapulnak. Law lubickolt a kiismerhetetlen, ellentmondásos figura bőrében: szinte természetfeletti lényt teremtett a fiatal, amerikai pápa személyében, aki láthatólag azt csinál a környezetével, az egyházzal és a világgal, amihez kedve szottyan. Legalábbis ebben az első évadban. Lenny történetét sajnos a sorozat folytatása, Az új pápa lekerekítette, Sorrentino és Law azonban mindörökké beemelte a provokatív, katolikus filmes figurák Pantheonjába XIII. Piuszt. (Gyöngyösi Lilla

 

2.   A. I. – Mesterséges értelem (Steven Spielberg, 2001)

Steven Spielberg életművének egyik legendásan felemásra sikerült darabja bizonyos elemeiben a mai napig delejező hatású. Az egyik ilyen elem Jude Law egészen különleges átlényegülése. Az A. I. – Mesterséges értelem című mozit az egyszerűség kedvéért talán cyberpunk köntösbe öltöztetett Pinokkió-parafrázisnak nevezhetnénk. Történetének igazi főhősei ezért nem a posztapokaliptikus világ reményvesztett lakói, az emberek, sokkal inkább a szerelem- és vágypótlás céljából létrehozott, valódi érzelmekre és ragaszkodásra képes androidok, a mechák.

Közülük is az egyik legizgalmasabb – és egyben legtragikusabb – karakter a Jude Law által életre keltett Gigolo Joe. David (Haley Joel Osment), a „családra lelő,” majd félredobott robotgyermek meséjének fojtogató szentimentalizmusát gyakorlatilag egyedül Joe feltűnése oldja. Law humorral, teátrálisan ugyan, de épp csak annyira túljátszva építi fel a folyton menekülő szexrobot figuráját, hogy ne oltsa ki az eredeti alkotói szándékot, és ne essen ki a mese főhőse, David tapasztaltabb segítőjének szerepéből. A szögletes, éles kontúrokkal megrajzolt arcél és a kissé darabos mozgás mögött is átviláglik a színész zsenialitása. A macsó kiszólásokból és apró gegekből építkező humora esendően emberivé, míg a fenyegető közegre adott kegyetlen válaszreakciói hidegen gépiessé teszik. Ez az elegy pedig végül nemcsak egy ikonikus alakítást eredményez, de bennünk, nézőkben létünkre vonatkozó súlyos dilemmákat is felvet. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

1.   Közelebb (Mike Nichols, 2004)

Játékos iróniája a filmtörténetnek, hogy egy évben jött ki a Közelebb és az Alfie remake: Jude Law két közeli alkotásban mutathatta meg, milyen is velejéig pimasz és lehengerlő nőcsábászként, valamint esetlenebb és szánni valóbb hősszerelmesként. Tegyük gyorsan hozzá, hogy a kontraszt csak tovább erősítette az egyébként is jó alakításokat. Mike Nichols színdarab-adaptációja persze jóval többet tett Law sebezhetővé tételében, minthogy ráadott volna egy pár szemüveget és felruházta volna egy unalmas, monoton és bizarr hivatással (a karakter ugyanis gyászjelentéseket írt egy újságban). A színész Dan Woolfja a film egyetlen olyan figurája a különös „édesnégyesből”, aki már-már megmosolyogtatóan tiszta pozícióban vészeli át a folyamatos bonyodalmakat, drámákat és átveréseket. Persze gyermeki ártatlansággal keresni a szerelmet a felnőttek kegyetlen játszmái közben sohasem kifizetődő: Dan a Közelebb egyetlen szereplője, aki igazán áldozatául esik az intrikákkal és hazugságokkal átszőtt történet folyásának, még úgy is, hogy ő sem marad teljesen ártatlan.

Law a tőle megszokott érzékenységgel kelti életre a karaktert, ám hozzáad egyfajta naivitást és esendőséget. Több jelenetben is – szóljon az Julia Roberts vagy Natalie Portman karakterének – szinte kisfiús rajongással és kötődéssel csüng aktuális szíve hölgyén, miközben lázasan és makacsul ragaszkodik a románchoz, amiről talán ő maga is tudja, hogy nem működik igazán. Ha pedig azt nézzük, hogy hány korábbi filmben kellett kisfiús sármjára kapaszkodva felépítenie a karaktereit, még nagyobb teljesítmény, hogy a Közelebb című filmben egy teljesen újféle oldalát mutatja meg ugyanannak az attribútumnak.

Jude Law bátor és hajszálpontos játékának köszönhető, hogy a jóképű, finom lelkű és érzelmes (néhol érzelgős) Dan úgy marad gyenge karakter, hogy egyértelműen érezzük, miért is nem választja őt egyik nő sem, ugyanakkor sosem fordul át szánalmasba vagy tenyérbemászóba a jelenléte. Ilyen egyensúlyt felépíteni sosem könnyű, pláne nem, ha másik három (Clive Owen a négyes utolsó tagja) erősebb karakter és erős színészi játék mellett kell jelenlétet sugároznia az embernek. (Kajdi Júlia)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A szuperhősök már ezerszer megmentették a világot a moziban. Mi a helyzet a tévével?

A VLOGtekercs ebben a hónapban a képregényadaptációk közül azokkal foglalkozik, amik nem a mozit célozzák. A tévében és a streaming-szolgáltatókon sorra érkeznek azok a képregényfeldolgozások amik valamilyen módon különlegesek, ráadásul nem csak saját kategóriájukban. A szuperhősök már meghódították a teljes popkultúrát, beleértve a kiképernyőt is, most megmutatjuk, hogyan!

Műsorvezető: Németh Míra

Szöveg: Vida László

Vágó: Nagy Tibor

Főcím: Gyenes Dániel

Projektvezető: Nagy Tibor

Producer: Molnár Kata Orsolya