Magazin

Tízből tíz: Kevin Costner mint amerikai ikon

Ha egyetlen panteonba szeretnénk gyűjteni az amerikai nemzeti identitást meghatározó sztárperszónákat, Kevin Costner kihagyhatatlan hollywoodi személyiség lenne. Rendíthetetlen bűnüldözőket és eltökélt baseballjátékosokat sorjázó színészi, illetve westernekért rajongó rendezői karrierje igazi amerikai ikonná formálta a művészt. Pályaösszegző munkája, a Horizont: Egy amerikai eposz kapcsán csokorba is rendeztük a sztár meghatározó alakításait.

Aki legyőzte Al Caponét (Brian De Palma, 1987)

Brian De Palma G-Man filmje, az Aki legyőzte Al Caponét a rendíthetetlenséget sugárzó, kábítószerekkel szemben hivatalosan zérótoleranciát propagáló Reagan-korszak emblematikus mozija. Főhőse Eliot Ness, a kormány embere (Government Man), aki azt a feladatot kapja, hogy felszámolja Chicagóban a szesztilalomra fittyet hányó, olasz-amerikai gengszter hatalmát, egyúttal a korrupciót és a szervezett bűnözést.

Eliot Ness pedig az aktív, cselekvő bűnüldözők mintapéldánya, a 80-as évek USA-jához illő konzervatív értékrenddel. Családos ember, aki a szobaajtóból gyönyörködve szemléli esti imát gyakorló kislányát. Igazi hazafi és hűséges alkalmazott, aki az FBI igazgatójáról John Edgarnak nevezi el kisfiát. Jól szituált férfi, akit egy sikeres rajtaütést követően gyengéd erotikával jutalmaz otthonteremtő felesége. És legfőképp érinthetetlen nyomozó, aki a megvesztegetésére érkező köztisztviselőt ókori római példára hivatkozva hajítja ki az irodájából. A jóképű, karizmatikus és hagyományos amerikai értékekért elkötelezett Kevin Costner tulajdonképpen e makulátlannak tűnő szereppel vált igazi A-kategóriás sztárrá.

A republikánus propaganda direkt jelenléte ellenére Eliot Ness nem steril figura, ami részben a G-Man és az ősöreg, ír katolikus közrendőr (Sean Connery) között kialakuló, rokonszenves mester-tanítvány kapcsolatnak, részben pedig Brian De Palma westernallúziókkal teli rendezésének köszönhető. Hiába játszódik az 1930-as évek küszöbén a történet, a Kevin Costner játszotta bűnöldöző a film egy pontján vadnyugati lovaskatonákat idéző vágtával üt rajta a szeszcsempészeken. Amikor pedig kiderül, hogy Al Capone rendszere csak önbíráskodás és zsarolás útján számolható fel, és a főhős a rend érdekében képes átlépni a törvény határait, a győzelem után egyszerűen kisétál az immáron tiszta lappal újjászülető városból. (Kiss Tamás)

Baseball álmok (Phil Alden Robinson, 1989)

Kevin Costner karrierje során nem csak western-eposzaiban igyekezett egyfajta kollektív amerikai mitológiát egyengetni. A baseball, mint kiemelt amerikai sport is majdnem olyan fontos életművében, mint a vadnyugati préri: a Baseball bikák (1988), A pálya csúcsán (1999), de legfőképpen a Baseball álmok (1989) ennek ékes bizonyítéka. Hiszen kevés nagyobb közösségteremtő erő van a sportnál – legyen szó játékosokról vagy nézőkről, igazán a sport képes a mai napig tömegeket megmozgatni, előcsalogatva a lappangóbb hazafias érzületeket is. „Ez a múltunk része, Ray! Emlékeztet minket mindarra, ami egykor jó volt, és megint az lehet” – mondja James Earl Jones Costnernek a Baseball álmok érzelmi csúcspontja felé közeledve. Az emberek visszavágynak abba az ártatlan, gyermeki múltba, amikor családjukkal és barátaikkal egybegyűlve egy emberként szurkolhattak kedvenc baseballjátékosaiknak.

A Baseball álmok ennek ellenére inkább szívmelengető fantasy, mint sportfilm – ilyen lenne az E.T., ha a kis Spielberg gyerekkorát filmezés helyett sportolással tölti. Hangozzék bármennyire is abszurdan, ahogy Costner, a naiv farmer egy baseballpályát épít a hátsó kertben egy titokzatos hang még annál is rejtélyesebb utasítására („ha megépíted, eljön majd”), hogy a sport legendás játékosainak szellemei elütögethessék rajta az időt az öröklétben, az inspiráló szentimentalizmustól és a megbocsájtó gyermeki naivitástól szem nem marad szárazon. Mint Costner életművének legjobb darabjai, a Baseball álmok is a jó értelemben vett hollywoodi eszképizmus mintapéldája, ahogy Costner is az ideális cselekvő hősé. Tűnjön bármilyen őrültségnek is a küldetés, a kitartó és szenvedélyes munka gyümölcse csakis a siker lehet. (Nagy Eszter)

Farkasokkal táncoló (Kevin Costner, 1990)

Éppen hogy A-listás sztárrá vált fiatal színészként, amikor a rendezésbe is belevágott Kevin Costner. A Farkasokkal táncoló a friss Horizonthoz hasonlóan mélyen személyes érdeklődésből fakadó, szorosan felügyelt western volt Costner részéről, ez esetben pedig megtérült a sok fáradozás: a máig népszerű filmet 12 Oscar-díjra jelölték, amelyből hetet meg is nyert, köztük a legjobb filmnek járót.

A Farkasokkal táncoló talán szentimentális, de sosem csöpögős film, amely a westernfilmek régi mumusának számító indiánellenességet végérvényesen az ellentétébe fordította. A film egyszerű szavakkal, túlmagyarázás nélkül meséli el az előítéletek levetkőzését, a határvidéken magányosan állomásozó hadnagy és a sziú indiánok fokozatos közeledését, amely szoros barátsággá nő, szenvedélyes szerelemmel kísérve. Az elbeszélés természetességéhez dísztelen színészi játék társul nemcsak az Oscar-jelölt Costner, hanem az indián színészek (főként a szintén Oscar-jelölt Graham Greene) részéről is.

Costner színészként és rendezőként is nagy teret hagy az őslakosoknak: kidomborodhat az emberségességük, szabadságuk, bölcsességük, természetközeliségük. A Farkasokkal táncoló a látványos kalandokon túl szelíd humorral mutat rá, hogy a fehér ember is tűnhet bolondnak, amikor bölényt utánoz vagy farkast szelídít, és az indián is megmosolyogtató, amikor túlzottan óvatos vagy újdonsággal találkozik. E gondosan felépített viszonyrendszer, a szimpatikussá tett szereplők és az érzelmi utazás után még felháborítóbbak a lelketlen fehér katonák gaztettei, őszinte aggodalmunk a szereplők sorsáért pedig azután sem szűnhet meg, hogy a befejezésben elmarad a látványos tragédia. Hiszen a végefőcím és a történelemtudásunk nyomán nehéz figyelmen kívül hagyni, hogy kevés olyan nyitott, érzékeny, árulással felérő változáson átesett tiszt akadt az amerikai hadseregben, mint a fiktív John J. Dunbar, aki nem az ellenséget látta az indiánokban, hanem a társat. (Gyöngyösi Lilla)

Robin Hood, a tolvajok fejedelme (Kevin Reynolds, 1991)

Robin Hood  legendája az angol folklór egyik legismertebb története: a gazdagokat meglopó és a zsákmányt a szegények között szétosztó haramia az igazság bajnoka, aki a zsarnokság ellen küzd – nem csoda, hogy a világcsendőri feladatot újra és újra magára osztó Amerikai Egyesült Államok előszeretettel dolgozta fel a történetet, ahogy az sem, hogy az amerikai álom szimbólumának számító Hollywood első premierje az 1922-es Robin Hood volt Douglas Fairbanksszel a főszerepben.

A legendás film óta több tucat adaptáció készült a történetből, melyek közül egyértelműen kiemelkedik Kevin Reynolds 1991-es darabja Kevin Costnerrel a főszerepben. Bár az évek során Errol Flynn, Giuliano Gemma, Sean Connery, Patrick Bergin, Russell Crowe, sőt Taron Egerton is íjat vett a kezébe, ha Robin Hoodra gondolok, mindig Costner arca ugrik be. A Robin Hood, a tolvajok fejedelme  talán a legkomplexebb feldolgozás mind közül, ami az amerikai értékek reprezentációja tekintetében is kifejezetten izgalmas. Ebben a verzióban Robin Hood – azaz Robin of Locksley – földjeit vesztett nemes, aki a keresztes háborút megjárva piperkőc úrifiúból a szegényekkel és a mássággal szemben is empatikus férfivá érett. Amikor hazatér a Szentföldről, döbbenten konstatálja, hogy szeretett hazája a kapzsiság és a hatalmi játszmák színtere lett. Hamarosan új célra lel, és az elnyomás elleni harc élére áll – ahogy azt egy a szabadságért bármit vállaló, jó amerikai is tenné.

Costner, aki korábban a Farkasokkal táncoló bölényjelenetén már dolgozott együtt Reynoldsszal, kifejezetten a rendező kedvéért vállalta el a szerepet. Az ő Robin Hoodja egy igazi amerikai idol, aki szenvedélyesen cselekszik, amikor cselekedni kell; nemcsak kiáll értük, de akár kockázatot is vállal az igaz értékekért; sőt, nem fél kimutatni az érzéseit sem. (Molnár Kata Orsolya)

JFK: A nyitott dosszié (Oliver Stone, 1991)

Színészünk filmográfiájában a JFK: A nyitott dosszié nem az első és utolsó olyan alkotás, ami túllépi a háromórás játékidőt, de ha ilyen erős az alapanyag, annak nem lehet ellenállni. Valószínűleg Oliver Stone egyik legjobb filmjében Kevin Costner kapta Jim Garrison, a New Orleans-i kerületi ügyész szerepét, aki arról lett ismert, hogy egyedüliként ment szembe az amerikai állammal az 1963. november 22-én történt Kennedy-merénylet összeesküvésének lebuktatása reményében. Maréknyi kollégájával rágták át magukat az iratokon, kérdezték ki a kapcsolódó feleket, és fedeztek fel oda nem illő, az egész „lezárt” ügyet ellentmondásokba terelő bizonyítékokat. Tőről metszett konteófilm, amely hangosan állítja, és igyekszik felhívni mindenki figyelmét igazságára: John F. Kennedy meggyilkolása egy belső művelet volt, nem a magányos orvlövész, Lee Harvey Oswald gyilkossága.

A sztori Garrison saját memoárja alapján készült, a kőkemény infócunami szócsövének pedig nem is találhattak volna jobb arcot Kevin Costnernél. Ő az, akit Oliver Stone arra használ, hogy az amerikai társadalomnak felmondja a leckét: a jól fésült, állandóan elegáns, elbűvölő kisugárzású színész pedig maradéktalanul eleget tesz a feladatnak, miközben rengeteg emberi vonulatot tud kölcsönözni hihetetlenül profi karakterének. Garrison a filmben nemcsak az igazság megszállottja, mert mindezt a hatalom irányába történt elbizonytalanodása, valamint családjának féltése fűti. Számára fontosabb, hogy kiderüljenek a titkok, mert így nem képes megbízni országa kormányában sem, és ezzel lőttek az esélynek, hogy fiai egy tisztességesebb világban nőjenek fel. Az egyik legemlékezetesebb rész ebből a privát életét bemutató szálból, mikor Bobby Kennedy halálát követően a még elemibb rettegésben összeforrnak feleségével és szeretkezni kezdenek.

Nem ezek az érzéki pillanatok jellemzik a filmet, de sokat hozzátesznek a jellemek formálásához.

Mert azon kívül főleg a nyomozási procedúrát látjuk, meg a rengeteg vallomást, hosszú monológok formájában – köztük olyan remek színészek előadásában, mint Joe Pesci, John Candy, Tommy Lee Jones vagy Donald Sutherland. És persze, talán a legnagyobbat épp Kevin Costner adja elő a film fináléjában, több mint 20 percen keresztül. Beleveri az utolsó nézőbe is azt a bizonytalanságot, hogy elhallgatnak valamit. És az a durva, hogy valószínűleg igaz minden, amit a filmben hallhattunk, hiszen az iratokat egészen 2029-ig titkosította az állam, nehogy bármi kiderüljön belőle. Mindaddig az marad az igazság, amit Oswaldról állítanak, de talán még inkább, amit belül hiszünk. (Szécsényi Dániel)

Több mint testőr (Mick Jackson, 1992)

Bár a listán szereplő filmek nagy részében Kevin Costner tradicionálisan maszkulin műfajok hőseként képviseli az amerikai értékideált, akadnak pályáján a női szíveket megdobogtató klasszikusok is. A Több mint testőr szerencsés csillagállás alatt született: a korakilencvenes évek thrillerhullámát meglovagolva összehozni az évtized popkirálynőjét a pályája csúcsán levő Costnerrel, megfűszerezve az egészet egy nagy adag romantikus melodrámaisággal és pár, a film zenéjét minden idők legkelendőbb soundtrack-albumává tevő gigaslágerrel? Garantált kasszasiker. Mindkét főszereplő azt nyújtja, ami igazán sztárrá tette őket: Whitney Houston ragyogó zenei tehetségét, Kevin Costner pedig a hozzá oly közel álló westernhős-archetípust.

Costner karaktere hős ugyan, de nem megközelíthetetlen, nem feddhetetlen. A Több mint testőr eredetileg Steve McQueenre írt figurájaként (ezt őrzi Costner hajviselete is) mogorva, vonakodó és távolságtartó, időre van szüksége, amíg merev profizmusából engedve hagyja magát átadni a Houston iránti vonzalmának is. Mégis, a maga hétköznapi módján hősies: veszélyes és felelősségteljes hivatását teljes odaadással végzi, bátor, kitartó, tettre kész. A népszerű énekes-színésznőre egyre valósabb fenyegetést jelentő zaklatók ellen felbérelt testőrként Costner kötelességtudó magányos hősként érkezik a nő életébe, majd dolga végeztével, kis híján életét áldozva a megmentendő nőért, ugyanilyen magányosan is „lovagol el” az I Will Always Love You szívszaggató dallamára. Tovább a következő munkára, tovább egy újabb – a westernmetaforát végigvíve – megvédésre szoruló kisvárosba. Sose érhet igazán révbe: szólítja a kötelesség, várják az újabb kalandok. (Nagy Eszter)

Tökéletes világ (Clint Eastwood, 1993)

Kevin Costnert egyértelműen foglalkoztatja John Fitzgerald Kennedy személye és kora, három olyan filmben is szerepelt, ami a meggyilkolt amerikai elnökhöz kapcsolódik. Közülük (JFK: A nyitott dosszié, Tizenhárom nap: Az idegháború) a legkevésbé ismert a Tökéletes világ, ami a nemzeti identitást formáló merénylet évében játszódik, és egy szökött fegyenc után folytatott texasi hajsza tragikus történetét meséli el. Butch Haynes (Kevin Costner) egy Phillip nevű kisfiút túszul ejtve menekül a bűnüldöző szervek elől, a bűnöző és a gyermek között kialakuló kötelék azonban szokatlan időutazásra készteti a férfit: képes lesz-e arra, hogy ne örökítse át felnőttként a srácra saját gyermekkori traumáit?

A Titokzatos folyó ismeretében Clint Eastwoodtól cseppet sem meglepő, hogy a megrontott gyermeki ártatlanság megbocsáthatatlan bűnére, és az ily módon megsebzett lelkű felnőttek hibás döntéseire épít fel egy bűnügyi történetet. Kevin Costner pedig ragyog a moralitás szürke zónájában tévelygő bűnöző szerepében. Butch Haynes alakja számos érzelmi regiszteren mozog: hol szabadságot hajszoló, nehézsorsú kisember, hol kegyetlen és kíméletlen gyilkos. Az útszéli étteremben ellenállhatatlan, vágyait megélő férfi. De legfőképpen túszát szabadakaratra nevelő pótapa, és ezáltal saját gyermekkorát újrateremtő, traumatizált lélek. A színész hol igéző tekintetét sötétbe burkolva dermeszti meg a nézőt, hol sármját szabadon eresztve késztet azonosulásra. A fiát ok nélkül pofozó, fekete farmer láttán elszabaduló indulatok pedig felejthetetlen érzelmi tetőpontot biztosítanak Kevin Costner megkapó alakításának. (Kiss Tamás)

Tizenhárom nap: Az idegháború (Roger Donaldson, 2001)

Egy film, amely két és fél órában elmeséli a Szovjetunió és az Amerikai Egyesült Államok hidegháborújának legforróbb pontját. 1962-ben Kubába telepített szovjet atomrakéták okoztak iszonyatos fejtörést, Roger Donaldson pedig az amerikai adminisztráció szemszögéből taglalja ennek a tizenhárom októberi napnak a történetét. Ekkor John F. Kennedy volt az elnök, a diplomáciai konfliktust öccsével, az igazságügyminiszter Roberttel, valamint a kormány bizonytalan tagjaival együtt volt kénytelen megoldani – merthogy több munkatárs tulajdonképpen kétségbe vonja a Kennedy fivérek alkalmasságát. Volt azonban, aki nem tágított mellőle, de még személyes barátként és kollégaként sem tudott 100%-ig megbízni az idolnak is beillő elnökben.

Kevin Costner alakítja Kennedy elnök asszisztensét, Kenneth O’Donnell-t, aki különleges figura a politikusgarmadában. Többek közt saját személyes, családi szála miatt is átmenetet képez az átlagember és a hatalmi elit közt. A film egyik legjobb jelenetében épp ez adja a konfliktus alapját, mikor feleségét tájékoztatja az evakuáció lehetőségéről, majd közli, neki az elnökkel kell maradnia az atombunkerben. A kubai rakétaválság paranoiájának emberre gyakorolt hatását mutatja be Costner, aki ezúttal nem a szuperkarizmatikus, mindentudó amerikai jófiú benyomását kelti. Ideges, kapkod, ráadásul tekintélyben bőven lekörözi őt Bruce Greenwood mint JFK. Ha nem is a legtöbb színészi dimenzióját tudta itt megmutatni Costner, mégis izgalmas csapatjátékosként mutatkozik meg. Az meg külön érdekes, hogy Oliver Stone rendezése után tíz évvel ismét egy Kennedyről szóló filmben játssza a főszerepet. (Szécsényi Dániel)

Fegyvertársak (Kevin Costner, 2003)

Bár a ‘70-es évek hajnalán kifulladt az előző két évtized hollywoodi filmtermését uraló westerndömping, és sokan temetni kezdték a műfajt, mégis minden évtizednek megvan a maga ikonikus, megkerülhetetlen westernklasszikusa. A ‘80-as éveknek mondjuk a Silverado, a ‘90-es éveknek a Nincs bocsánat, a 2000-es éveknek pedig a Fegyvertársak.

Kevin Costner harmadik rendezése – amellyel mind pénzügyi, mind pedig kritikai szempontból sikerült jóvátenni A jövő hírnökének katasztrofális bukását – egy csodálatos és meglepően régi vágású vadnyugati eposz. 2003-ra a western már nemcsak a modern, de a posztmodern korszakán is átesett. A klasszikus toposzok paródia tárgyává váltak a Spencer-Hill filmekben, és a westernsztárként befutó Clint Eastwood is jókat csavart rajtuk a saját rendezéseiben. Costner azonban nem érdekelt a műfaj dekonstrukciójában. És ebben rejlik a Fegyvertársak szépsége és sikerének titka is: a 9/11 nemzeti tragédiája után épp egy olyan filmre volt szüksége az amerikai népléleknek, amely kalapot emel és tiszteleg a nemzet teremtésmítosza és annak hősei előtt.

A Fegyvertársak tulajdonképpen egy eposzi méretű, romantikus haverfilm (J. Michael Muro csodálatos képeivel és Michael Kamen zenéjével), amiben két szabad, folyamatosan úton lévő cowboy kénytelen szembeszállni az őket pusztán egoista hatalomvágyból kipécéző földbirtokossal. Kevin Costner és Robert Duvall összjátéka szenzációs. Előbbi sztár tulajdonképpen az egyik legfőbb amerikai érték, a szabadság megtestesítője. Sőt az egész országé: tisztában van azzal, hogy milyen bűnöket követett el a múltban, de folyamatosan igyekszik jobbá válni. Ám egy dolgot nem tűrhet: hogy egy pöffeszkedő despota – Michael Gambon közvetlenül Dumbledore palástjának átvétele előtt – mondja meg, hogy mit tehet, és mit nem. Costner talán naivan, de őszintén hisz ebben az Amerikában, és a klasszikus amerikai értékekben, épp emiatt működik kifogástalanul a Fegyvertársak. (Pongrácz Máté)

Mr. Brooks (Bruce A. Evans, 2007)

Kevin Costner, az amerikai értékek megtestesítője – mint tudathasadásos sorozatgyilkos? A Mr. Brooks című filmben nyújtott alakítása Costner legzavarbaejtőbb, leginkább karrieridegen szerepévé vált, és mégis megerősíti színészi kvalitásait: mert Costner még egy perverz állat szerepében is képes a dignitasnak saját színészi védjegyévé vált fokát sugározni.

A dignitas római kifejezés (nincs modern megfelelője): az a fajta méltóság, ami az embert minden helyzetben mások fölé emeli; a morális tartás, a társadalmi megbecsültség és a személyes karizma egy rendkívüli kombinációja. Mr. Brooks a felszínen feddhetetlen üzletember, a társadalom bajnoka; jó apa és férj. Ritkán uralkodik el rajta második személyisége (akit egyébként egy másik szerepben meg is elevenít a film) – ilyenkor viszont gyilkolni megy. Ez a kettősség adja a film alapfeszültségét és Costner nemcsak briliánsan lavírozik köztük, de mindkettőben – igen, a beteg gyilkos szerepében is – meggyőzően sugározza a védjegyévé vált tartást.

Mr. Brooks szüntelen küzdelemben áll belső démonával a normális élet esélyéért. A gyilkolás iránti szenvedélyét nem tudja elfojtani, ugyanakkor szégyenérzet és bűntudat is gyötri; Costner egyik legkiemelkedőbb karakteríve az, amelyben végre szembenéz majd saját függőségével és rá kell ébrednie, hogy ez a része sosem fog eltűnni. Costner játéka a filmtörténet egyik legkiválóbb sorozatgyilkosává emeli Brooksot, azonos szinten Hopkins Hannibal Lecterével – mélyen összetett, emberi figurává varázsolja, akinek tettei mögött sokkal több húzódik meg, mint puszta kegyetlenség (és mégis, ez utóbbit sem rejti el – ez határozottan nem egy családi film).

Brooks karaktere kivételes erővel ábrázolja, hogy a leggonoszabb emberek is képesek lehetnek emberi érzelmekre és belső konfliktusokra; egyúttal megmutatja egy szélsőségesen kettős szerepben Costner színészi nagyságát. A film valami oknál fogva nem vert erős hullámokat, de aki Costnerre ereje teljében kíváncsi, jobb példát nem is talál. (Havasmezői Gergely)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com