Magazin

Tízből tíz: Morgan Freeman legjobb alakításai

A kultikus Morgan Freeman olyan, mintha Hollywood jobbik szellemeként ülne a világsztárok parnasszusán, és intene minket békére és tisztességre. Tíz kedvenc alakításunkat gyűjtöttük össze tőle.

Ha meg kellene határozni, milyen lehet Isten hangja, sokan Morgan Freeman orgánumára tippelnének. Nem lehet véletlen, hogy A minden6ó című vígjátékban is magát az Urat kellett eljátszania: a színész a hosszú évtizedek alatt magabiztos imázst épített magáról, kastélyának masszív téglái pedig az átélhető, empatikus alakítások.

Mind magányosak vagyunk a magunk módján – Solos

Morgan Freeman nem az a színész, aki különösebben meglep minket szerepről szerepre, vagy aki folyamatosan újradefiniálja magát. Ő az, akiben megbízunk, hisz még legrosszabb filmjeivel – amiből kijutott bőven – sem okozott csalódást számunkra a színészi fronton. A májusban bemutatott Solos, valamint a hamarosan érkező A nagy visszatérők és a Sokkal több mint testőr 2. apropóján

íme, a 10 általunk legjobbnak ítélt alakítása!

 

10.   Robin Hood, a tolvajok fejedelme (Kevin Reynolds, 1991)

Ki hinné, hogy 1991-ben az akkor már 54 éves Morgan Freeman túl volt már több évtizednyi színészkedésen és két Oscar-jelölésen, a nevét azonban sokan még mindig nem ismerték. Ez változott meg egy csapásra, amikor beült Kevin Costner mellé az ágyúgolyó hajítóba, hogy egészen a világhírnévig, és egy azóta töretlenül magasan szárnyaló karrierig repüljön. Én magam is Azeem szerepében ismertem és szerettem meg az öblös hangjáról híres színészt, aki nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Kevin Reynolds Robin Hoodja a klasszikus angol történet egyik máig legszerethetőbb adaptációja legyen.

A Robin Hood, a tolvajok fejedelme egyik legnagyobb erőssége, hogy a viszonylag egyszerű történethez komoly háttérsztorikat és komplex karaktereket illeszt (gondoljunk csak a Nottingham bírója és boszorkánya, vagy Robin Hood és testvére, Skarlát Will közötti kapcsolatokra). Az egyik ilyen, a Robin of Sherwood című angol tévésorozat ihlette háttértörténet révén született meg Azeem figurája is, akit Robin Hood a keresztesháborúk során ismert meg: megmentette az életét, aki ezért cserébe vele tartott Angliába, hogy törlessze adósságát. A tragikus előtörténetű férfi Robintól teljesen új életet kapott: új célt, barátokat, lehetőséget a boldogságra – hűségével, nemességével, szellemességével, műveltségével, sőt, még esendőségével is azt bizonyítja, hogy meg is érdemli ezt az új esélyt.

Prop Store - Ultimate Movie Collectables

Ez a megjelenítés rendkívül jót tett a muszlimok megítélésének is, hiszen a film születésének idején (és valljuk be, azóta sem túl gyakran) nem igazán volt jellemző Hollywoodban a csoport ennyire pozitív ábrázolása. Freeman szépen, komótosan építi a rendkívül szerethető mór karakterét, akit már megjelenése első kockáiban a szívünkbe zárunk, és aki iránt a szeretetünk a film előrehaladtával csak fokozódik. Talán ez a szerethetőség valójában nem is Azeem, hanem Freeman sajátja, így talán az sem meglepő, hogy oly sok más filmben játszott karakterén is ismerősen átszűrődik. (Molnár Kata Orsolya)

 

9.   Nincs bocsánat (Clint Eastwood, 1992)

Morgan Freeman igazi felfutása a nyolcvanas, kilencvenes évek fordulóján kezdődött, így a Nincs bocsánat az első híresebb filmjeinek egyike. A western egyik utolsó hírvivőjeként Clint Eastwood szokatlan hangulatú filmet készített (amelyet „Sergiónak és Donnak” ajánl): a Nincs bocsánat az erőszakábrázolásában brutális, míg a szereplőivel szemben empatikus, finom. A karakterek a megszokott westernszereplőknél idősebbek, amikre tesz is utalásokat a film – ennek ellenére ugyanolyan durvaságok érik őket (sőt), mint a műfaj hagyományos hőseit, ami egyszerre őszinte, nyers és szívszorító.

A Nincs bocsánat főszereplője egyértelműen a rendezést is vállaló Eastwood, azonban a film és az ő karaktere is elképzelhetetlen lenne Freeman támasza nélkül. Az öntudatos, de csendes és nyugodt Ned Logan egyenrangú társa a jó útra tért (?) bérgyilkosnak. A film különlegessége, hogy egyszer sem utal Freeman bőrszínére – noha eleve ritkán kerülnek westernek vagy a korszakban játszódó filmek főszerepébe feketék, egy ilyen merengő, beszélgetős darabban pedig könnyen lehetett volna alkalom ennek megvitatására. A színész azonban olyan magától értetődő természetességgel, elemi tartással van jelen minden helyzetben, a barátai és az ellenségei köreiben egyaránt, hogy valahogy senkinek nem jut eszébe ezt szóba hozni. Ezáltal a Nincs bocsánat sokkal inkább az érzékenyítés irányába (is) hat, mint a harcos antirasszista filmek: a Vadnyugaton is barangoltak feketék, félig jó, félig rossz emberek, akiknek érdemes elmesélni a történetét. (Gyöngyösi Lilla)

 

8.   Invictus: A legyőzhetetlen (Clint Eastwood, 2009)

A kései Clint Eastwood filmművészetének középpontjában a példaképmutatás áll. Ám míg a tízes évek második felében szinte kizárólag az amerikaiakhoz szól, az ezredforduló utáni években még olykor-olykor nemzetközi hősöket is reflektorfénybe emelt (pl. Levelek Ivo Dzsimáról). Nelson Mandela, mint példakép, kiváló választás volt, hiszen a Dél-Afrikai Köztársaság társadalmi feszültségei könnyen értelmezhetők az amerikaiak számára is. Az Invictus: A legyőzhetetlen az apartheid rendszer felszámolóját, az emberiség legújabb kori történelmének egyik legfontosabbját mutatja be – de csak részben. A film középpontjában ugyanis a rögbi áll.

Stéphane Bergès on Twitter: "Morgan Freeman, né le 1er juin 1937...Les Évadés, Invictus, Seven, Impitoyable, Amistad, Evan tout-puissant, Million Dollar Baby...@sjmay92 @Orange_Cinema @IKnewThemWell @AlbertGalera @TicoRomao @dwinle @JuanFerrerVila ...

Eastwood egy sportfilm keretében mutatja be a Dél-Afrikai Köztársaság társadalmi megosztottságát. Az apartheid megbukása utáni évben tartott rögbi-világbajnokság a rendező értelmezésében tökéletes lehetőséget jelentett az államférfi számára a társadalmi egység megteremtésére. Bár ez a feladat a főszereplő sportoló vállán nyugszik (Matt Damon alakításában), de a megbízást Mandelától kapta.

A híres politikust Eastwood nagyon óvatosan, árnyaltan mutatja be. Az Invictus: A legyőzhetetlen egy sejtelmes, nagyapószerű figuraként ábrázolja Nelson Mandelát. Ezt pedig hibátlanul hozza Morgan Freeman, akinek ikonikus hangja jól passzol a magából nyugalmat árasztó figurához. A színész méltán kapta meg játékáért a ötödik Oscar-jelölését, és bár Jeff Bridges elorozta előle a díjat 2010-ben, Freeman így is az egyik legjobb Mandela-alakítást nyújtotta a tízes évek elejének dömpingjében, amikor rövid időn belül több film is bemutatta a dél-afrikai államférfit. (Tóth Nándor Tamás)

 

7.   Az 54. hadtest (Edward Zwick, 1989)

Ha az amerikai polgárháborúban játszódó pátosszal teli filmet képzelünk el, akkor nem hiányozhat belőle egy klasszikus apafigura. Ha ez a film ráadásul az első színesbőrű ezredről szól, akkor erre a szerepre a legjobb választás Morgan Freeman. Az 54. hadtestben Shaw ezredes azt a feladatot kapja, hogy állítson fel egy ezredet kizárólag színesbőrű férfiakból, akik fehér társaikhoz hasonlóan szembe szállhatnak a déli ellenséggel. Ennek a hétszáz embernek egyike John Rawlins (Freeman) felszabadult rabszolga is. Az ezred közkatonái tanulatlanok és szervezetlenek, ráadásul rosszul felszereltek is, de megvan bennük a küzdeni akarás és a lelkesedés. A csapatból kitűnik Rawlins, aki idősebb társainál, ezért itt is a későbbiekben legendássá váló Freeman-figurát látunk.

Glory (1989) | Columbus Association for the Performing Arts

Morgan Freeman úgy alakítja Rawlinst, amilyen a szerep is: bölcs, megfontolt, ugyanakkor határozott és földhözragadt. Rawlins bizonyos mértékben összeköti a nemrégiben szabaddá váló egyszerű fekete embereket a vasalt uniformisú fehér felettesekkel. A többieket óva intő, nevelő szándékú vezető, de pragmatikus és tisztánlátó barát is, aki pontosan tudja, mire van szüksége az ezrednek. Az 54. hadtestben az összekötő szerepet a rang is kíséri, ahogy ő lesz az első fekete altiszt az uniós seregben.

Freeman számára Az 54. hadtest volt az egyik ok, hogy a ’90-es években az amerikai film egyik elsőszámú csillaga lett. A nagyszabású polgárháborús csatákban is megmutatja a színész, mi az a szerep, ami igazán jól áll neki és ikonikussá tette őt a későbbiekben. (Nagy Tibor)

 

6.   Millió dolláros bébi (Clint Eastwood, 2004)

A Millió dolláros bébi valami olyat mutatott meg, ami sokak szívének közepébe talált. Egy olyan diadalmenetet, amihez olyan fájdalmas árat adott a történet, amit nagyon nehéz elfogadni. Harminc év fölött bokszolói karrierre váltani a pincértálcát? Nőként? Ez Clint Eastwoodnak való alap, Morgan Freeman pedig Eddie Dupris szerepében a rá jellemző visszafogott stílusban gördíti előre a szokatlan alapokon nyugvó cselekményt. Freeman karaktereinek nyugalma, azok nyugalma, akiket nem kíméltek az élet viharai. A tengerészként is jól ismert színész a Millió dolláros bébi edzőtermében mintha egy fedélzetet mosna fel, csak itt bokszolók és bokszolni vágyók között sétál ráérős nyugalommal.

Morgan Freeman's energetic performance in Going in Style

Eastwood és Freeman olyan összeszokott párost alakít a filmben, akik jól tudják, hol húzódnak a határvonalak kettejük között. Csendes háttérjátékos, aki akkorát húz be a nála jóval fiatalabb, szemtelen ökölvívónak, hogy az elterül a földön. A két férfi közötti csendes megértés alapjait homály fedi, de a dinamika a hétköznapok jeleneteiben jól megmutatkozik.

Hogyan készül fel egy szerepre? – tették fel a film kapcsán készült interjú során a kérdést. Freeman a rá jellemző egyszerűséggel azt válaszolta, hogy elolvassa a forgatókönyvet. A Millió dolláros bébinél pontosan tudta, hogy szeretné, ezt a szerepet. Ezt a szerepet rá írták. Nagyon kevés más színész játszhatta volna el hitelesen. (Mlinárik Mariann)

 

5.   Hetedik (David Fincher, 1995)

David Fincher egyértelműen a krimik világában érzi jól magát, de egyik alkotása sem sikerült olyan erőteljesre, mint a Hetedik, és ez legalább annyira köszönhető William Somerset (Morgan Freeman) karakterének, mint a mellbevágó végkifejletnek. Természetesen a kultikus csavar koronázta meg a sztorit, de a bizarr eseményeknek, David Mills (Brad Pitt) karakterfejlődésének és a felderítendő eseteknek a kombinációja sem lenne önmagában elég, hogy ilyen érdeklődve figyeljünk a teljes játékidő alatt.

Se7en - morgan Freeman photo (40894393) - fanpop

Somerset karaktere a film során látszólag már alig-alig változik. A kezdéskor már rendelkezik minden olyan tulajdonsággal, mellyel a záró jelenetekben, és minden olyan tudásnak, képességnek is a birtokában van, amire szüksége lehet a nyomozás során, de leginkább a tanulni és megérteni vágyásnak. Ez az, amit rendíthetetlenül próbál átadni társának és nekünk is.

Míg a krimik főszereplő bűnüldözői általában a nyomozás során gyűjtik össze a szükséges tapasztalatokat, Somersetnek már nem kell hová fejlődnie. Így a kérdés esetében nem az, miként tesz szert a megoldáshoz vezető erényekre, sokkal inkább az, vajon milyen titkokat rejthet a múltja, hogy ide jutott. Bár erre csak kevés választ kapunk, a Hetedik atmoszférájának és feszültsége forrásának ez a Morgan Freeman karakterét körüllengő rejtély, és az ahhoz tökéletesen illő színészi játék az egyik legfontosabb alapköve. (Nardai Dorina)

 

4.   Deep Impact (Mimi Leder, 1998)

Az idősödő Morgan Freeman legfontosabb – és legtöbbet parodizált – tulajdonsága, hogy árad belőle a feltétlen megbízhatóság. Ha könyvet olvas, a hangjára relaxálni lehet. Ha ő alakítja az Egyesült Államok elnökét, a legszívesebben odaköltöznél.

Pedig a Deep Impact trükkös módon, egy botránnyal fenyegető sajtónyomozás szálán jut el a hétköznapi világból az elnököt játszó Freeman első pillanatáig: amit a film egészen idáig implikál, az a politikai elit megbízhatatlansága lenne. Morgan Freeman kell ahhoz, hogy egy pillanat alatt feje tetejére állítsa az addig alulnézetből, a kisember szemszögéből operáló eseménysorozatot és helyére állítson egy top-down, központosított, eposzi katasztrófafilmhez illő akciótervet: mert ő az a színész, akinek azonnal elhiszed, hogy végtelen bölcsességében a tökéletes tervet választotta ki a faj túléléséhez akkor is, ha irgalmatlan morális bonyodalmakkal jár.

morgan-freeman-black-president – . . . real nobody . . .

A film 1998-as: tíz évvel az első valódi afroamerikai elnök előtt mutatták be (és sokan vélték képtelenségnek Obama megválasztását még 2008-ban is). Valóban, a sci-fi katasztrófafilm egyik leginkább fiktív elemének az a fekete elnök tűnt, akit a nemzet különösebb problémák nélkül elfogad. (Nem a hasamra ütök: egy riporter egy az egyben megmondta Mimi Ledernek, hogy Freeman mint elnök még a filmhez képest is túl sci-fi.) Ehhez képest Freemant szokás a film egyik legnagyobb erejének tartani, éppen azért, mert megtestesíti annak a kormányzatnak a képét, amelyik sikert arat az armageddon kapujában is.

A film szokatlanul optimista, a színészvezetési aspektusa például különleges – a legtöbb szereplőben hangsúlyozottan erős az emberi kedvesség, megbízhatóság, áldozathozatal vonása (majdnem annyira, amennyire a szociológiai kutatások szerint valódi katasztrófahelyzetben lenni szokott – igen, a valóság erős ellentétben áll a filmvásznon oly kedvelt „ember embernek farkasa” hozzáállással). Freeman azonban ebből a gárdából is fejjel kimagaslik: a film pozitív világlátásának sarokköve, a működő világ szimbóluma, olyan erővel, amire csakis ő képes. (Havasmezői Gergely)

 

3.   Hamis riport (Jerry Schatzberg, 1987)

A lista nagy része szólt arról, hogy Morgan Freeman milyen pulzuscsökkentő és áhítatos jelenléttel bír a vásznon, mennyire kiváló, bizalomgerjesztő és nagytekintélyű mentorfigurákat képes kirázni a kisujjából. Ennek az ellenkezője is ugyancsak igaz: listánk legkorábbi filmjében ugyanis a vér is meghűl a nézői ereiben Freeman karaktere láttán.

A Hamis riport című, meglehetősen gyenge filmben a még ismeretlen színész Christopher Reeve oldalán játszik. A Reeve által alakított New York-i riporter a gettó kellős közepéről tudósít hetente a Street Smart című műsorban, mellette újságírói karriert is űz, ahol a szűkös határidő miatt hazudik egy óriási cikket, melyben egy lányokat futtató úriemberrel készít interjút. Az anyag óriásit szól, mindenki kíváncsi lesz, ki a rejtélyes férfi, ezért a prostikereskedőhöz arcot kell találni. A riporter pedig nem is sejti, mennyire belenyúl a méhkasba azzal, hogy az éppen tárgyalásról tárgyalásra járó „Fast Black” néven elhíresült stricivel kezd bratyizni.

Street Smart (1987) - Photo Gallery - IMDb

Morgan Freeman alakítja azt a pimpet, aki tökéletesen prezentálja azt, hogy „len az utszán nincsen kegyelem”. Egyszerre sztereotip a szerepe, hiszen egy meglehetősen kisstílű, de hatalmáért és tekintélyéért foggal-körömmel ragaszkodó fickót látunk – ami mégis dob az összképen, hogy ezt mind Freemantől kapjuk. Szinte soha ennyi energiát és laza stílust nem láthattunk a sztártól, ráadásul a Hamis riport erejét az adja, mikor karaktere pillanatok alatt átvált jópofizó kujonból csonkítással fenyegetőző rohadékká. Freeman két vállán viszi a filmet, és bebizonyítja, hogy antagonistát is lenyűgözően tud hozni. (Szécsényi Dániel)

 

2.   Miss Daisy sofőrje (Bruce Beresford, 1989)

Az 1989-es Oscar-díjas alkotás Freemant már az ötvenes éveiben találta meg, aki köztudottan idősebb korában lett befutott színész Hollywoodban. Ő alakítja Miss Daisy életvidám sofőrjét, Hoke-ot, aki el nem múló odaadással szolgálja az idős asszonyt évtizedeken át.

A ’40-es években játszódó, egyébként nem túl mozgalmas film sztorija szerint Miss Daisy (Jessica Tandy) mogorva özvegyasszony, aki még saját fia (Dan Aykroyd) szerint is nehezen viselhető természettel bír, és egy nap összetöri az autóját egy szimpla tolatás alkalmával. Fia ezért felveszi mellé Hoke-ot, aki hónapokig tulajdonképpen kedvtelésből jár az asszonyhoz, mert az nem hajlandó igénybe venni a szolgálatait. Egy nap megtörik a jég, és a sofőr és munkaadója elválaszthatatlan barátokká válnak. Ezt a folyamatot kíséri végig Bruce Beresford filmje.

Driving Miss Daisy' Review: 1989 Movie – The Hollywood Reporter

Bár alakításáért Jessica Tandy kapott több elismerést (Oscar-díj, Golden Globe-díj, BAFTA-díj), Freeman visszafogott játéka nélkül mit sem ért volna az egész. Az ő alakításának sava-borsát az adja, hogy rendíthetetlenül és ellentmondást nem tűrően áll Miss Daisy rendelkezésére még akkor is, amikor az eljátssza, hogy nincs rá szüksége. Nem használ nagy szavakat (nem is különösebben okos, még olvasni sem tud), nem tud semmi nagyszerűt, de ellenállhatatlan derűje és megingathatatlan optimizmusa még az asszonyt is átsegíti minden nehézségen. Ráadásul finoman felvillantja a feketék kirekesztettségét, de Hoke ennek a tragédiáját is olyan csendesen és magától értetődően éli meg, mint aki tudja, hogy ő bizony semmit nem tud tenni a megbélyegzés ellen.

Visszatekintve az Oscar-díjak történetére, gyakran éri a filmet elmarasztalás, miszerint mégis miért jutalmazták ennyi szoborral. Talán, ami a leginkább feledhetetlenné teszi, az Morgan Freeman mosolya, amivel bármilyen felhőt eloszlat az ember feje felől. Jó nézni, ahogy a lénye betölti a vásznat, és hallgatni, ahogy beszél. Freeman ebben a filmben mutatta meg a közönségnek igazán, hogy nem kell óriásit cselekedni a moziban ahhoz, hogy az célba érjen, és azonosulni lehessen vele. (Kovács-Moldován Tünde)

 

1.   A remény rabjai (Frank Darabont, 1994)

A remény rabjai kicsit olyan nekem, mint maga Morgan Freeman. Valahányszor az IMDb toplistáját nézegetem, mindig elgondolkozom rajta, vajon miért ez vezeti évek óta megdönthetetlenül, miközben látszólag semmi igazán újító, meghökkentő vagy különleges nincsen benne. Aztán mindig rájövök, hogy a patikamérlegen adagolt profizmus miatt nemcsak kiérdemelte a helyét, de valószínűleg ott is marad jó sokáig.

Bár Morgan Freeman valószínűleg nem lenne egy hasonló színészlista élén, de akárcsak A remény rabjairól, róla sem találnánk egykönnyen negatívan nyilatkozó filmrajongót. Annak pedig, hogy miért lehet ennyire szeretni, a kvintesszenciáját láthatjuk Red karakterében. Egyszerre hétköznapi ember, és kiemelkedő személyiség, akivel azonosulni lehet, mégis vezetőnknek is elfogadnánk. Bölcs, mégis esendő, aki ezt vállalja is, így hiteles és megbízható barát. Nem utolsó sorban pedig majdhogynem mindentudó, kiegyensúlyozott narrátor.

Úgy sejtem, a legtöbben, ha Morgan Freemanre gondolunk, nagyjából egy, a fenti tulajdonságokkal rendelkező személyiséget képzelünk el (a bűnöző/gyilkos mivoltát leszámítva persze). És pont ezek miatt igazi Jolly Joker színész, akivel nem lehet mellényúlni: ahogy A remény rabjai, úgy Morgan Freeman is mindenkinek a szívéhez megtalálja az utat. (Nardai Dorina)

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés