Magazin

Tízből tíz: Nicolas Cage legjobb filmjei

álmaid-hőse-7

Közel 120 film, sztárrendezők sikerfilmjeinek főszerepe, egy Oscar-díj, egy Oscar-jelölés – a másik oldalon viszont nyolc Arany Málna-jelölés (és egy Arany Málna-jóvátétel!), orbitális bukások, mémmé redukálódás. Új filmje, az Álmaid hőse kapcsán Nicolas Cage rendhagyó karrierjét rendhagyó módon dolgozzuk fel: legjobbjait és legrosszabbjait is listázzuk.

Amikor jó, akkor nagyon jó. Nicolas Cage a nyolcvanas évektől olyan rendezőkkel dolgozott, mint a Coen testvérek, David Lynch, Martin Scorsese, Ridley Scott, Spike Jonze és John Woo. Tízből tíz sorozatunkban egy alkotó tíz legjobbját mutatjuk be, ekkora merítésből viszont a megszokottnál is nehezebb volt válogatni – így maradhattak le a listáról olyan kultfilmek, mint a Veszett a világ vagy az Arizonai ördögfióka. Tíz nagyszerű tétel viszont bekerült az idén 60 éves színésztől: lássuk, melyek ezek!

A holtak útja (Martin Scorsese, 1999)

Sok szempontból párját ritkító film A holtak útja. Martin Scorsese munkássága felől megközelítve egyrészt a ‘90-es években bemutatott nagyjátékfilmjei közül az egyetlen, amely nem kapott semmiféle akadémiai nominálást. Másrészt pedig a direktorra nem oly jellemző pszichotikus látványvilágot azóta is talán csak a Viharszigetben láthattunk tőle. Mindezt egy kisebb sztárgárda előadásában (John Goodman és Ving Rhames mellett Cage akkori felesége, Patricia Arquette játssza a haldokló apja életét megmentő mentős, Frank szívének elrablóját). 

New York mocskos-bűnös utcáinak lakóit estéről estére olyan mentősök rángatják vissza az életbe, akiknek lényegében véve nincs sajátja. Rendező és színésze bele is kóstoltak az életükbe, s maga a forgatás sem volt sétagalopp. Minden éjjel újra és újra, hidegben, melegben a holtak útját próbálják visszafordítani. Frank, s talán maga Cage is két idegösszeomlás között korrigálja kollégáját: „Nem kiégtem, én égek”. 

Mosolya őszintétlen, narrációja kínnal teli. Nyoma sincs indokolatlan ordibálásnak, űrnyi csendek és alanyát vesztett perspektívák árulkodnak főhősünk mentális pokoljárásáról. A zseniális fény-árnyék technika, a sminkesek alapossága és a valószínűleg eltűnt borotvája kihangsúlyozza arcának jellegzetes vonásait, a kialvatlanságtól meggyötört, máskor előszeretettel kidüllesztett szempárját. Cage egyik leginkább emberi léptékű, legkevésbé túljátszott és legőszintébb szerepében brillírozik ebben a kétórás, éjfekete humorral és szívszaggató emberséggel egyaránt alaposan megtöltött, méltatlanul alulértékelt filmben. (Gyenes Dániel)

Álmaid hőse (Kristoffer Borgli, 2023)

Volt egy időszak a 2010-es évek elején, mikor a YouTube felvirágzásának hála egy új generáció ismerhette meg Nicolas Cage-et, de nem a Las Vegas, végállomás vagy az Adaptáció miatt, hanem a Rejtélyek szigetében, A vámpír csókjában és az Ál/Arcban látott túlpörgetett, ripacsba hajló alakításai okán. Ezek a pillanatok a Cage-Rage nevet kapták és montázsokba összevágva futótűzként terjedtek az interneten, miközben az egykoron legendás, Oscar-díjas színész egy egyszerű internetes mémmé silányult a közönség szemében. Ezt az élményt igyekszik feleleveníteni Cage az Álmaid hősében, ami a Rosszul vagyok magamtól rendezőjének, Kristoffer Borglinak a legújabb alkotása.

álmaid-hőse-5

Egy szerencsétlen tanár és családapa, Paul Matthews (Nicolas Cage) élete fenekestül felfordul, mikor emberek milliói kezdik őt látni álmaikban. Viszont a hirtelen jött hírnév sötét fordulatot vesz, mikor az álmok rémálmokká kezdenek válni. Borgli ismét a hírnév és a közösségi média az egyénre és a társadalomra gyakorolt szélsőséges hatásaival foglalkozik, ami párosulva a történet fantasztikumával és nyugtalanító, álomszerű rendezéssel az év egyik legkülönlegesebb filmjévé teszi az Álmaid hősét. Viszont az igazi hős itt nem más, mint Nicolas Cage, aki túlzás nélkül élete egyik legjobb alakítását hozza és mindezt úgy éri el, hogy nem kell a szokásos, túlgesztikulált manírjaihoz és dühkitöréseihez ragaszkodnia. Igazán visszafogott, csendes, természetes játékkal kelti életre az először internetes szenzációvá, majd közellenséggé váló szánalmas kisembert, amihez rengeteget inspirálódhatott saját élményeiből. (Sztepanov Márkó)

Disznó (Michael Sarnoski, 2021)

A kétezertízes évek mélyrepülése után (persze Cage-et korábban sem kerülték el a gyenge filmek, de ekkor különösen rossz szériát futott adósságrendezés céljából) sokan valószínűleg már lemondtak színészünkről, akinek megítélésében fordulatot vagy legalábbis árnyalás egy elsőfilmes rendező kisköltségvetésű szerzői filmje hozott. A Disznó egy revizionista bosszúfilm, amelyben a szakállas, hosszú hajú Nicolas Cage az elrabolt szarvasgombavadász malacát próbálja visszaszerezni – véres leszámolás helyett azonban szorongás és gyász, asztali beszélgetések és egy bimbózó barátság töltik ki a filmet. A Disznó érzelmes, de férfiasan szikár film, amely messzire repíti a színész rajongóit a megszokott akció- vagy humororientált daraboktól csendességével, váratlan fordulataival, életbölcsességével.

Nicolas Cage 100. filmszerepében példás visszafogottsággal játszik, mégis sugárzik belőle a karizma. A Disznó melankolikus önreflexiót sejtet: Cage egy olyan séfet játszik, aki régen elismert nagyság volt, mostanra azonban elhagyta a csillogó gasztrovilágot és visszavonultan él az erdő közepén, Oregonban. Feleségét gyászolja és immár a disznóját is, aki az egyetlen társa volt. Érthető, hogy Cage ezt nevezte meg kedvenc szerepeként – ez azonban egyáltalán nem szomorú választás, hiszen a Disznó óta kap ismét egyre jobb szereplehetőségeket, mindannyiunk örömére. (Gyöngyösi Lilla) 

Las Vegas, végállomás (Mike Figgis, 1995)

Egyetlen Oscar-díját Nicolas Cage ennek a filmnek köszönheti, ugyanis Mike Figgis bizarr romantikus drámája és drogkarrier-története rengeteg alapot biztosított a színésznek ahhoz, hogy a jellegzetes kísérletezőkedvét kamatoztassa. Egy rendkívül mélyen lévő alkoholistát alakít, aki – miután kirúgták forgatókönyvírói állásából, családja pedig szintén nincs már a képben – útra kel, hogy meglátogassa Las Vegast, és ott halálra igya magát. A terv jól megy, azonban közbeszól a szerelem a szebb napokat is megélt Sera (Elisabeth Shue) képében, aki prostiként tengeti mindennapjait.

A két lélek hamar összekapcsolódik, a feloldhatatlan ellentmondás azonban nem engedi beteljesíteni az egymás iránt érzett vonzalmat. Shue karaktere képtelen összekaparni a férfi hőst, így csak táncol a tornádóval. Nicolas Cage pedig, bár olykor valóságos forgószél, sokkal fájdalmasabb alakítást hoz, mint azt elsőre képzelnénk. Amit máskor túljátszásként érzékelünk nála, az teljesen más megvilágításba kerül, mikor egy alkoholistát kell életre keltenie. A hitelességet pedig Cage úgy fokozta, hogy maga is betintázott alkalomadtán, majd lefilmezte magát, józanul pedig tanulmányozta gesztusvilágát és végül reprodukálta azt az éles felvételek idejében. Dedikációja a Las Vegas, végállomás drámáját minden percben alátámasztja, de ehhez az is kellett, hogy ne lopja el a műsort Elisabeth Shue elől, aki méltó partnere ebben a haláltáncban. (Szécsényi Dániel)

A szikla (Michael Bay, 1996)

Nicolas Cage mint mainstream akcióhős egy olyan gondolat, amin ma már fel sem húzzuk a szemöldökünk. De a ‘90-es évek közepén ez egy óriási, 180 fokos fordulatnak számított a színész karrierében, amit akkor már rég összekötöttek a kritikusok a kis költségvetésű, független/művészfilmek különceinek megformálásával. Ehhez a váltáshoz kellettek a modern amerikai popcornmozi legjelentősebb figurái: a Jerry Bruckheimer és Don Simpson producerpáros, a fiatal, bizonyításvágyban égő Michael Bay és féltucatnyi tehetséges forgatókönyvíró (közöttük Aaron Sorkin és Quentin Tarantino). A végeredmény pedig A szikla, a korszak egyik legemblematikusabb akciófilmje, generációs alapélmény, a dinamikusan dübörgő videóklippes esztétikum mennybeemelkedése.

Az évtized pofátlanul magabiztos, egyben lehengerlően összerakott, közönségkedvenc profizmusának csúcsragadozója ez a film, csúcskategóriás mesteremberek és csúcskategóriás színészek (Sean Connery, Ed Harris, David Morse, Michael Biehn, soroljam tovább?) munkája, akik a lehető legkomolyabban vesznek egy teljesen elszállt, megalomán pusztításszekvenciákkal teli roncsderbit, amelyet Hans Zimmer földöntúli taktusai kívánnak emelkedetté tenni, és ez sikerül is. Ebben viszont Cage-nek is főszerepe van, aki a százdecibeles robbanások és tűzpárbajok között pont azt viszi be, amire nem tőle számítunk: a földhözragadtságot, a humort és humáumot.

Stanley Goodspeed ugyanis nem John Rambo, ő a kisember, egy váratlan küldetésbe rángatott vegyész, aki legszívesebben Beatlest hallgatna otthon a felesége mellett, mégis kénytelen felnőni a feladathoz és megakadályozni a San Franciscót fenyegető terrortámadást. Cage tökéletesen viszi tovább az esendő, sérülékeny, mégis acélakaratú és végtelenül szimpatikus everday hero Bruce Willis-i hagyományát. Sean Conneryvel a műfaj történelmének egyik legemlékezetesebb duóját formálják meg, ami pontosan az az extra, ami A sziklát jó filmből igazi klasszikussá emeli. (Szabó Kristóf)

Fegyvernepper (Andrew Niccol, 2005)

Fegyverrel üzletelni épp olyan, mint éttermet nyitni – kajára és halálra mindig lesz kereslet… Ez a felismerés vezeti Jurij Orlovot, az amerikába szakadt ukrán kivándorlót, aki éppen ezért üzleti zsenialitását ezen területen kamatoztatja.

A főszereplőt valós fegyverkereskedőről mintázták, Nicolas Cage pedig hátborzongató elszántsággal bújik a bőrébe. Aki fegyverekkel üzletel, az magával a halállal üzletel – erős gyomor kell hozzá, hogy végigkövessük hullahegyekkel, ártatlanok szenvedésével szegélyezett útját. Mégis, a Fegyvernepper lebilincseli a nézőt. Nicolas Cage olyan partnereknek adogatja a labdát, mint az öccsét alakító Jared Leto vagy az Interpol-ügynököt játszó Ethan Hawke, öröm nézni összjátékukat. Andrew Niccol a Gattacával már bebizonyította, hogy egyedi látásmódú, biztos kezű rendező és író – de ami igazán emlékezetessé teszi a Fegyverneppert, az az operatőri munka. A nyitójelenetben egy töltény szemszögéből követjük végig egy lövedék „életútját” a gyártósortól addig, míg egy ember fejében köt ki, a point of view szemszög pedig szépen rímel az önmagát narráló főszereplőre. Az a képsor is örökre beég a néző tudatába, amely a természetfilmekre jellemző módszerrel, gyorsított felvételben mutatja meg, hogyan kapnak szét egy repülőgépet – mint ahogy egy tetem bomlik csontvázzá a lebontó szervezetek munkája következtében.

A kicsit coelhós önnarráló monológok, a néhol jelentkező hatásvadászat ellenére a Fegyvernepper egy nagyon sok szempontból izgalmas és élvezetes alkotás. 2024-ből visszatekintve pedig az ártatlanság korának, a boldog békeidőknek tűnik a 2000-es évek eleje, amikor afrikai hadurak és militáns csoportok voltak a világ legnagyobb fegyverfelvásárlói. Nyilvánvaló, hogy manapság többszöröse fogy fegyvernek, lőszernek, hadianyagnak – és persze emberi életnek – az egyre nagyobb volumenű konfliktusokban. Ebből a szemszögből, mai szemmel nézve még egy külön réteget kap Andrew Niccol amúgy is több szinten élvezhető filmje. (Pásztor Balázs)

Amikor egy bérgyilkos is több a soknál (John Dahl, 1993)

John Dahl három kincset érő neonoirt is adott a világnak a 90-es években. Az Ölj meg újra!, a Végső csábítás és az Amikor egy bérgyilkos is több a soknál szentháromságából sajnos jelen darab a leggyengébb, de ezt az ürességtől tátongó, számítással teli, poros kisvárosi miliőt – amit az eredeti címet adó Red Rock West biztosít – is sokan megirigyelnék.

Az alapkonfliktus egy szerepcserére épül.

Egy wyomingi koszfészek kocsmatulaja (J. T. Walsh) a veszedelmesen vonzó feleség (Lara Flynn Boyle) meggyilkolására készül, és fel is veszi a kapcsolatot egy bérgyilkossal (Dennis Hopper), akit még soha életében nem látott. A férfi egy texasi alakot vár, és be is lép a bárba egy hasonszőrű fazon. Ő azonban Michael, egy lábsérülése miatt munkanélküliséggel küzdő, veterán katona (Nicolas Cage), aki kap az alkalmon, zsebre teszi az ötezer dollárt, gyilkolni azonban nem akar. A négy karakter pálfordulásokkal teli fogócskája pedig egy olyan kapzsiságtól mocskos örvényt teremt, ami félő, hogy az erkölcs helyes oldalán álló ex-katonát is magával sodorja.

Bár a sivár pusztavidék valószerű, Red Rock Westet körülveszi egy sajátos, nem evilági, már-már időtlen miliő – nem csoda, hogy kocsival egyik karakter sem tudja elhagyni a várost. Hasonlóképp Michael figuráját is jellemzi ez az ellentmondás: hazájában fogódzót kereső ex-katonaként egy realista alak, aki a noirközegben inkább az eltűnőfélben lévő erény megtestesítője. Nicolas Cage meglepő visszafogottsággal, már-már eszköztelenül formálja meg ezt a különös karaktert. Alakításában épp az a jó, hogy nehéz elhinni róla, hogy megjárta Libanont és túlélte a hírhedt 1983-as, sárga teherautós robbantást. Lóg a levegőben a figura abban a közegben, ahol a személyazonosságok rendre cserélődnek, éjszakánként pedig fura köd üli meg a tájat. Sokkal inkább egy, a sorból kilógó kisember ő, aki épp a jószíve miatt süllyed egyre mélyebbre, mert legszívesebben mindenkit megmentene. De hát a férfit is megkísértő femme fatale szájából olyan dolgokat is meg kell tanulnia az életről, hogy: „A házasság fura dolgokat művel velünk.” (Kiss Tamás)

Trükkös fiúk (Ridley Scott, 2003)

Noha a Trükkös fiúk gyakori szereplője a legjobb Nic Cage filmes listák bővebb változatainak, sokan talán nem ismerik az egyébként Ridley Scott rendezte alkotást. A film pedig nem csak azért maradandó, mert Cage hibátlanul hozza a sikeres con artist figuráját, aki nem mellesleg komoly kényszerbetegségben szenved, hanem azért is, mert a filmtörténet egyik legjobb apa-lánya párosát köszönhetjük neki. A történet szerint Cage megtudja, hogy van egy 14 éves lánya, aki meg szeretné ismerni őt. Scott munkája pedig szinte patikamérlegen mérve szolgáltatja nekünk a családi kötelék kialakulását, úgy, hogy elkerülje a megszokott kliséket.

Egyszerűen gyönyörű nézni, ahogy Cage kompulzív figurája kibontakozik és ellazul lánya, Angela mellett. A színész kémiája a lányt alakító Alison Lohmannel simán megállja a helyét olyan filmek mellett, mint a Léon a profi. Játékosak, bájosak és szinte azonnal egy hullámhosszon vannak, de éppen annyi kezdeti bukdácsolással, hogy kapcsolatuk természetessége nem kérdőjelezhető meg. Egy egész filmet is kiválóan kitöltene kettejük ismerkedése és egymásra hangolódása, a Trükkös fiúk azonban még ezzel a szállal is megmarad egy ízig-vérig con filmnek.

Cage karaktere és a szokásosan kiemelkedőt nyújtó Sam Rockwell éppen egy nagyobb balhén dolgoznak, amellyel egy gazdag üzletembert húznának le. Egy-két váratlan fordulat miatt azonban a lánynak is be kell szállnia a buliba, ami persze komoly bonyodalmakhoz vezet. A film végi csattanó friss és meglepő, ahogy az elegáns lezárás is csak hab a tortán. Nic Cage pedig talán az egyik legkevésbé Nic Cage-es alakításával bizonyítja újfent, hogy helye van a legjobbak között. (Kajdi Júlia)

Adaptáció (Spike Jonze, 2002)

Az Adaptáció nem egy, hanem rögtön két Nicolas Cage-dzsel kedveskedik nézőinek. A Charlie Kaufmanra kopaszított-hízlalt, rendkívül szorongó és zsenialitása ellenére önmagát rendre gáncsolgató forgatókönyvíró szerepébe bújtatott Nic bácsinak egy megtörtént eseményen alapuló regényt kéne forgatókönyvvé gyúrnia. Hősünk viszont elakad, mert úgy érzi, hogy a cselekményből „hiányzik a történet”. Mindeközben egypetéjű ikertesója, Donald éppen a semmiből készül berobbanni egy mindennemű eredetiséget nélkülöző thriller sztorijával. A Charlie lakásán héderező tesó ráadásul nem csak lazább nála, de még a csajok is bírják.

A sztori szinte mindegyik építőkockája az adaptáció motívumára van felhúzva, kezdve az egypetéjű ikerpár dinamikájával, amit nyilvánvalóan Cage játéka hoz létre – hiába a minden értelemben jelenlevő genetikai azonosság, a két szereplő „memetikája” mégis teljesen más. Viszont minden agytekergetős hülyesége ellenére az Adaptáció egy végtelenül őszinte történet, ugyanis pontosan azt csinálja, amit mond. Hiába az elsőre randomnak ható animációk, furcsa műfaji váltások és deus-ex krokodilok, minden váratlansága ellenére a film narratív rétegei egymást építik-igazolják. (Gerdesits Pál)

Ál/Arc (John Woo, 1997)

John Woo 1997-es, a legjobb hangvágás Oscar-díjára is jelölt Ál/Arc (Face/Off) című filmje nemcsak Nicolas Cage életében a legerősebb darab – megkockáztatom, hogy a személyes kedvenceim között is szereplő film John Travolta és maga a rendező életművében is a dobogó tetején áll. Az összetéveszthetetlen woo-s jegyek (a tipikus lassítás, a fehér galambok vagy a heroic bloodshed), a remek történet és a két főszereplő parádés alakítása emeli az Ál/Arcot minden idők legjobb akciófilmjei közé. Cage és Travolta is kettős szerepet játszanak, hiszen egy FBI ügynök–terrorista párost alakítanak, akik a történet egy pontján arcot és életet cserélnek. Az eredeti felállásban Cage alakítja a pszichopata gyilkológép Castort Troyt, Travolta pedig a családias, becsületes Sean Archert – ez egy remek casting döntés, mert mindketten ezekben hoznak erősebb alakítást, de mindkét színésznek alkalma nyílik a másik karakter megformálására is. 

Az 1997-ben még újdonsült akcióhősnek számító Cage – aki bizonyos jelenetekben lehetőséget kapott az improvizációra is – egyszerűen lubickol mindkét szerepben: a lelkiismeretes, az igazságért mindenáron küzdő Archerrel, akit fia elvesztése tesz még szerethetőbbé, mélyen együtt érzünk; a nárcisztikus, szexista, végtelenül erőszakos Castorért pedig, akinek érzéketlenségéből fakad látszólagos sebezhetetlensége, szinte rajongunk. Castor maga a romboló hedonizmus, akinek sem isten, sem ember – sem gyerek – nem szent, és aki gondolkodás nélkül bármilyen helyzetben azt tesz, amit csak akar, így egyszerre testesíti meg mindazt, amitől félünk és amivé mi magunk is válni szeretnénk. Egyszerűen imádjuk! (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

Feliratkozás
Visszajelzés
guest
0 hozzászólás
Inline Feedbacks
Mutasd az összes megjegyzést!
WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com