Magazin

Tízből tíz – Oliver Stone legjobb filmjei

Brutális zsánerfilmek és a történelmi gyökerek keresése jellemzi a nemrég Budapestre látogató Oliver Stone életművét. Ha van csillagos lobogós amerikai rendező, akkor az immáron 76 éves rendező biztosan az. A héten moziba került regényadaptáció, a Vadállatok kapcsán (kritikánk) előszedtük a mester tíz legemlékezetesebb darabját, legyen az  napfényesebb vagy árnyékosabb éveiből.

10. Halálkanyar (1997)

Oliver Stone életművében nagyítóval kell keresni a vegytiszta, társadalomtudatosságot kevésbé látványosan produkáló zsánerfilmeket. A kéz című horrorja mellett a provokatív rendező egy (neo-)noirt is forgatott, amelyben az önmaga aktivizálására képtelen főhős sodródását szürrealista hangulattal fokozta a végletekig. Az eladósodott férfi (Sean Penn) vállát tantaloszi és sziszüphoszi büntetés terhe nyomja egyszerre, a sivatagi kisvárosban az életét garantáló pénzösszegek ugyanúgy kicsúsznak kezei közül, ahogy az üdítőitalok is, ráadásul a település elhagyására tett kísérletei is rendre meghiúsulnak az utolsó pillanatban. A Halálkanyar városkája sajátságos pokolként működik, ahonnan a jobb esetben hibbant (például Billy Bob Thornton twisterező autószerelője vagy Jon Voight vak indiánja), rosszabb esetben erkölcsi érzékét (például Jennifer Lopez apjával háló femme fatale-je) vesztett lakosok sem találhatják meg a kiutat. Egytől egyig bűnben élnek, s a rosszabbak bűnben is pusztulnak, Ennio Morricone túlvilági atmoszférát felerősítő filmzenéje közepette. (Kiss Tamás)

9. The Doors (1991)

Oliver Stone egyik kevésbé ismert (és elismert), ám annál érdekesebb filmje 1991-ből, középpontban a The Doors frontemberével, Jim Morrisonnal (Val Kilmer). Val Kilmer élete egyik legjobb alakítását nyújtja, tulajdonképpen teljesen azonosul a szereppel. Kétségtelen, hálás feladat a 20. századi zenetörténet egyik legmegosztóbb egyéniségének bőrébe bújni. A mellette feltűnő Meg Ryan, Kyle MacLachlan szintén hozzák a tőlük megszokott színvonalú játékot. Mindazonáltal egy biztos: aki világgá szalad a 60-as, 70-es éveket idéző, varázsgombás, kábultan szexelős jelenetsoroktól, a korszak kicsit hippi, kicsit beat fílingjétől, valamint a végtelenségig nárcisztikus alakoktól, annak tuti nem fog tetszeni a film. Akiknek viszont mindez bejön, netán óriási Jim Morrison fanok, na ők mindenképpen nézzék meg! Még akkor is, ha a legendás énekes-költő nem válik sokkal szimpatikusabbá… (Maksai Kinga)

8. Minden héten háború (1999)

Vietnám, Kennedy, Wall Street, World Trade Center. Oliver Stone igazi amerikai témák igazi amerikai megfilmesítője. Az amerikai foci is beáll a sorba, a „nemzeti ügyek filmjei”, így lett a Minden héten háború nemcsak a filmtörténet egyik legjobb sportfilmje. Ami bebocsáttatást engedett neki erre a listára, az Al Pacino ikonikussá vált lelkesítő beszéde. Mert csűrhetjük, csavarhatjuk, tekerhetjük, ez a film nem kultúrtörténeti mérföldkő, de van benne négy és fél perc, amikor egy kultúrtörténeti rendező gondolata találkozott egy kultúrtörténeti színészlegendáéval. (Sergő Z. András)

7. A kéz (1981)

A történelmi, illetve életrajzi filmekre szakosodott direktorról első látásra nehéz elképzelni, hogy horrort is rendezett, holott a borzongatást megcélzó műfaj története során éppúgy érzékeny maradt a modern kor válságaira, illetve kollektív félelmeire, ahogy Oliver Stone is életműve építgetése közepette. A kéz már – a Stone munkamódszerében csak elvétve jelentkező – mértéktartás miatt is megérdemli a figyelmet, de érdemes kiemelni, hogy horrorfilmként a rendező egyik rendszeresen visszatérő mániáját, a XX. századot eluraló erőszak vizsgálatát is megelőlegezi. Főhőse egy jobb kézfejét elveszítő, munkamániás képregényrajzoló, aki – miközben derékba tört karrierjének elfogadásával küzd – fantáziálni kezd eltűnt végtagjának életre keléséről. A kéz egyik különlegessége – szemben például a megelevenedő végtagok veszélyességét olyan komikummal feloldó darabokkal, mint a Gonosz halottak 2., a Kéz-őrület vagy éppen az Addams Family – a komor, s nem utolsósorban hihető atmoszféra. Miközben a horrorfilm a realitás és a fantasztikum határán táncol, egy őrült alakja bontakozik ki, aki méltó rokona lehetne az életmű olyan eszét, s erkölcsét vesztettjeinek, mint A szakasz Barnes őrnagya vagy a Halálkanyar kisvárosának teljes lakossága. Ráadásul Michael Caine tolmácsolásában, kinek sikolya nem mellesleg a kebelmutogató horror-királynőkével vetekszik. (Kiss Tamás)

6. Nagy Sándor, a hódító (2004)

„Micsoda bukás?! Toronyként magasodik mások sikerei fölé!” Az Alexandrosz életéről szóló idézet magára a filmre is vonatkozhat. Szegény film gigantikus anyagi és kritikai bukás lett – megbukott a nézők értetlenségén, mint Nagy Sándor a kortársaién. Pedig történészszemmel nézve kimagasló mű. Lemond a többi filmre oly jellemző átmodernizálásról, és a hellenisztikus értékrendet tárja elénk; semmi modern gondolkodás, semmi szépítés, a leghitelesebb hollywoodi történelmi film, amit láttam. Magas műveltségi és gondolkodásbeli igényeket támaszt a nézővel szemben. Persze megvannak a hibái: a történetkezelése túl vakmerő és túl nagyokat ugrik, a karakterei nagyobbnak tűnnek az élőnél, belengi valami alig érthető pátosz és szörnyen hiányzik belőle a konklúzió. De tudjátok, mi volt még éppen ilyen? Nagy Sándor pályafutása. Így kell történelmi filmet csinálni. (Havasmezői Gergely)

5. JFK – A nyitott dosszié (1991)

Egy hatalmas összeesküvés, egy hatalom kísérlete saját elnökének meggyilkolására – és egy hős, aki évekkel a merénylet után sem riad vissza kockára tenni mindent az igazságért. Ez a JFK története és világa, természetesen valós eseményekre alapozva. A filmélményen keveset ront, hogy valószínűleg igen távol áll az igazságtól. A főszereplő Jim Garrison ügyész nyomozását a valóságban nemigen fogadják el érvényesnek. Az uralkodó nézet szerint Kennedy elnök magányos merénylő áldozata lett. De Oliver Stone összeesküvés-elméletének hatalmas ereje van; nagyszerű film, nyomot hagy az ember gondolkodásában, nem hiába jelölték nyolc Oscarra (és nyert meg kettőt). A film egymaga új lendületet adott a JFK-gyilkosság körüli vitáknak: népszerűségének hatására 1992-ben elfogadták az ún. JFK-törvényt, új nyomozást indítottak, új tanúkat kérdeztek meg, bizonyítékokat kutattak fel, elérhetővé tettek addig titkos dokumentumokat és kimondták, hogy minden titkosítást feloldanak 2017-ig. Ami a filmet illeti: a lényege valószínűleg fikció. A közvélemény ítélőszéke nem fogadta el. De, ahogy a film végén az esküdt is megjegyzi: valaminek kellett lennie az egészben. (Havasmezői Gergely)

4. Tőzsdecápák (1987)

Gordon Gekko: Greed is Good. Ha ez a film lapfőcím lenne, így írná. A film mozgatórugója a kapzsiság, dollárkötegek ágyaznak meg a hatalomnak, antiszociális géniuszok vadásznak a tőzsdei áramlatokban kisebb halakra, és úgy folyik a pénz, pénz, pénz, mint a vér. A moralitásnak semmi keresnivalója itt. Annál meglepőbb, amikor végül mégis betoppan. Oliver Stone 1987-es filmje a késő huszadik-korai huszonegyedik század kapitalizmusának egyik kevésbé ismert arcát mutatja be: a veszélyt, amit egy túl szabadjára engedett pénzvilágban jelenthetnek a kíméletlenek. És a megoldást: az erkölcsöt. Michael Douglas kísérteties alakításában Gordon Gekko alakja ikonná vált, a Greed is Good mondás pedig szállóigévé. Hogy aztán hányan tanultak belőle, más kérdés. (Havasmezői Gergely)

3. Született július 4-én (1989)

Típikus poszttraumatikus háborús film, de a jobbik fajtából. Minden nemzeti ügynek, így a vietnami háborúnak is, megvan a maga filmes evolúciója. Van olyan pontja, amikor már elkerülhetetlen a háborút a maga teljességében nézni, jó és rossz oldalával együtt. Ron Kovic története, a háborúba önként jelentkező, és ott megnyomorult vietnami veteráné nemcsak a főszereplő sorsa, sokkal inkább fordulata miatt megrázó. A talán élete alakítását nyújtó Tom Cruise karaktere szépen fokozatosan válik vietnami katonából háborúellenes aktivistává. A szakaszban elkezdett „Gondoljuk újra Vietnamot!” történet itt folytatódik, s a személyes drámával átszőtt, meglehetősen depresszív film valóban beszédtéma lett, s kultikus mű maradt a háborúk feldolgozásával foglalkozó filmek között. (Sergő Z. András)

2. A szakasz (1986)

Kitől várhatnánk hitelesebb beszámolót Vietnámról, mint egy veterán katonától? A szakasz kiindulópontja szerint Chris Taylor (Charlie Sheen) – csakúgy, mint ahogy nagyjából maga Oliver Stone is – az önmegvalósítás és hősies hazaszolgálat reményétől hajtva érkezik önkéntesként a vietnami frontra, ahol csakhamar rá kell jönnie, hogy a dzsungel mélyén nem a dicsőség, hanem az erőszak az úr. Stone forgatókönyve egy csapásra nekilát az amerikai mítosz és a nagy pátosszal megírt történetek deheroizálásának és deszakralizálásának, amelynek eredményeként egy földi pokolban vergődő embercsoportot tár nézői elé. A kialakuló pszichológiai és szociodrámából az író-rendező tolla bár nem vázol olyan széles lélektani tablót, mint A szarvasvadász vagy az Acéllövedék, a hősök átvitt és a szó szoros értelmében sem járnak be akkora utat, mint az Apokalipszis most katonái, de az erőszak kendőzetlen bemutatása, az elvek harca egy elvtelen háborúban ritkán képes ennyire őszinte, ennyire rideg és ennyire letaglózó lenni. Stone zseniális atmoszféra- és feszültségteremtő képessége a csúcson jár, mely a bámulatos színészgárdával és a kiváló zenével karöltve könnyűszerrel elviszi a cselekményt, de szerencsére a drámai elemeknek köszönhetően A szakasz esetében lényegesen többről van szó, mint egy szórakoztató háborús filmről. A címszereplő katonai egység tökéletes lenyomata társadalmunknak és az Egyesült Államokban uralkodó viszonyoknak egyaránt: a nehéz helyzetben kiéleződő szociális feszültségek mellett az emberi jóérzést sárba tipró opportunisták és a gyakorlattól elrugaszkodott idealisták örök harca bomlasztja a törékeny közösséget. A szakasz tagjai olyan csatát vívnak egymással, amelyből senki sem kerülhet ki győztesen: sem azok, akik a túlélésért, sem azok, akik emberségükért áldoznak mindent. „Ez egy ilyen háború” vethetjük oda mi is félvállról. És ha azt mondjuk, hogy a vietnámi apokalipszis 3 lovasa Cimino, Coppola és Kubrick, akkor a negyedik Oliver Stone. (Rókus Ákos)

1. Született gyilkosok (1994)

Kissé komikus, hogy Oliver Stone legismertebb és sokak szerint legjobb filmje az az alkotás lett, ami talán a legkevésbé „stone-os” a teljes életműben. A Született gyilkosok sztoriját ugyanis Quentin Tarantino írta – akárhogy is próbálta ezt később tagadni a mesteri mozi-fenegyerek –, ám az alapanyag Stone kezei között kilépett a pusztán zseniális műfaji film kategóriájából, és egyszerre vált animációs elemeket tartalmazó pszichedelikus mozivá, erőteljes médiareflexióvá és a rendezőtől megszokott társadalomkritikává. Mickey és Mallory Knox (Woody Harrelson és Juliette Lewis) ámokfutásának történetéből így minden idők legjobb Bonnie és Clyde-parafrázisa kerekedett, mely 1994-es debütálása után nem sokkal alapművé, kultuszfilmmé és – első megállapításunk ellenére is – a rendező életművének kikerülhetetlen darabjává vált – nem csoda tehát, hogy a mi toplistánkon is a megtisztelő első helyen trónol. (Hancsók Barnabás)

Avatar

sergoandras

Add Comment

Click here to post a comment

Ez az oldal az Akismet szolgáltatást használja a spam csökkentésére. Ismerje meg a hozzászólás adatainak feldolgozását .

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

A melodráma igenis több a túlcsorduló érzelmektől. Viszont ehhez vajon az kell, hogy a szerelem beteljesületlen maradjon?

A VLOGtekercs ehavi adásában Spike Jonze A nő és Marc Webb 500 nap nyár című filmjei kerülnek terítékre. Bemutatjuk, hogy a melodráma (minden felszínes vélemény ellenére) nem feltétlenül süpped középszerűségbe. A két film összehasonlításával kiütköznek a műfajban rejlő lehetőségek, valamint az is, hogy azon túl miben újítanak az alkotók.

Műsorvezetők: Énekes Gábor
Szöveg: Énekes Gábor
Vágó: Nagy Tibor
Főcím: Gyenes Dániel
Projektvezető: Nagy Tibor
Producer: Molnár Kata Orsolya