Magazin

Tízből tíz: Ralph Fiennes legjobb alakításai

Ralph Fiennes korunk egyik olyan színészlegendája, aki akkor is emlékezeteset tud alkotni, amikor nem ő viszi a főszerepet. S ugyan könnyen beleragadhatott volna a sármos szerelemes karakterébe, életműve már most sokszínű és sokarcú. Legjobb alakításait egy tízből tízes listában mutatjuk be.

Az Ásatás című érkező Ralph Fiennes film inspirálta ezt a tízből tízes listát, pedig egyáltalán nem könnyű tíz filmet kiválasztani Ralph Fiennes életművéből, nem hogy még rangsorolni is őket! A szenvedő szerelmesként induló színész több meghatározó átalakuláson is átesett, s bár a sármos mosolya vissza-visszatért a vásznon, azt se bánta, ha ettől teljesen el kellett térnie. Volt – többek között – náci tiszt, elmebeteg, bérgyilkos, fő gonosz és idősödő balettmester. Sőt, az sem esett nehezére, amikor egy szerepen belül kellett két karaktert  megformálnia, vagy éppen két teljesen ellentétes, vívódó érzelmet. Ráadásul a nemzetközi hírnév közepette megjelenő magyar vonatkozásai különösen jól esőek. 1996-ban egy magyar gróf alakját alakította, 1999-ben pedig Szabó István filmjének háromszereplős főszerepét vállalta el.

 

10.   Az elszánt diplomata (Fernando Meirelles, 2005)

A brazil Fernando Meirelles a Rio de Janeiro-i gettó újszerű ábrázolása (Isten városa) után a kenyai nyomornegyedek felé vette az útját, és ehhez mindenki idők „legbritebb” írójától, John le Carrétól kapott segítséget. Az elszánt diplomata inkább az utóbbi alkotó kézjegyeit viseli magán. Noha le Carré a hidegháború alatt zajló kémtörténeteiről volt híres, a vasfüggöny leomlása után készült művei is sikeressé tudtak válni. Meg tudta őrizni ugyanis jellegzetes írói vonásait azáltal, hogy politikai thrillerek műfajába ültette át a kémtörténetek fő paneljeit.

Ez teljes mértékben igaz Az elszánt diplomatára is. Hiába játszódik az ezredforduló idején, valójában ugyanúgy átverésekről és rejtélyekről, a hatalom színfalak mögötti visszaéléseiről szól, mint az író 1990 előtti történetei. A játékidő első perceiben a női főszereplő (a címben megnevezett figura felesége) meghal – a főhős ettől kezdve a nőhöz kapcsolódó rejtélyek felfedezésébe kezd. A nyomok egy ellentmondásos gyógyszergyártó céghez vezetnek, és innentől fogva az érdekes alaphelyzet a kémfilmek megszokott útjára lép. Csak épp a kommunista világhatalom helyett a főgonosz egy multinacionális vállalat lesz.

Az elszánt diplomata középpontjában Rachel Weisz karaktere áll, aki bravúros játékával egyszerre minden probléma forrása és a rejtély megoldásának kulcsa. Ralph Fiennes alakítása így pont annyira szorul háttérbe Weisz Oscar-díjjal méltatott színjátékához képest, mint ahogy Fernando Meirelles markáns, de még kiforratlan rendezői vonásait legyűrik John le Carré erős kézjegyei – nem meglepő, hogy az író könyveinek filmadaptációi közül Az elszánt diplomatát szerette a legjobban. Fiennes ráadásul a saját skatulyájában marad: karaktere számos tekintetben erős hasonlóságot mutat Az angol beteg főszereplőjével. A „láttuk már” érzést erősíti a színész kapcsán az is, hogy nem sokkal korábban, Szabó István filmjében szintén pont Rachel Weisz volt a partnere. Emiatt Az elszánt diplomata sokkal fontosabb szerepet tölt be Weisz életművében, annak ellenére, hogy a színésznő csak mellékszereplőként járult hozzá a filmhez. (Tóth Nándor Tamás)

 

9.   A napfény íze (Szabó István, 1999)

A film, amiben nem egy, hanem rögtön három szerepet kellett eljátszani. Enyhítő körülmény persze, hogy ők hárman rokonok: nagyapa, apa és fiú a huszadik század Budapestjének egyszer fent, de gyakrabban lent világában. A huszadik század az asszimiláció ideje, és ezt a folyamatot mutatja meg érzékletesen az Oscar-díjas rendező majd’ három órás eposza. Szabó kultúrtörténeti esszéje egy zsidó család történetét, Sonnenscheinéket (később Sors család) mint parabolát tárja elénk, sorsukon keresztül mutatva meg a régió és benne Magyarország 20. századát. A család, amely generációról generációra veszíti el előbb nevét, majd vallását, mígnem az utolsó generációban teljesen meghasonul.

Szabó István a Mephisto, a Redl ezredes és a Hanussen Oscar-sikere után egyre többször dolgozott hollywoodi sztárokkal. 1991-ben Glenn Close-zal forgatott, majd a következő évben elkészült Édes Emma, drága Böbe után hosszú csend következett. Az évtized végén nagyot szólt a magyar filmtörténet talán azóta is legjobb történelmi tablója Fiennes-szal és a magyar származású Rachel Weisszel, plusz még egy csomó külföldi színésszel. A hazaiak közül Törőcsik Marinak és Andorai Péternek van komolyabb szerepe. A komplex történet bemutatása Golden Globe-jelölést ért a nagyok között, tehát nem az idegen nyelvű filmek kategóriájában, ahogy Fiennes az Európai Filmakadémia legjobb főszereplő díját is elnyerte.

Ralph Fiennes munkájában talán az volt a legnehezebb, hogy angolként csak tanulhatta, nem pedig érezhette mindazt, amit sokan – különösen egy zsidó családban – K-Európában saját bőrükön megtapasztaltak. Ebből viszont – kezdve a világháborúktól a zsidó veszélyen át 1956-ig, a besúgó rendszerig és a megtorlásig – mi nézők nem sokat tapasztalhatunk, köszönhetően a színész alapos munkájának és Szabó István remek színészvezetésének. (Sergő Z. András)

 

8.   Üvöltő szelek (Peter Kosminsky, 1992)

Emily Brontë egyetlen regényének 1992-es, Peter Kosminsky által rendezett adaptációja elsősorban a színészi alakítások révén emelkedik ki a megfilmesítések sorából. A jól ismert történet középpontjában két olyan ember áll, akiket fájdalmasan kemény szelek neveltek kegyetlenné. A Juliette Binoche által alakított Catherine Earnshaw engesztelhetetlenségével és racionalitásával szemben az árvaként a családhoz kerülő Fiennes Heathcliffjének féltékenységből és akaratból összegyúrt dühe áll. A két szereplő elevenen falja fel környezetét, és egymást is ebben a történetben. Az újabb és újabb adaptációk révén sem kopó varázs abban rejlik, hogy egyikük sem érdemli meg azt az árat, amit fizetnie kell, s ez sötét romantikát ad a történethez. Fiennes szerepeinek listája kíméletlen, de érzékeny karakterek sorát gyűjti. Az érzelmi törés eredendően beléjük van kódolva. Heathcliff tökéletesen fémjelzi az archetípust. Nyer vagy belehal, középút nincs. Mi szükség is lenne középútra ezen a mindentől távoli vidéken, üzeni a háttér a maga lecsupaszítottságával a film első percétől az utolsóig, hiszen a táj is épp olyan elhagyatott, mint Heathcliff.

Fiennes a kitörés előtti vihar a vásznon, alig fojtott vibráló harag minden mozdulata. A férfi, aki eléri, amit akar, de el is pusztítja azt. Annyira jól játssza ezt, hogy nehéz eldönteni, hogy valóban alakításról van-e szó. Így is, úgy is, jutalomjáték számára a szerep, amivel Cathy Simon Shepherd által alakított férjének, Lintonnak a kifinomultsága és kedvessége áll szemben. Talán éppen ezek teszik Heathcliffet még kegyetlenebbé. Ebben a történetben így ezeknek nem marad létjogosultsága. Heathcliff gyengédsége is csak pillanatokra villanhat fel, ám akkor gátlás nélkül. A színészre Spielberg az Üvöltő szelek feldolgozásában figyelt fel. Ennek köszönhetően kapta meg Amon Goeth táborparancsnok szerepét. (Mlinárik Mariann)

 

7.   Erőszakik (Martin McDonagh, 2008)

Ralph Fiennes 2008-as éve roppant termékeny volt. Amellett ugyanis, hogy csapatvezetőt alakított A bombák földjén, eljátszotta A felolvasó és A hercegnő egy-egy főbb szerepét, még arra is maradt ideje, hogy az elsőfilmes Martin McDonagh Erőszakikjának mellékszerepében brillírozzon. És valóban, noha Fiennes csak a bő másfél órás játékidő utolsó harmadában tűnik fel a filmben, egyrészt előtte azért egy meglehetősen emlékezetes telefonbeszélgetés során már halljuk a hangját, másrészt karaktere így is belengi a film teljes hosszát. Hiszen Ken (Brendan Gleeson) és Ray (Colin Farrell) egész Bruges-i tartózkodásuk alatt – afféle modern Godot-parafrázisként – csupán egyetlen dolgot várnak: a Fiennes által alakított Harry hívását, amiből kiderül, miért vannak ott, ahol, és meddig kell még maradniuk. Aztán mikor kiderül, hogy telefonhívás ide vagy oda, a két bérgyilkos enyhén szólva sem követi az ő utasításait, Harry becsületbeli ügyre hivatkozva ott hagyja karácsonyozó családját, és Belgiumba utazik, hogy rendet tegyen.

Jól öltözött angol úriemberként toppan a nézők elé, ám arcáról minden egyes pillanatban sugárzik, hogy bármikor robbanhat. És robban is, nem is egyszer. Legyen szó akár családja sértegetéséről, akár csupán a számára oly kedves gyermekkori emlékként élő város becsmérléséről: az elszánt, kissé őrült tekintet azonnal vérgőzössé válik, fogai összeszorulnak, kezei ökölbe, és az angol úriember olyan erővel csap le áldozatára, amilyenre igazán nem számítottunk. Ralph Fiennes remekül alakítja ezt az elveihez szó szerint végsőkig ragaszkodó rosszfiút, akit épp ezért nem is tudunk igazán gyűlölni, sőt, frappáns szövegeivel, alapos és megfontolt modorával és beszédstílusával egyenesen a szívünkbe lopja magát. (Hancsók Barnabás)

 

6.   The White Crow Rudolf Nurejev élete (Ralph Fiennes, 2018)

Ralph Fiennes nagyjából húsz (!) éven át dédelgette a világhírű szovjet balett-táncosról, Rudolf Nurejevről szóló filmtervét, amely azóta körvonalazódott a fejében, hogy elolvasta a Nureyev: The Life című életrajzi írás egy korai verzióját. Fiennes amellett, hogy a végtelenül öntörvényű és megzabolázhatatlan táncművész orosz mesterét és „mentorát”, Alexander Ivanovich Pushkint alakítja az életrajzi filmben, a rendezője is annak. A szerelemprojekt minden porcikáján érződik, hogy Fiennes milyen mély tisztelettel, csodálattal és érdeklődéssel viseltetik Nureyev nehezen megragadható, kivételes egyénisége iránt, aki képes volt egy olyan korban vérbeli szabadságharcosként szembemenni a fennálló politikai rendszerrel, amelyben az szinte mindenki mást megnyomorított.

Fiennes is éppen egy ilyen, a rendszer által megnyomorított karakter bőrébe helyezte saját magát: a meghunyászkodó, csöndes és csupaszív, szolid-szomorú mosolyú és kivert kutya-tekintetű, pocakos, kopaszodó, kötött mellénykés Pushkin bőrébe. Aki mindannak ellenére vált ilyenné, hogy az egyik legelismertebb és legtiszteletreméltóbb orosz balettmesterként tartották számon. Bár Fiennes utóbbi jellemvonásokat is beleszövi a karakterébe, sokkal erőteljesebbnek érződik az, ahogyan a politika megszorításainak és teljhatalmának behódolva lesz a hajdan nagyra becsült balettmester egyre kisebb és kisebb. Egyrészt a nyomorgató politikai közeg teszi ezt vele, másrészt a magánéleti kudarcok is – tisztában van vele, hogy felszarvazták, de már ezt is csak egy beletörődő félmosollyal nyugtázza.

Nem mehetünk el amellett sem szó nélkül, hogy Fiennes olyan tökéletességgel beszél oroszul, hogy abban hiába is keressük a brit – vagy bármilyen – akcentust. Emellé társul egy olyan csöndes, megfáradt beszédmód, ami aztán tényleg tökéllyé teszi szívbemarkoló játékát. És bár a The White Crow-ban nyújtott alakítása közel sem tartozik a leghíresebb szerepei közé, számomra mégis az egyik legkiemelkedőbb. Az a fajta alázat pedig, ahogyan bánt ezzel a filmmel, további ok a sok közül, amiért érdemes Ralph Fiennest szeretni. (Németh Míra)

 

5.   Pók (David Cronenberg, 2002)

Cronenberg pályáján a Pók átmeneti filmnek tekinthető, a biohorrort fokozatosan hátrahagyva/átértékelve a hangsúly egyre inkább a belső, pszichés történések felé tolódik el a rendezői életműben. Fiennes viszont a karrierje csúcsán, két Oscar-jelölés után talált rá a filmre, amelyben egy végletesen hasadt elmét kellett megformálnia. Bár korábban sem állt távol tőle a sötét oldal (lásd a Schindler listája náciját), karakterei egytől egyig ön- és céltudatos, akaraterős emberek, a Pók főszerepe azonban gyökeresen különbözik a többitől. Ebben a filmben a paranoid szkizofrén Mr. Cleget alakító Fiennes az elmegyógyintézet falait maga mögött hagyva próbálja összerakni foghíjas emlékeit családi traumájáról és kóros állapota tragikus eredetéről, a múló idő, az emlékek torzításai és betegségének jellegzetességei viszont kibogozhatatlan fantáziahálót szőnek köré.

A Pókban Cronenberg megmutatja egy súlyosan fragmentált elme működését, amelyre minden próbálkozása ellenére újra és újra rázáródik világának elviselhetetlen zsákutcája. Fiennes pedig a filmtörténelem egyik legkifinomultabb őrületábrázolását nyújtja a bizonytalanul tébláboló, magában beszélő Cleg megformálásában. A széttöredezett személyiség széttöredezett narratívával jár, ki-be ugrálunk az emlék- és álomképek birodalmában, Fiennes játéka pedig leköveti a saját élettörténetét megérteni képtelen férfi élménymódját. Testtartása örökké görnyedt, mintha hatalmas, letehetetlen súlyt cipelne; tekintete rád néz, de a semmibe réved, eltéved valahol a közöttetek lévő tér és saját projekciói között.

De a leghangsúlyosabb mégis halk hangja, dadogó szavai, önmagának és múltjának címzett céltalan mondatai és reakciói; sőt a gyakran kivehetetlen, odaköpött, elhaló motyogása, amely ugyanannyira homályos és bizonytalan, mint az ember maga. Fiennes beszédével is kifejezi Cleg élettörténetének szilánkosságát, a néző pedig próbálja megfejteni, megérteni, mit mond, de ez ugyanolyan lehetetlen, mint a karakternek elérni az eszmélést és a megváltást. Az újra elmondott, aztán sokadjára eltörölt szavak a narratíva megalkotásának lehetetlenségét, így az identitásalkotás kudarcát jelzik, ennek alig tudatos tragédiája pedig végig ott lebeg Fiennes szemében. (Fazekas Balázs)

 

4.    Az angol beteg (Anthony Minghella, 1996)

A 90-es évek ikonikus, kilenc Oscart nyert melodrámájának mára kissé megkopott a renoméja, de nekünk, magyaroknak még mindig sokat jelent a film, elvégre Anthony Minghella Almásy László köré szőtte a történetet. S bár Az angol beteg sokkal inkább egyfajta fikciós életrajzát kínálja az elfeledett Afrika-kutatónak, a forgatókönyv ettől még egy rendkívül izgalmas karaktert faragott belőle. Ralph Fiennes-nak a filmben lényegében két különböző személyiséget kellett életre keltenie. A múltbeli cselekményszálban Almásy több, mint titokzatos úriember, egy jóképű, önbizalomtól duzzadó kalandor, aki a sivatag közepén ismeri meg a szerelmet és válik egy angol szépség rabjává. A második világháború végéhez közeledő, olaszországi jelenben viszont megégett arcú, megtépázott lelkű „élőhalott,” aki egyszerre szeretne gyónni és a múlt bűnei elől menekülni.

Az angol beteg (1996)

„Annyi nyavalyás nyelven beszélsz, és mégsem akarsz soha megszólalni.” – ebben a mondatban áll Az angol beteg legizgalmasabb aspektusa, hogy miként igyekszik valódi identitása elől elbújni a sármos gróf, és miként kényszeríti rá a háború, a szerelem és a halál, hogy végül felvállalja egyéniségét. Ralph Fiennes pedig épp azokban a jelenetekben brillírozik, amikor ezt a belső ellentmondást kell kifejeznie: szenvedélytől fűtve szaggatja le Kristin Scott Thomas hófehér ruháját, hogy aztán a kádban ücsörögve megvarrja azt. Ralph Fiennes Almásy-alakítása úgy átütő, hogy közben mégis emberközeli. (Kiss Tamás)

 

3.   Kvíz-show (Robert Redford, 1994)

Nagyjából három évtizede kezdődött a színészek egyik legnagyobb kaméleonjának számító Ralph Fiennes filmes karrierje. A Schindler listája szadista náci tisztjének vérfagyasztó hatású megformálása rögtön a legnagyobb sztárok kasztjába juttatta. Rögtön ezután nagy nevű kollégája, Robert Redford Kvíz-show című doku drámájában játszotta el a negatív hős szerepét. Egy filmben, ami annak a pillanatnak állít emléket, mikor is az amerikai tévénézők elvesztették hitüket a képernyő igazságában.

A televíziózás első – és talán utolsó – aranykorában járunk, az ötvenes évek Amerikájában. Az NBC Twenty One című műveltségi vetélkedőnek álcázott kollektív csalássorozatát feldolgozó film legnagyobb értékét – hitelessége és delejező hangulata mellett – a két főszereplő párharca jelenti. A csalások nyomába eredő kiesett játékos, Herbert Stempel (John Turturro) és a nézők millióit felültető vállalkozás arca, Charles Van Doren (Ralph Fiennes) között lezajló viadal ebben a komótos tempójú alkotásban a filmszínészet legfinomabb eszközeit hívja elő. Van Doren Fiennes értelmezésében a dicsfényben örömmel fürdőző, mégis a nagy gépezet bábjaként használt, minden gesztusában és megnyilvánulásában irányított, vergődő kisemberként jelenik meg előttünk.

Szinte kibékíthetetlen ellentétek feszítik Van Doren figuráját, amely komoly színészi feladat elé állította Fiennest. Számára ennek a karakternek a kidolgozása egyfelől remek gyakorlóterep volt, másfelől számos későbbi, vívódó hősének előképét tisztelhetjük benne. Miközben magas minőségű szórakozásban is részünk lehet. (Szabó Zsolt Szilveszter)

 

2.   Schindler listája (Steven Spielberg, 1993)

Amon Goeth parancsnok szerepét Ralph Fiennes egyértelműen Heathcliff karakterére építette fel. Ám a Schindler listájában egy sokkal sötétebb, valós alapokon nyugvó, Holokausztot megidéző történetet adaptált Spielberg filmre. A középosztálybeli bécsi, katolikus családból származó Goeth 1943-tól felügyelte a Krakkói-Płaszów koncentrációs tábor felépítését. Működéséről számos dokumentum maradt fent, amelyeket a filmben is felhasználtak. Fiennes a szerep kedvéért mélyen belemerült a kor irodalmába, saját bevallása szerint hosszan tanulmányozta többek között a dehumanizálás folyamatát.

A filmben a karakterek szerkezete a valós alapokon túl érezhetően egyfajta ellentétpárra épül fel. A százados zaklatott személyisége tulajdonképpen az ellentéte Oscar Schindlerének. Liam Neeson nyugodt, érzelmeit kiegyensúlyozottan kezelő, szabados gondolkodású Schindlerével szemben, Goeth alakját kiszámíthatatlan, szélsőséges reakciók jellemzik. Miközben mind a két alak a kor történelmi helyzetében a hatalom megszállottja. A náci katonatiszt megformálásáért Fiennes BAFTA-díjat és Oscar-díj jelölést kapott, egyben neve szélesebb körben is ismertté vált. Miután hosszú időt töltött el az élete egyik legjobb alakítását jelentő karakterrel, tudatosan megpróbált egy ideig más jellegű szerepeket vállalni. (Mlinárik Mariann)

 

1.   A Grand Budapest Hotel (Wes Anderson, 2014)

Talán nincs is nehezebb színészi kihívás, mint egy karizmatikus embernek eljátszani a kisembert. Ralph Fiennes egyetlen tekintetével semmisített meg minket Voldemortként, ejtett szerelembe Heathcliffként, tett cinkossá Gareth Malloryként. Wes Anderson A Grand Budapest Hoteljének M. Gustave-ja egészen más lapra tartozik. A karizmatikus szerepek hosszú sora utána igazán váratlan döntésnek tűnt, amikor a független filmes atyaúristen pont a legkomolyabb szerepeiért kétszeresen Oscarra-jelölt Fiennest választotta bohózata főszerepére.

Az egy fiktív közép-európai hotelben játszódó történetben Gustave a főportás műkincsrablási ügybe keveredik. Az aggódó vendéglátós karaktere bár szerethető és (főleg az idős hölgy) vendégek körében népszerűnek számító figura, nincsen benne valódi nagyság – Fiennes-ben és alakításában azonban annál több. Nem véletlen, hogy Golden Globe- és BAFTA-jelölést hozott az angol színésznek, aki bámulatosan kelti életre ezt a kicsit piperkőc, kissé különc, de a munkájában rendkívül pontos és megbízható menedzsert.

Fiennes – bár játszótársai is egytől egyig lubickolnak Anderson történetében – A Grand Budapest Hotel egyik legfényesebb csillaga, akinek a kedvéért azoknak is érdemes megnézniük Anderson vattacukor meséjét, akik egyébként annyira nem rajongnak a direktor alkotásaiért. A színész a karakter felépítésénél még a némafilmes hagyományokat is megidézi – néhol tudatosan túlzó, a karakterkomikumot csúcsra járató játékával a legapróbb gesztusokba is képes humort csempészni. A gyönyörűen felépített concierge alakja a nyelvi poénoknak és a szélsőséges hiúságnak köszönhetően önmagában is nagyon izgalmas, az a tény azonban, hogy egy olyan férfiisten kelti életre, mint amilyen Fiennes, különös csavart ad neki. (Molnár Kata Orsolya)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés