Magazin

Tízből tíz: Samuel L. Jackson legjobb alakításai

Samuel L. Jackson 72 évesen (!) is Hollywood legtökösebb férfiszínésze, aki Bosszúállókat verbuváló S.H.I.E.L.D.-ügynökként éppúgy megállja a helyét, ahogy kávémérgezés után nyomozó, vadnyugati fejvadászként. A napokban derült ki róla, hogy életműdíjjal tünteti ki az amerikai Filmakadémia. Ebből az alkalomból gyűjtöttük össze a tíz legkülönlegesebb színészi alakítását.

Samuel L. Jackson ikonikus Tarantino-színész, a káromkodás nagymestere, a monológok királya. Imázsának szerves része a coolság, az erős karizma és az energikusság. Gyakorlatilag belakta Hollywoodot: kultfilmeket (Ponyvaregény), blockbustereket (Kong: Koponya-sziget) és közönséges B-filmeket (A gonosz markában) egyaránt nemesít erőteljes jelenlétével, franchise-t (Spirál: Fűrész hagyatéka) pedig lehetetlen forgatni nélküle. Humorát előszeretettel csillogtatja meg buddy movie-kban – legutóbb a Sokkal több mint testőr második részében ökörködött.

Pályafutása során mintegy 200 mozgóképes alkotásban szerepelt, így bőven volt miből válogatni, amikor bizonyítani akartuk a színész sokoldalúságát. Igen, sokoldalúságát, mert szerintünk mégis csak többet tud, mint tökös kiállással káromkodni és helyre rakni az ellenséges seggeket.

Íme, a 10 általunk legkülönlegesebbnek vélt színészi alakítása!

 

10.   Nincs alku (F. Gary Gray, 1998)

A Nincs alku csavaros alaphelyzete szerint a hamisan vádolt, afroamerikai túsztárgyaló úgy buktatná le korrupt, fehér rendőrtársait, egyben bizonyítaná be saját ártatlanságát, hogy túszul ejti néhány gyanús kollégáját a belső elhárítás irodájában. 2021-ben biztosan így, a faji ellentétek mentén adnák el ezt a zárt szituációs akció-thrillert a közönségnek, a 90-es években készült film legnagyobb meglepetése azonban az – pláne annak fényében, hogy a fekete filmekkel indult F. Gary Gray rendezte –, hogy nyoma sincs benne a rasszokkal kapcsolatos előítéleteknek. És mindez valahol így lenne helyes, hogy cseppet se számítson a Samuel L. Jackson játszotta rendőr etnikai származása, csak a becsülettel szolgált hivatása.

Ez az erény azonban csak a szerencsének köszönhetően alakult ki a Die Hardot a Coplanddel vegyítő zsarufilmben: Danny Roman figuráját ugyanis a forgatókönyvírók eredendően egy fehér zsarunak szánták, és csak azért kapta meg Samuel L. Jackson a szerepet, mert Sylvester Stallone menetközben kiszállt a projektből. Így született meg azon nagy(obb) költségvetésű zsánerfilmek egyike, amikor Hollywood hajlandó volt tényleg(!) főszereplőként alkalmazni a tehetséges színészt.

Samuel L. Jackson pedig szívvel-lélekkel formálta meg a rutinos túsztárgyalót, aki az általa előidézett kutyaszorítóban hol indulatos ösztönemberként, hol megfontolt stratégaként viselkedik. A másik túsztárgyalóval folytatott sakkjátszmája során pedig az is kiderült, hogy olyan színészóriásoknak is egyenrangú partnere tud lenni, mint Kevin Spacey. A Nincs alku láttán nehéz is megérteni, miért csak a mesterek archetipikus szerepeire (Mace Windu, Nick Fury) kárhoztatja Samuel L. Jacksont az álomgyári fősodor. (Kiss Tamás)

 

9.   A szerencse zsoldosai (Paul Thomas Anderson, 1996)

Paul Thomas Anderson első filmje lényegében ballada egy gengszterről (Philip Baker Hall), aki úgy szeretné lelkiismeretét elcsitítani, hogy felkarol egy édesanyja temetésére pénzt gyűjtő senkiházit (John C. Reilly) az utcáról, és bevezeti a szerencsejátékok világába. Kettejük sajátos szülő-gyermek kapcsolatában azonban zavart kelt egy szószátyár bűnöző (Samuel L. Jackson), aki barátjává fogadja az óvni kívánt fiút.

A szerencse zsoldosai részben az irányításról, részben pedig az önámításról szól. A film szereplői valójában mind álarcot viselnek, megpróbálják elrejteni leggyarlóbb tulajdonságaikat, ám a körkörösen építkező cselekmény egy-egy pontján rá kell döbbenniük, hogy a változásra drasztikus környezetváltás nélkül nincs esélyük. A kaszinók világában a gyilkos nem lehet makulátlan úriember, a kurvából nem lehet kirakatfeleség, lúzerből pedig nem lehet megvezethetetlen szélhámos.

Samuel L. Jackson karrierjének védjegye, hogy tökös és nagydumás karaktereket rendkívüli energiával képes hozni, függetlenül attól, hogy a törvény melyik oldalán is állnak. A szerencse zsoldosai Jimmy-je azonban azért tűnik ki a megannyi hasonló szerep közül, mert a színész monológjai és poénjai kivételesen más árnyalatot kapnak. Samuel L. Jackson nem lehengerlően sztorizik, csak locsog, történetei mögött nincsen semmi, csak leplezni kívánt pitiánerség. Jimmy bármennyire is szeretné titkolni, valójában egy senki. Egy kisember, akit az igazi gengszterek parkolóőrnek hisznek. Samuel L. Jackson imázsától pedig távol állnak a jelentéktelen figurák, épp ezért emlékezetes A szerencse zsoldosaiban nyújtott alakítása. (Kiss Tamás)

 

8.   Jackie Brown (Quentin Tarantino, 1997)

A 20. század második felében Elmore Leonard mutatta meg, hogy a krimi eredendően intellektuális és társadalomtudatos műfaja egyszerűen cool is tud lenni. Ő találta ki a feltörekvő gengszter, Ordell Robbie figuráját, akit aztán két regényében, a Született bűnözőkben (1978) és a Rum Punchban (1992) is szerepeltetett. A Jackie Brownnal utóbbi kötetet ültette át nagyvászonra Quentin Tarantino, és rendezésével minden idők talán legsikerültebb Elmore Leonard-adaptációját készítette el.

Adja itt a nemzetközi fegyverkereskedőt, pedig eddig csak narkósok voltak a kuncsaftjai.” – állapítja meg a drogos kiscsaj Ordellről, és találóan meg is ragadja a gengszter személyiségének kulcsát. Egyrészről Ordell Robbie a látszat embere, aki a napfényes Los Angelesben az újgazdagok stílusával öltözve, fehér szeretőt tartva igyekszik megélni az amerikai álmot. Másrészt olyan alak, aki sem elrejteni, sem elfelejteni nem tudja, milyen mélyről küzdötte fel magát. Újságot csak úgy tud olvasni, hogy mozog közben a szája, mégis megvan a józan paraszti esze, ami miatt csak kevesen mernek vele újat húzni. Ráadásul magában hordozza az utca emberének kegyetlenségét, a legváratlanabb pillanatokban hidegvérrel képes ölni.

A színész egyenesen lubickol a lófarkas frizurájú (!) gengszter szerepében. Jó szokása szerint végigkáromkodja a filmet, szüntelen sztoriáradatával egyszerűen vonzza a figyelmet, mégis képes elérni, hogy tartson tőle a néző. Meggyőződésem szerint a Jackie Brownban látható minden idők legbonyolultabban előkészített, mégis leglazább gyilkossága, amit a Strawberry Letter 23 című dal, valamint Samuel L. Jackson kesztyűs kézfeje és ravasz mosolya tesz felejthetetlenné. (Kiss Tamás)

 

7.  Django elszabadul (Quentin Tarantino, 2012)

Samuel L. Jackson karrierje során csúcsra járatta a nagyformátumú, a helyzetet mindig kontroll alatt tartó figurákat, így, ha megjelenik a színen, a néző automatikusan azt gondolja, a színész karakterének kezében biztosan egy royal flush található. Quentin Tarantino filmjeiben ez különösen igaz Jackson szerepeire: a lista további helyezettjeinél ugyanúgy, mint az Aljas nyolcas Warren őrnagyánál, aki az a fajta Poirot, aki szemrebbenés nélkül durrantja le a nyomozati monológja végén a feltételezett elkövetőt. A Django elszabadul azonban mindenképp kivételt képez a színész szerepei közt a figura „trójai faló” jellege miatt.

A még 72 éves korában is egészen fiatalos Samuel L. Jacksont kilenc évvel ezelőtt egy öregre maszkírozott, vén komornyik-rabszolgaként vezette fel a rendező, akivel kapcsolatban a cselekmény is óva int, mondván „a házi négernél nincs rosszabb.” Stephen tata ugyanis egy olyanfajta ádáz személy, aki kénytelen volt egész életében meghozni azokat a kompromisszumokat és sötét alkukat, amik a túlélését biztosították. Így a Candie-birtok bohókás és mogorva főinasa bármelyik fekete társát is képes lenne beáldozni ahhoz, hogy akár egy napig még tartson a tyúkszaros élete.

Jackson kiválóan hozza a folyamatosan szerepet játszó Stephent. Vén trottynak tetteti magát, miközben az egész ültetvényt és annak tulajdonosát, az ifjú Calvint (Leonardo DiCaprio) is irányítása alatt tartja. A film vége ezért tart jó 25 perccel tovább, mint sokak szerint kellene. A főhős Djangónak szellemi értelemben kell megvernie a mesteri manipulátort, és csak a film utolsó perceiben dől el, ki a nagyobb spíler. (Szécsényi Dániel)

 

6.   Dzsungelláz (Spike Lee, 1991)

Samuel L. Jackson a Tarantino filmek kultikus színésze, karrierjének beindulását azonban Spike Lee-nek köszönhette. A hírhedt afroamerikai rendező két remek szereppel is megajándékozta a pályakezdő sztárt. A Szemet szemért című filmben ő lett Mister Senor Love Daddy, a forrongó utcát békére hangoló rádiós, a Dzsungellázban pedig Gator, a jobb sorsra érdemes, harlemi junkie.

A Dzsungelláz legfőbb állítása, hogy New York kulturális olvasztótengely léte egyszerűen illúzió. A faji előítéletek, a bigott vallásosság, a hímsovinizmus és a vagyoni különbségek egyszerűen lehetetlenné teszik, hogy a metropolisz lakossága valaha is egy közösséget alkosson. Mindezt Spike Lee egy afroamerikai építész és egy olaszamerikai titkárnő tiltott románcával, illetve egy önjelölt lelkész és drogfüggő fia tragédiájával húzza alá.

Samuel L. Jacksont Cannesban a legjobb mellékszereplőnek járó díjjal jutalmazták a tékozló fiú szerepéért, és mondhatnánk, hogy mindez nem meglepő, hisz a komoly testi változásokkal járó színészi átalakulást hatványozott elismerésben szokás részesíteni. Samuel L. Jackson félelmetes vékonysága azonban nem valamiféle method acting, hanem saját addikciójának eredménye volt a filmben – a forgatás előtt két héttel szabadult a drogrehabról. Az általa alakított Gator a crack-korszak szánalomra méltó teremtménye, a színész mégis képes egyedi vonásokkal felruházni a New York-i típusfigurát. Gator a mellébeszélő tarhálás nagymestere, aki vagy szóval, vagy vészjóslóan energikus táncokkal csalja ki a pénzt családtagjaiból. De Samuel L. Jackson két döbbenetesen erős jelenetben azt is képes kifejezni a figurával kapcsolatban, hogy utcára költözése tulajdonképpen egy tudatos döntés, az álszent apja elleni, önsorsrontó lázadás eredménye. Haláltáncát, illetve szégyenteljes tekintetét a drogbarlangban, sosem fogom elfeledni. (Kiss Tamás)

 

5.   A sebezhetetlen (M. Night Shyamalan, 2000)

A legtöbb szerepére gondolva, Samuel L. Jacksonról biztos sokaknak a harsányság és a karakán fellépés jut eszébe. Ez alól az egyik legmarkánsabb kivételt M. Night Shyamalan különc szuperhősös történetében nyújtott alakítása jelenti. Akárcsak a teljes Sebezhetetlent, Elijah Price karakterét is visszafogottság és kimértség jellemzi, melyben mégis egyre inkább érezhető a növekvő feszültség.

A műfajhoz képest  – tekintsük akár misztikus thrillernek, akár szuperhősfilmnek – meglepően hangsúlyos a drámai szál, sőt az egész Sebezhetetlen valójában erre épül, akár csak főszereplőink jellemfejlődése. Elijah egy testben és lélekben egyaránt megtört férfi, ami látszólag távol áll az általunk ismert Samuel L. Jacksonról alkotott képtől. A közös nevező korábbi szerepeivel legfeljebb a jól idézhető, elgondolkodtató monológjaiban rejlik, ám ezeket szokatlanul nyugodt stílusban kapjuk tőle.

Ennek ellenére a színész karrierjének egyik legerősebb alakítását hozza: az erős, megtermett férfi helyett egy roncsot látunk, a magabiztos, karakán alak helyett egy kétségbeesett, kerekesszékes megszállottat. Főként emiatt a zavarba ejtő kontraszt miatt olyan emlékezetes Jackson a Sebezhetetlenben, hiszen ettől válik Mr. Glass (magyar verzióban Porcelán) jelenléte igazán hátborzongatóvá. (Nardai Dorina)

 

4.   Ha ölni kell (Joel Schumacher, 1996)

Noha Joel Schumacher tárgyalótermi drámájából sokaknak az ügyvédet alakító Matthew McConaughey záróbeszéde maradt meg leginkább, az elkeseredett és gyilkossággal megvádolt apa szerepében Samuel L. Jackson szintén kiváló teljesítményt nyújt. És nem csak azért, mert 2021-ben egyszerűen üdítő visszanézni tőle egy olyan szerepet, amit nem úgy ráz ki a kisujjából, hogy közben a szinte védjegyévé váló káromkodások tengerében lubickol.

Carl a bíróságon lövi le a kislányát megerőszakoló és majdnem megölő, két férfit. Jackson úgy mutatja meg mindenféle manírosság vagy hatásvadászat nélkül az önbíráskodó apát, hogy mindvégig hiteles és emberi marad. Egy a törvényben és igazságszolgáltatásban csalódott, már-már sarokba szorított figuraként jelenik meg előttünk. A színész pedig egyszerre közvetít dühöt és fájdalmat, ugyanakkor bizonyos szintig higgadt megfontoltságot is. Ezzel pedig olyan többdimenziós karakterré avanzsálja az apát, akinek története nem csak érzelmileg, de értelmileg is megérinti a nézőt. Sajnáljuk, együtt érzünk vele, és felháborodásunkban akár mellé is állhatunk, de a film és Jackson többször is rávilágít azért a férfi tettének jogi oldalára.

A színész pont ezzel a sokoldalúsággal éri el, hogy a film több legyen egy egyszerű tárgyalótermi drámánál. A Ha ölni kell kőkeményen beszél a rasszizmusról és az amerikai igazságszolgáltatás hibáiról, nem utolsó sorban Samuel L. Jackson emlékezetes alakítása révén. (Kajdi Júlia)

 

3.   A Sunset Limited (Tommy Lee Jones, 2011)

Egy kevés szereplős kamaradráma mindig kockázatos terep egy színész számára: ha nem elég ütős az alapanyag, a legjobb alakítás sem mentheti meg a bukástól, ha viszont működik a történet, ha jók a dialógusok, igazi jutalomjátékot jelenthet. Szerencsére ha egy színdarabot Cormac McCarthy írt meg, akkor jó színészekkel már egész jók az esélyek.

Márpedig Tommy Lee Jones (aki egyben a rendező szerepét is magára vállalta) és Samuel L. Jackson esetében nem kérdés, hogy kimagasló színészekről beszélünk, így A Sunset Limited három fő neve már önmagában minőségi drámát ígért. A két színész remekül egészíti ki egymást. Míg Jones egy megfáradt, az intellektusa miatt a világból kiábrándult, öngyilkosságra készülő professzor, addig Jackson Isten rendíthetetlenül hívő, térítő katonáját formálja meg.

A Sunset Limited minden pillanata a kettejük között húzódó feszültségre, a kibékíthetetlen ellentétre épül. Fekete és fehér, realista és idealista, logika és hit csap össze újra és újra egy másfél órás, sehova nem vezető vitában, aminek során mindkettejüknek meg kell tanulniuk tisztelni a másikat, és közelíteni az álláspontokat. A téma nem mindenkinek lesz ínyére, de a két színész játékáért már önmagában érdemes időt áldozni rá. Különösen igaz ez Jacksonra, aki percről percre változtatja karaktere vérmérsékletét, így folyamatosan egy új oldalát láthatjuk a színészi képességeinek. (Nardai Dorina)

 

2.   Ponyvaregény (Quentin Tarantino, 1994)

And I will strike down upon thee with great vengeance and furious anger those who attempt to poison and destroy my brothers.” Hallod Samuel L. Jackson hangját, amint Ezékiel 25:17 versét, minden idők egyik legemlékezetesebb filmes monológját szavalja?

A Tarantino által írt, gyilkosság előtti felvezetőt bizony hiába keresnénk a Bibliában – Samuel L. Jackson legjobb monológjai között azonban bizton megtaláljuk. Nem véletlen, hogy a színész húsz évvel később is fejből szavalta a The Graham Norton Show-ban a legendás passzust, ami végül BAFTA-díjat, valamint Oscar- és Golden Globe-jelölést hozott számára, és aminek egy sora mókás easter eggként az Amerika Kapitány: A tél katonája című filmben Nick Fury sírjára is felkerült.

Hiába írta Tarantino egyenesen Samuel L. Jacksonnak a bérgyilkos Jules Winnfield szerepét, majdnem Paul Calderonnak adta azt – szerencsére a karrierje igen aktív időszakában lévő Jackson egy második meghallgatással már be tudta biztosítani magát. Jules szerepe rendkívül hálás, idézhető szövegeket és izgalmas helyzeteket kínál – bárkinek jutalomjáték lett volna, de Jackson nélkül biztosan nem vált volna kultikus figurává. A színész jellegzetes hanglejtésével, hihetetlen lazaságával, szinte rémisztő hidegvérével és a partnereit is időnként meglepő improvizációival izgalmas új színeket adott az amúgy is remekül megírt karakternek, ami végül neki köszönhetően vonult be a film egyetemes történetébe. (Molnár Kata Orsolya)

 

1.   Die Hard: Az élet mindig drága (John McTiernan, 1995)

„Az én nevem Zeusz. Igen, Zeusz, mint Apolló apja az Olimposz tetején. Ha sokat kekeckedik velem, még villámot is küldhetek a seggébe!” – alapozza meg kapcsolatát Samuel L. Jackson karaktere a Bruce Willis által alakított másnapos, felfüggesztett rendőrrel.  E fenyegetéssel kezdetét is veszi egy sajátos buddy movie, melyet a fordulatos történet mellett egyértelműen a szabályokat áthágó John McClane és az eseményekbe csupán belekeveredő, törvénytisztelő polgár kettőse visz el a hátán. Kettejük aranytömbökkel, hullákkal és fejfájást fokozó fejtörőkkel tarkított, egynapnyi kalandját mutatja be a Die Hard: Az élet mindig drága, az elmúlt évtizedek utolsó kiemelkedő, régi vágású akciófilmje.

John McTiernan örökbecsű klasszikusában Samuel L. Jackson parádésan alakítja Willis ellenpontjaként a pörgő beszédű, de megfontolt, szabályokat komolyan vevő, de személyes érintettségén magát túltenni nem tudó, harlemi háztartásigép-kereskedőt. Zeusz számára első a család és a becsület, de azért ha kell, előbújik belőle a seggeket szétrúgni képes gettóarc is. A színes bőrű identitását fontosnak tartó és napi szinten megélő karakternek ráadásul eleve fenntartásai vannak a fehérekkel szemben, így a főszereplő páros kapcsolata is – de Jackson karaktere aztán pláne – hatalmas változáson megy keresztül a történet során a „takarodjon Harlemből a rasszista táblájával” felszólítástól a „menekülj, McClane, mentsd az irhádat” önfeláldozó passzusig. A hajmeresztő autós manőverek, hídról hajóra zuhanás és lőtt seb okozta testi amortizáció tehát valódi lelki fejlődéssel párosul, melynek köszönhetően a film végén, ha nem is két elválaszthatatlan barát, de egy egymástól sokat tanuló, összecsiszolódott páros hecceli egymást sokkal barátibb hangvételben, mint ahogy a film elején tették ugyanezt. (Hancsók Barnabás)

Filmtekercs.hu

Podcast

Hirdetés

Hirdetés