Steven Soderbergh több mint harminc éve meghatározó rendezője az amerikai filmiparnak: az egyik legtermékenyebb alkotó tíz legkiemelkedőbb filmjét gyűjtöttük össze.
Nagyjából Woody Allen dolgozik olyan munkatempóban, mint Steven Soderbergh, akinek rövid visszavonulása óta megint évente láthatjuk új filmjét. A rendező a ’80-as években robbant be, és azóta szinte töretlenül van az amerikai mozi homlokterében, jobb filmjeivel műfajokat újít vagy alapoz meg, rosszabbjait pedig hamar elnyeli az enyészet, hiszen máris ott a következő a sarkon.
Soderbergh évtizedes viszonylatban sétál azon a mezsgyén, ami a stúdiófilmek és a szerzői alkotások között húzódik. Három nehezen emészthető alkotására általában érkezik egy széles körben elismert közönségkedvenc is, így csupán egy dologban lehetünk biztosak vele kapcsolatban: hogy mindig meg tud lepni minket.
A nemrég bemutatott Kimi kapcsán – mely szinte az egyetlen COVID-film eddig, aminek érdemes volt elkészülnie –
listába állítottuk tíz filmjét, amik kapcsán a legszívesebben gondolunk rá.
10. Solaris
Az évtizedek óta a midcult és a manistream között szlalomozó Steven Soderbergh eddigi pályafutása a legextrémebb hullámvasúthoz hasonlatos. Ami ráadásul felújításra szorul, így azzal is fenyeget, hogy egyszer csak összeborul, és maga alá temeti gazdáját. Soderbergh két énje, a kompromisszumkész iparos és a konok szerző közül a Solaris készítésekor az utóbbi volt uralmon.
Az Ocean’s Eleven – Tripla vagy semmi sikere, majd a Szemből telibe katasztrofális bukása után Tarkovszkij 1972-es Solarisának remake-jébe vágta fejszéjét. Soderbergh egyszerre törekedett arra, hogy hűen adaptálja Stanisław Lem klasszikusát, és fejet hajtson a nagy szovjet-orosz rendezőikon műve előtt. Ennek a – minimum – kettős elvárásnak terhét nem bírta el a produkció. Dr. Chris Kelvin (Goerge Clooney) és társainak kálváriája Tarkovszkij talányos, lebegő, elsősorban intellektuális élményt jelentő eredetijével összevetve alapvetően lélektani irányultságú. Az űrbázison történt megmagyarázhatatlan, majd tragikussá váló történéseket Soderbergh is mintegy ürügyül használja fel mondanivalójához. A kész mű tartalmaz is filozófiai kérdésfeltevéseket, és – ha tétován is – szembesít minket gyengeségeinkkel, kisszerűségünkkel, önsorsrontó utunkkal. Az amerikai közönség elvárásainak való megfelelés hatására azonban mégis nagyon megbillen a kényes egyensúly.
Az amerikai Solaris egy újabb eklatáns példája annak, hogy egy, főként az értelemre hatni kívánó alapműből pusztán az érzelmekre bazírozva nem nyerhető ki érvényes és teljes világmagyarázat. Soderbergh Solarisa egy említésre méltó alkotás, innen nézve tetszetős is, de minden pozitívuma ellenére arányt, irányt és szerepet tévesztett mű. Anyagi buktáját tetézendő, maga Lem sem nyilatkozott róla túl hízelgően. (Szabó Zsolt Szilveszter)
9. Fertőzés
A 2011-es Fertőzés hamar népszerűségre tett szert a 2020-ban indult világjárvány elején: amikor az emberek felfedezték, rémüldöző gyönyörűségükre, hogy a film gyakorlatilag megjósolta a járvány alakulását. Pedig Soderbergh nem tett mást, csak megfilmesítette a járványügyi szakemberek rég hangoztatott figyelmeztetéseit (amikre aztán se a film előtt, se a film után nem hallgattak elegen).
A filmbeli vírus a denevér-ember vonalon, egy zsúfolt kínai nagyváros húspiacán fejlődik ki és a repülőgépes turisták és üzletemberek közvetítésével terjed szét a világban; ahogy egyre többen halnak meg és az egészségügy túlterhelődik, felütik a fejüket az összeesküvés-elméletek és a pénzéhes alternatív gyógymódok. Miközben a valódi orvostudomány a nemzetek fölött is átnyúlva és politikai hullámokban vergődve igyekszik kifejleszteni egy vakcinát, és miközben családok veszítik el szeretteiket, egész tömegek fordulnak a sarlatánok és az általuk hirdetett mágikus gyógymódok felé.
A film két ok miatt sem vált igazán népszerűvé. Az egyik lehangoló pesszimizmusa. A Fertőzés nem mutat be hősies világmegmentést, és az ember viselkedését igen sötéten látja. A járvány halottezrei után nem marad semmiféle katarzis. A másik a film szerkezete: a Fertőzés is Soderbergh „hyperlink cinema” stílusát használja; a számos független szál csak néha találkozik és nincs valódi főszereplő itt sem; csakhogy ebben a filmben a szálak olyannyira szétesőek, hogy egyetlen olyan karakterív sem alakul ki, akit a néző követni szeretne – hiányzik a film érzelmi ereje. (Havasmezői Gergely)
8. Magic Mike
Arra valószínűleg előzetesen senki nem számított, hogy a Step Up táncoslábú szépfiújának sztriptízelős filmje valójában egy kiszolgáltatott helyzetben lévő férfi küzdelmeiről szóló érzékeny karakterdráma lesz. Félreértés ne essék, a Magic Mike bizony szexi film, jó pár emlékezes táncjelenettel, de sokkal többről szól annál, hogy milyen jól is néz ki Channing Tatum tangában. A Tatum saját sztriptíztáncos élményei által inspirált forgatókönyvből az eredeti tervek szerint Nicolas Winding Refn rendezett volna filmet, de ő nem ért rá és végül Soderbergh-hez került a projekt, aki örömmel kukkantott be az előítéletek által sújtott szakma kulisszái mögé.
A floridai férfisztriptíz világát a helyi szupersztár (Tatum) és egy újonc (Alex Pettyfer) barátságán keresztül bemutató film a sárga szűrő túlzó használatától eltekintve kifejezetten realista ábrázolásmódra törekszik. A Magic Mike-ota nagy Matthew McConaughey-reneszánsz egyik kulcsfilmjeként tartják számon, de a film igazi felfedezése Channing Tatum, aki pont egy tárgyiasító szerepkörrel bizonyította, hogy sokkal több tökéletesen kimunkált testnél. Ebben segítette Soderbergh rendezése, aki hol szexistenként, hol romantikus hősként, hol egzisztenciális válságban szenvedő esendő emberként mutatja be Tatumot. Bár a második résznél (Magic Mike XXL) Soderbergh átadta a stafétát, tavaly év végén jelentették be a nagy trilógiazárót (Magic Mike’s Last Dance), amihez már visszatér a rendezői székbe. (Rácz Viktória)
7. Logan Lucky: A tuti balhé
Steven Soderbergh a gengszter-rablófilm zsánerek tengelyén mozog a leginkább otthonosan, de azok minősége sem állandó. A sokat kísérletező rendező a Logan Lucky: A tuti balhéval mellőzte az extrém, vagy nem megszokott megoldásokat és a profizmusra helyezte a hangsúlyt. A Nyugat-Virginiai taplórablásnak pedig nagyon jól áll a formai tökély, hiszen témájában és szereplőiben így is elég furcsaság van.
A Logan testvérek eddig nem éppen éles eszükről voltak híresek, de mindkettőjüknek megvan a magához való gógyija. Ki kell azonban lépniük szokványos kereteikből, mikor Jimmy elveszíti munkáját és számláit nem legális pénzből kívánja rendezni. A nagy ötlet, hogy kirámolják a Nascar egyik versenyének bevételét, mindezt féleszűnek tűnő, de végtére is hozzáértő csapattal.
A Logan Lucky jól vegyíti a humort a heist elemekkel. Előbbi a „déli” mivolta ellenére intellektuális is tud lenni, utóbbi pedig sokszorosan fordulatos, de mindvégig érthető marad. Soderbergh laza stílussal inkább a kamerára bízza a történetmesélést, a dialógust pedig átadja a könnyed szórakoztatásnak. A film vagány, de nem tiszteletlen, a rendező szeretettel fordul a déli államok felé, ami a nézőre is átragad, ha akarja, ha nem. Nemes feladat szerethetővé tenni a lakókocsiban élő redneck életérzést, a filmnek pedig olyannyira sikerül, hogy túlzás nélkül ez az egyetlen film, ami a gyerek szépségverseny-jelenet ellenére is nézhető marad.
A Logan Lucky nem tud kilépni az Ocean’s filmek árnyékából, holott szereplőgárdája legalább olyan jól válogatott és nagy neveket rejt, ráadásul a történet is jobban átélhető. Egyszerű, vidéki emberek nagy dobása, akik nem esnek a heist filmek kapzsiság-csapdájába, így a győzelmük sem lesz elidegenítő. (Nagy Tibor)
6. No Sudden Move
A 2013 és 2017 közötti rövid „visszavonulását” követően Soderbergh szinte ontani kezdte magából a filmeket, ami nem csoda, mert a filmipar teljes átállása a digitális technológiára, valamint a streaming-éra beköszönte csak még egyszerűbbé tette nála az alkotói procedúrát, a formai kísérletezések tárháza pedig még tágasabb lett. Ironikus módon mostani alkotásai közül pont az bizonyult maradandónak, ami a legközelebb áll egy klasszikus nagyjátékfilmhez tartalomban és stílusban is. A No Sudden Move tipikusan az a fineszes, az ismert műfaji elemeken okosan maga elé kipakoló csibész-gengszterfilm, amit az amerikai kultdirektor már kisujjból ki tud rázni, de egy percre se cseréli le az eleganciát az összecsapottságra.
Don Cheadle és Benicio del Toro egy ‘80-as, ‘90-es évekbeli buddy cop akciófilm lazaságával hozzák a két főhőst, Curtöt és Ronaldot, akiket a sors egymás mellé sodor egy elbaltázott rablásban, hogy aztán Detroit sötét utcán meneküljenek az életükért és próbálják némi pénz fejében egymás ellen hangolni a rájuk vadászó gengsztereket. Miközben persze ki nem állhatják egymást. Soderbergh a maga ráérős, dialógus-centrikus, de vizuálisan izgalmas, lendületes módján rendezi Ed Solomon erősen ponyvakrimi-beütésű szkriptjét, amiben az ‘50-es évek Detroitja nemcsak egy egzotikus helyszíni elem, hanem fontos kontextus. A háború utáni Amerika megújulásának ipari centruma, aminek fényes sikere mögött azonban ott vannak a napi egydollárért gürizők, akiknek csak az az egy esélyük van, ha sikerült a gazdagokról valamit lehalászni.
A No Sudden Move igazi sztárparádé (Cheadle és del Toro mellett ott van még David Harbour, Jon Hamm, Brendan Fraser, Matt Damon, Noah Jupe, Bill Duke és Ray Liotta), de végig megmarad egy hiteles, izgalmas és itt-ott kifejezetten melankólikus filmnek. Amiben a főszereplők talán nem győznek, de saját méltóságuk és a rögös út által kikovácsolt barátságunk megmarad. Olyan, mint egy képzeletbeli regénysorozat egyik részének remekbeszabott adaptációja, ami után legszívesebben már néznénk a többit is. (Szabó Kristóf)
5. Traffic
Túl az Amerikai vérbosszún, de még innen az Erin Brockovich-on, Soderbergh elkészítette jelen sorok írója szerint a filmtörténet egyik legjobb drogkartell témájú moziját. Tette mindezt egy maroknyi, mindössze húsz fős stábbal, a sztárszínész gárda tagjainak szemét pedig pofátlanul alacsony gázsival szúrta ki.
A Traffic több szálon futó története a végére katartikus erejű, a didaxist és a közhelyeket messze elkerülő példázattá áll össze. Egyfelől adott a két mexikói rendőr Javier Rodriguez (Benicio del Toro) és Manolo Sanchez (Jacob Vargas). Morális tartásuk nap mint nap komoly próbatétel elé van állítva. A határ mentén a drogkartelleket testközelből figyelő zsarukat folyamatosan bűnre csábítja a korrupció, a pénz és a hatalom szentháromsága. Másfelől ott az ultrakonzervatív ohioi legfelsőbb bíró (Michael Douglas) elnöki megbízásra indított harca a kábítószermaffia ellen. Miközben odahaza drogfüggő tinédzser lánya szorul rá az atyai (és anyai) segítségre. Harmadrészt pedig két DEA-ügynök küzdelmét figyelhetjük az Obregon drogkartell lefülelésére törekedve. Ez a szál sem mentes a morális dilemmák felvillantásától – és ezt egy súlyos emberi traumán keresztül mutatja be.
A film szerkezete és formája hűen tükrözi a partizánmódszert, ahogy készült. Az önmagukban is ólomnehéz történettöredékek egy komótos tempóban elővezetett, dokumentarista hatású, méregerős drámává épülnek. Emlékezetes, gyomrunkig hatoló munka a Traffic, melynek több momentuma felidézhető a bemutatása óta eltelt húsz év távlatából is. Ha más nem is, az Oscar-eső, a rozsdavörös, zaklatott képek és a fenomenális Benicio del Toro mindenképp. (Szabó Zsolt Szilveszter)
4. Ocean’s Eleven: Tripla vagy semmi
Noha a heist filmeket a kezdetek óta körül lengi egyfajta játékosság és cinkosság, Soderbergh sztárparádés alkotása emel a téten. Az Ocean’s Eleven nem véletlenül hozta vissza a bűnügyi filmek alműfaját a köztudatba és ágyazott meg hasonló filmek sorának. A darab izgalmas, okos, humoros, szerethető karakterekkel és kiváló kémiával a színészek között.
A jól ütemben felépített film szép arányban adagolja a csapat összeszedését, a heist eltervezését és magát az eseményeket azon a bizonyos éjjelen, amikor egy csapat szélhámos egyszerre három hatalmas kaszinót is kirabol. A színészi gárda egytől-egyig kiváló, ráadásul a rendező ügyesen tart mindenkit szinte egyszerre az előtérben. Persze George Clooney, Brad Pitt és Matt Damon több játékidőt kapnak, a többi figurát is jól megismerjük a mű során.
Hiába persze a külcsín, a hangulatos zene, az intelligens humor, a csapat, akinek teljes szívből drukkolunk, no meg az állandóan valamit majszoló Brad Pitt. Ahogy a heist filmeknél szokás, ezen alkotások ereje mindig magán a bűntényen múlik. Az Ocean’s Eleven pedig ebben is verhetetlen. Megadja a nézőnek azt a bizsergető kiváncsiságot, amit leginkább bűvésztrükköknél érzünk: „ezt hogyan csinálták?”. Nem csoda, hogy folytatások követték a filmet, noha ezek már nem érték el az eredeti darab már-már korszakalkotó voltát. (Kajdi Júlia)
3. Amerikai vérbosszú
Soderbergh több mint harminc évet átölelő karriere során számos műfajban próbálta ki magát, de mind közül mégis a bűnügyi témák azok, amik különösen jól illeszkednek hozzá. Legyen szó klasszikus noir-megidézésről, stílusos ponyva-románcról (Mint a kámfor), realista drogháborús drámáról (Traffic)vagy közönségkedvenc heist-filmekről (Ocean-trilógia). De pontosan idetartozik pályájának egyik legsikerültebb és legegyedibb műfaji kísérletezése is, az 1999-es Amerikai vérbosszú.
A két nagy sikerfilm között szinte kipöccintett, kis költségvetésű Amerikai vérbosszút az a már szinte experimentális rendezői hozzáállás emeli ki az átlagos bosszúfilmek sorából, ami Soderbergh-et egész pályája során meghatározta. A sztori ismerős, lerágott csont, láttuk már ezerszer csak más nevekkel: Wilson (Terence Stamp) a titokzatos, de veszedelmes angol megérkezik Los Angeles-be, hogy lánya Jenny titokzatos halála után nyomozzon.
Mindenki azt mondja neki, baleset, Wilson tudja, hogy gyilkosság. Nem érdeklik a terelések, megkeresi a felelősöket és a pokol mélyére küldi őket. Első hallásra tényleg nem különleges, de ahogyan Soderbergh elmondja, azzá válik. Az Amerikai vérbosszúban egyszerre van jelen a ‘70-es évek bűnfilmjeinek szikár hangvétele és tömörsége a ‘90-es évek formai játékosságával, a idő és a narratíva ismert szabályainak áthágásával. Egy különleges, szinte álomszerűen lebegő hangulatot ragad meg, amiben minden vizuális elem egy építőkocka, legyen az az unortodox vágástechnika vagy Edward Lachman operatőr erőteljes színekkel lüktető képei.
Terence Stamp a kiváló angol karakterszínész élete egyik legjobb szerepét nyújtja itt. Arca csupa elfojtott harag, fájdalom és feszültség, ami alig várja, hogy robbanjon, lecsapjon. Minden szavában ott rejlik az erőszak lehetősége. Partnerei olyan kiválóságok, mint Barry Newman, Luis Guzmán vagy Peter Fonda. Az Amerikai vérbosszú mai szemmel is frissítően intenzív, fordulatos és stílusos mozi, egy vodka-martini keserédes erejével ható utazás, az Angyalok városának sötét mélyére, ahol egy magányos lélek vési ki magának a véres igazságot. (Szabó Kristóf)
2. Szex, hazugság, video
A 26 éves Steven Soderbergh üstökösként robbant a filmes világba, amikor is 1989-ben Cannes-ban a díj történetének legfiatalabb rendezőjeként Arany Pálmát nyert saját maga által írt első filmjével. Bár Soderbergh azóta erősen a populáris film felé fordult, bemutatkozása nemcsak saját életpályájában jelentett mérföldkövet: a forgatókönyvéért Oscar-díjra is jelölt Szex, hazugság, videóra máig sokan, mint a független film egyik legnagyobb hatású alkotására hivatkoznak, ami megreformálta a mozgalmat.
Az esztétikája miatt is méltatott alkotás erotikával túlfűtött témája ellenére sokkal inkább a kapcsolatok és a belső világok találkozásának filmje: Soderbergh patikamérlegen adagolt történetében a frigid Ann (Andie MacDowell) és John (Peter Gallagher) elhidegülnek, a férfi a nő húgával (Laura San Giacomo) csalja feleségét. Amikor John barátja, Graham (James Spader) meglátogatja a családot, vonzalmat ébreszt Annben, különösen, amikor az megtudja, a gyakorlatilag impotens férfi csak akkor jön lázba, ha nők szexuális élményeit és fantáziáit veheti videóra.
A zseniális négyes között tökéletes a dinamika – alig egy hét próbával és négy hét forgatással született meg általuk a Szex, hazugság, video. Az alkotás azzal is felhívta magára a figyelmet, hogy egy férfitörténetek uralta időszakban egy nőt tett története középpontjába, de valódi jelentőségét az adja, hogy a voyeurizmus és szubjektív valóságok találkozásának köszönhetően a posztmodern egyik filmes alapdarabja lett. A filmhez a rendező később gondolati folytatást is készített a valóság és fikció határmezsgyéjén egyensúlyozó, az eredetitől messze elmaradó 2002-es Szemtől telibe formájában. (Molnár Kata Orsolya)
1. Erin Brockovich: Zűrös természet
Képzettség nélküli, profán stílusú, heves vérmérsékletű háromgyerekes egyedülálló anyuka, aki a véletlenek folytán egy ügyvédi irodában kezd el dolgozni, majd leleplezi az amerikai energiaszektor egyik legnagyobb vállalatának környezetszennyezési botrányát? Egy ilyen premissza csak akkor működhet, ha igaz történeten alapul. Soderbergh olyannyira erősen indította az évezredet, hogy a 2001-es Oscar-gálán két filmje versenyzett egymás ellen. Az öt kategóriában jelölt Erin Brockovich: Zűrös természet helyett végül a Trafficért kapta meg a rendezői aranyszobrot, de így sem kérdés, hogy ennek a filmnek is kiemelt helye van a toplistánkon.
A rendező kisemberpárti és antikapitalista nézetei egyértelműen tetten érhetőek az Erin Brockovich: Zűrös természetben, ami tökéletesen vegyíti a jogi és egészségügyi drámát a hősnő önbeteljesítés-történetével, a sötét témákat ellensúlyozó humor pedig igazi közönségfilmet varázsol a bonyolult szakzsargonnal teli történetből. Mindebben kulcsszerepet játszott a forgatókönyvet író Susannah Grant és persze a főszereplő, a népszerűsége csúcsán lévő Julia Roberts. A színésznő azon kevesek egyike, aki tényleg a legjobb alakításáért nyerte el az Oscar-díjat – nem tudjuk levenni róla a szemünket, és nem a mélyen dekoltált ruhái miatt. Erin Brockovich karaktere bő két évtized elteltével is már-már forradalmian komplex és karizmatikus hősnő, akinek a sztoriját ma már biztosan egy elnyújtott minisorozatként dolgoznák fel. (Rácz Viktória)
***
