Magazin

Tízből tíz: Tom Hardy legjobb alakításai

Tom Hardy úgy lett sztár, hogy közben egyáltalán nem lett sztár. Ő a hollywoodi különc, a magányos farkas, a szigorú tekintetű (anti)hős, aki már többször bebizonyította, hogy néha elég a jelenlét. Szerintünk ez a tíz legjobb jelenléte.

Az idén 43 éves brit színész eddigi karrierjén végigtekintve egy biztos: Tom Hardy nem az a tipikus A-listás sztár, akiért kapva kapnak a nagy stúdiók. De valamiért mégis kapkodnak érte, és hogy miért, azt talán nyugodtan nevezhetjük karizmának. Hardy ugyanis olyan személyiség, akinek még megszólalnia sem kell egyébként az életmű felében nem is nagyon teszi , mégis markánsan ott van a vásznon, és nem egyszer még mellékszerepben is ellopja a show-t.

A Capone kapcsán összegyűjtöttük a szerintünk tíz legjobb alakítását:

 

10.   Birmingham bandája (Steven Knight, 2013–)

Tom Hardy számára nem ismeretlen feladat valós bűnelkövetőket megformálni: karrierje során már jó párszor előfordult ez a típus. Alfie Solomons volt az első világháború utáni londoni zsidó banda vezére, akivel a Birmingham bandájának (Peaky Blinders) második évadjában találkozunk először mint a főszereplő, Tommy Shelby (Cillian Murphy) egyik ellenlábasa. A bandaháborúkkal teli gengszterszériában a birminghami banda vezetője általában egy évad alatt leszámol a riválisaival, ám a Tom Hardy által játszott Alfie időről időre újra felbukkan. Sőt, még „halálából” is feltámad!

Solomons állandó jelenléte a Peaky Blindersben egyrészt azzal magyarázható, hogy a szereplő az egyetlen méltó ellenfele és egyben cinkostársa Tommy Shelbynek, másrészt azonban nagyban köszönhető Hardy alakításának. A lassan kultsorozattá váló produkcióban Alfie közönségkedvenc karakter lett, így életben tartásával a fan service szolgaiságát kockáztatja Steven Knight kreátor. Ám ez is csak Hardy tehetségét igazolja: hiszen ezúttal nincs könnyű dolga – gyakran rejtik szakáll és nagy kalapok mögé, jellemzően árnyékosan világítják meg, ráadásul az alapvetően jóképű arcát is eltorzítják bőrbetegséggel, sebhelyekkel. Ám ennek ellenére is képes egyenrangú partnerévé válnia a jeleneteket markánsan uraló Cillian Murphynek; játékában keverve a humort és a kegyetlenséget, miközben hangját és akcentusát teljesen elváltoztatva azonosul a dél-londoni gengszterfőnök karakterével. (Rakita Vivien)

 

9.   Mad Max: A harag útja (George Miller, 2015)

A Mad Max: A harag útja Tom Hardy karrierjének egyik legnagyobb szabású és talán legismertebb filmje. Mégis, ha a színészi képességeit akarnák méltatni, akkor valószínűleg nem ezzel kezdenénk. Hiszen Hardy egyaránt képes nagyon látványosan teátrális, illetve mélyen átélt emberi alakításokra. Max Rockatansky azonban látszólag egyiket sem követeli meg, pusztán egy kemény akcióhős, akihez elég egy meggyőző színész. Pedig George Miller mesterműve a valóságos mozivarázs. Egy legendásan nehéz szülés gyermeke, amely számtalanszor félremehetett volna. A csodával egyenértékű, hogy nem csak elkészült, de messze felülmúlt minden várakozást.

Eme varázslat megteremtésében pedig Tom Hardy éppen olyan fontos szerepet játszott, mint a lélegzetelállító kaszkadőrmutatványok vagy festőien szép fényképezés. Nem pusztán a jelenléte, de a színészi képessége is kulcsfontosságú. Olyannyira, hogy valószínűleg a film nem is működne mással: szükség volt erre az érzékeny vadállatra. Nem kisebbítve Mel Gibson érdemeit, aki kultikussá tette a széria főszereplőjét, de a helyzet az, hogy a valódi őrületet Hardy adta meg Max Rockatansky karakterének. Ez a szerepe az, amelyben a karrierjének két véglete, az érzékeny kisember és a vásznat expresszíven uraló showman tökéletes szintézisre lép.

Max ugyanis amellett, hogy tökös akcióhős, egy tragikus, sok sebből vérző ember is. A figurának szinte egy pillanat nyugta sincsen: vasálarcban orrdíszként használják, lecsapolják a vérét, üldözik és folyamatosan harcolnia kell a túlélésért. Mégis, Hardy még ezek közepette sem feledkezik el a figura esendő, megtört énjéről, ami szinte végig ott tükröződik a tekintetében. Mad Max az az akcióhős, aki egyáltalán nem élvezi ezt a szerepet, de nincs más választása. (Pongrácz Máté)

 

8.   Tabu (Chips Hardy, Tom Hardy & Steven Knight, 2017–)

A Tabuban Tom Hardy igazán megvalósíthatta, hogy saját maga és a közönsége is milyen szerepben látja legszívesebben őt: James Keziah Delaney durva, kiszámíthatatlan, erőszakos, bár egy kis humorral és sötét szexualitással megspékelt karakter, aki öntörvényűsége ellenére követ egyféle becsületkódexet, amelyet ő maga alkotott. Nem véletlen, hogy olyan, mintha ráöntötték volna a szerepet: Tom Hardy, az apja Chips Hardy és a Birmingham bandáját is készítő Steven Knight hármasban alkották meg ezt misztikus és thrillerelemekkel tűzdelt sorozatot. Mindehhez méltó a kivitelezés, a korabeli látványra, hangulatvilágra, színészválasztásra egy rossz szavunk sem lehet.

James Keziah Delaney-t sokáig halottnak hitték, mégis felbukkan apja temetésén, amely fordulatnak senki sem örül, pedig csak egy értéktelennek tűnő területet és egy veszteséges céget örökölne. A Kelet-indiai Társaság megtesz mindent, hogy megakadályozza ezt, de a különös mágiákban jártas és meglehetősen harcedzett férfi nem egyszerű ellenfél számukra.

De valóban olyan tabudöntögető a történet, vagy csak ezzel próbálták a nézők előtt elhúzni a mézesmadzagot? A kora 1800-as évekbeli London kellően mocskos környezetet biztosít. Nemcsak az utcák, bordélyok és Delaney otthona lehangolóan szutykos, hanem az ellenfeleinek számító, képmutató arisztokraták lelke és életmódja is kellően szurokfekete. A rendszeres brutális gyilkosságok, erőszak és más aljasságok, múltból felbukkanó titkok és tiltott románcok bőven kimerítik a tabu fogalmát, de a tömény dózis ellenére mégis úgy érezni: lehet ezt még fokozni egy következő évadban. (Szádeczky-Kardoss Klára)

 

7.   Fékezhetetlen (John Hillcoat, 2012)

Kevés olyan karakter van Tom Hardy filmográfiájában, ami jobban összesűrítené mindazt, ami miatt az angol színész korunk egyik legkarakteresebb férfi sztárjává vált. A Fékezhetetlen megtörtént eseményeket dolgoz fel: a Bondurant család a szesztilalom idején Virginiában működtet illegális szeszfőzdét, aminek profitját a helyi hatóságok szeretnék lefölözni. A Hardy alakította családfő, Forrest Bondurant vezetésével ellenállnak a nyomásnak és felveszik a harcot a kizsákmányoló rendszer ellen. A színész karrierje során több alkalommal játszott olyan karaktert, ahol protagonistaként (Suszter, szabó, baka, kém; A 44. gyermek) vagy antagonistaként (A sötét lovag: Felemelkedés, Bronson) a fennálló, korrupt hatalom ellen indított egyszemélyes háborút.

Forrest Bondurant céljai morálisan megkérdőjelezhetetlenek, az illegalitás és az erőszak a kor és a vidék velejárója. A Hardy által életre keltett karakter egy csöndes, háborús veterán, akinek a szemében ott izzik a parázs, ami egy egész várost képes lángra lobbantani. Ezt a felszín alatt lappangó, évtizedek alatt megzabolázott erőszakot Hardy néhány odavetett, rekedtes félmondattal vagy egy gyilkos pillantással képes érzékeltetni. (Dunai Marcell)

 

6.   A sötét lovag: Felemelkedés (Christopher Nolan, 2012)

Három szemszögből is piszok nehéz dolga volt Tom Hardynak Nolan Batman-trilógiájának zárófilmjével kapcsolatban. Egyrészt a színész, akitől egyébként nem áll messze testének többszörösére való növelése, hatalmas izomrengeteggé változott a szerep kedvéért. És noha a fizikai transzformáció önmagában nem automatikusan egyenesen egy jó alakítással (itt azért jelentősen hozzátesz), az elhivatottságot mindenképpen jelzi. Hardyt másrészt a szakmája egyik legfontosabb elemétől fosztja meg az alkotás, az arcától, a mimikájától.

Mi marad így? A szem hihetetlen játéka, a test tudatosabb mozgatása, a hang és a hanglejtés erőteljes használata. Bane számunkra egy kemény szempár, amely pillanatok alatt válik párássá, ha érzelmekről van szó; egy hatalmas test, amely végre Batmannél is erősebb és határozottabb; valamint egy acélos hang, amely révén ikonikussá válik például a karakter monológja a sötétségről.

De talán minden elhivatottság, kemény munka, a hiteles átélés és a szorongatóan domináns jelenlét mellett is Tom Hardy legnagyobb kihívása, hogy Heath Ledger Jokere után kellett maradandó gonoszt alkotnia a Batman-trilógia univerzumában. Neki pedig sikerült. Bane örökre megmarad az egyik legkeményebb, mégis legsebezhetőbb rosszfiúnak, akit úgy keltett szóról szóra életre a színész, hogy arcának és egész fejének nagy részét egy maszk fedi. A szerep nem utolsó sorban pedig szépen megágyazott Hardy két későbbi szerepének is: Bane beszédstílusa, acélos hangja és hanglejtése visszaköszön a Peaky Blinders Solomonsában, míg a limitált arckifejezéssel való színészkedést a Mad Max: A harag útjában már gyakorlatilag kisujjból kirázza a színész. (Kajdi Júlia)

 

5.   Stuart: Visszapörgetett élet (David Attwood, 2007)

Hardy még a nagy berobbanása előtti szerepeiben sem igazán játszott természetes figurákat. Vonzották őt a különc alakok – nem volt ez másképp egy 2007-es tévéfilm esetében sem. Benedict Cumberbatch a partnere, aki egy Alexander Masters nevű feltörekvő írót játszik. A fiatalember megismerkedik egy olyan figurával, aki aztán egész életét megváltoztatja, és annyira inspirálja, hogy úgy dönt, megírja az élettörténetét. Ráadásul visszafelé. Állítása szerint ez az első életrajzi könyv, amit egy hajléktalanról készítettek.

Hogy ki ez a figura? Stuart Shorterre sokféle jelzőt lehet aggatni: csavargó, heroinista, alkoholista, szellemi fogyatékos, őrült. Ez mind igaz rá, de emellett egy szeretetre vágyó, de önmagát is gyűlölő karakter, aki lepukkant életében napról napra él. A történet során kiderül, milyen események sodorták őt olyan szintre, hogy akár a hozzá legközelebb állókat is képes legyen bántani. Viszont a készítők mindig lebegtetik a megváltás lehetőségét, viszont a keserű igazság az, hogy ez nem mindenkinek adatik meg, hiába vágynak rá.

Bár egy kevésbé ismert tévéfilmről van szó, Tom Hardy apait-anyait belead, hogy életre keltse ezt a veszélyes, tragikus, de egyszerre kedvelhető valós személyt. Néha már túl teátrális és látványos a szerep, de Hardyt azóta se láthattuk ennyire kiszolgáltatottnak és esetlennek. (Szécsényi Dániel)

 

4.   Legenda (Brian Helgeland, 2015)

Brian Helgeland 2015-ös, egyébként igaz történetet feldolgozó mozijában az a legjobb, hogy Tom Hardyt duplán láthatjuk. Ez amellett, hogy jól mutat a vásznon, azért is hasznos, mert két merőben eltérő személyiségű embert formál meg Reggie és Ron Kray szerepében, így kétszeresen élvezhetjük az utóbbi évek egyik legszórakoztatóbb színészének munkáját. A film egyértelműen az ő jutalomjátéka, minden lehetőséget megragadott, hogy megvillantsa színészi eszköztárának legkifinomultabb darabjait.

Ron és Reggie Kray a ’60-as évek londoni alvilágának kulcsfigurái voltak annak dacára, hogy Reggie-nek állandóan pátyolgatnia kellett ikerfivérét, aki bizonyítottan mentális betegségekben szenvedett, elmegyógyintézetben is volt. Tom Hardy egyik jelenetben megmutatja nekünk Reggie sármos és megnyerő attitűdjét, majd a következő pillanatban dühöngő őrültté válik Ron képében, hogy végül tragédiába fullassza a film 130 percnyi játékidejét. Két velejéig romlott figurát formál meg, és eléri, hogy bár semmi szerethető nincs egyikükben sem, az ember végül icipicit drukkolni kezd nekik.

A sok hallgatag hős után Hardy itt bizonyította be igazán, hogy nem csupán kamera előtt jól beállítható, bús képű lovag vagy tömeget növelő keményfiú, hanem energiától túlcsorduló nagybetűs színész. Ráadásul duplán. (Moldován Tünde)

 

3.   A visszatérő (Alejandro G. Inárritu, 2015)

Alejandro González Inárritu munkájának hírverését az adta, hogy mostoha körülmények közt forgattak, mely a stábtól és a színészektől is sokat kívánt. Ez a fagyos időjárás mellett néhol azt jelentette, hogy a realizmus kedvéért természetes fényben készültek a jelenetek, jeges vízbe másztak a szereplők. Mindenki Leonardo DiCaprióról beszélt, mikor A visszatérőről volt szó. Hogy a színész vegetáriánus étrendje ellenére beleharapott a bölénymájba, állatok hulláin aludt és fagyhalál közelébe került. Ám ezek főleg emberi kihívások voltak.

Az elemekkel dacolt DiCaprio, aki megkapta első Oscar-díját a medve által megtépázott vadász, Hugh Glass szerepéért. Karaktere nem igazán volt, puszta jelenlétével töltötte be a vásznat, és ez volt az a momentum, amikor a közönség hátszelének köszönhetően eljuthatott a színész az aranyszoborig. De mi a helyzet Tom Hardyval, aki bár mellékszereplő volt a filmben, de bizonyos szempontokból sokkal nagyobb színészi teljesítményt nyújtott, mint tapasztaltabb kollégája? Hardy John Fitzgeraldot alakította: a férfit, aki elárulta Glasst, megölte fiát, majd hagyta a férfit meghalni. Az ellene esküdött bosszú hajtja hősünket végig a tajgán, pedig Fitzgerald nem az a tipikus alávaló szörnyeteg, ahogy képzelhetnénk.

Hardy egy első pillantásra egyoldalú figurát kapott, ám képes volt megtölteni őt élettel. Mivel be nem áll a szája, a többnyire csendes filmből jó sok mondat nála landol – de a karakter pofázása főleg frusztráltságából fakad. Fitzgerald egy megtört ember, aki, ha nem prémvadászként tengetné az életét, valószínűleg öngyilkos lenne. Testét csúnya sebek borítják, fején skalpból származó heg díszeleg. Ő már eleget szenvedett, ezért mikor egy új veszély tűnik fel a színen, egyből kihátrál mögüle, és akár bajtársai életét is feláldozza, hogy mentse a bőrét. A szánalmas, gyáva embert a tragikus ábrázolás menti meg attól, hogy tipikus főgonosz lehessen egy ilyen történetben. Hardy pedig szinte felismerhetetlen a szerepben. (Szécsényi Dániel)

 

2.   Bronson (Nicolas Winding Refn, 2008)

Nem Al Capone szerepe lesz Tom Hardy számára az első, amikor egy rettegett börtöntölteléket alakít. A Bronsonban Michael Peterson, „művésznevén” Charles Bronson bőrébe bújt, szintén egy igaz történet keretében. Bronson ma is él, és mai napig Nagy-Britannia legagresszívebb foglyaként tartják számon, aki világéletében híres akart lenni, mindegy, hogyan vagy milyen áron. És mivel az agresszivitás veleszületett tehetsége volt, ezt kihasználva csinált sajátos karriert és hírnevet.

Tom Hardy pedig, aki könnyedén bújik az állatias gyilkológép-izomkolosszus bőrökbe, kézenfekvő volt Bronson szerepére. Ijesztően hitelesen alakítja az elborult elméjű férfit, akitől még a saját anyja is fél. Erre az egyszerre nyomasztó és izgalmas érzetre tesz rá Hardy még egy lapáttal a közönséghez kiszóló, burleszkre hajazó, bizarr narráció-betéteivel.

A Bronson viszont nem a megszokott őrült-karakterrajz egy újabb darabja. Ha egy filmben van gyilkos, elmebeteg vagy sérült lelkű, nehéz sorsú figura, túlnyomó többségben előkerül a sanyarú gyermekkor, a szülői szeretet hiánya vagy a kegyetlen, kirekesztő társadalmi közeg. Imádják a filmesek erre felépíteni a kisiklott életet. A Bronson viszont ellentmond a trendnek: Michael Peterson ugyanis egy teljesen átlagos, tisztes munkásosztálybeli családba született egy idilli angliai kertvárosban. Szülei szerették, de nem istenítették. Apja nem ivott és nem erőszakoskodott. De az akkori társadalmi közegre sem lehet rákenni a fiú torz világszemléletét, gyilkos természetét vagy az elvek és erkölcsök zsigeri hiányát.

Hardy Bronsonnak ezt a nyerseségét, születésekor bekódolt őrültségét és annak megváltoztathatatlanságát tárja elénk. A Bronson kimondja, hogy van, amiért nem lehet a külvilágot, a minket körülvevő közeget okolni – Freud e sorokat olvasva forogna a sírjában –, csak a szerencsétlenül elsült genetikai állományt. (Németh Míra)

 

1.   Locke: Nincs visszaút (Steven Knight, 2013)

Tom Hardy egészen sokféleképpen képes ellopni a show-t. Úgy is leszínészkedi a ház falát, ha vasálarcot aggatnak rá (Mad Max: A harag útja, A sötét lovag: Felemelkedés), és úgy is, ha saját magával kell harcolnia (Legenda), sőt még úgy is, ha éppen nincs is mellette senki. A Locke: Nincs visszaút ugyanis egy autó utasterébe zárja az angol fenegyereket, hogy Londonba vezető útja során egy önismereti kálváriát járjon be úgy, hogy közben le kell bonyolítania az évszázad építkezését. Telefonon.

A telefon az ő egyetlen társa. Az egyetlen tényező a másfél órás útja során, amire fixen támaszkodhat. Telefonon vallja be feleségének élete legnagyobb hibáját, és telefonon tartja a kapcsolatot a nővel, akivel egy mámoros pillanatban elkövette ezt a hibát. Ivan Locke nem jó ember, szimplán ember, aki hibázik, de aki mindent maga mögött hagy, hogy emberségét ne veszítse el. Nyomában méterről méterre torlaszolja el a visszautat a lelkiismerete és a megrögzött vágya, hogy ne váljon olyan alávaló seggfejjé, amilyen az apja volt.

Locke úgy indult útnak, hogy biztos egzisztenciája volt: család, gyerekek, munkahely. Az ő színjátéka, hogy nyugodt marad a beszélgetések során, hogy a problémákat megoldandó ne veszítse el a józan eszét, és ne karambolozzon a sztrádán, 120-szal repesztve. Tom Hardy színjátéka pedig az, hogy mindezt megéli. Két könnyáztatta, de a maximális nyugalomra törekedve folytatott hívás között, a düh, a kétségbeesettség és a tettvágy elementáris erővel tör ki belőle. A Locke: Nincs visszaút miatta válik esszenciálissá, a karakter pedig az alakítása miatt válik, ha nem is példaértékű emberré, de értékes emberi példává. (Gyenes Dániel)

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

WP Twitter Auto Publish Powered By : XYZScripts.com