Magazin

Tízből tíz: Will Ferrell legviccesebb ökörködései

Lehet szeretni, lehet utálni, lehet röhögni vele, és lehet röhögni rajta is. Will Ferrell sosem félt teljes személyét odadobni egy poén kedvéért. 10 alkalmat találtunk, amikor ez meg is térült.

Will Ferrell tévés komikusból lett a nagyvászon egyik legjobban megfizetett nevettetője, aki mai napig ontja magából a hol arcpirító, hol felejthető, hol viszont kifejezetten mókás darabokat. Ő is, mint oly sok más komikus, egy szerepben ragadt figura, aki bár hozott imidzsétől eltérő alakításokat (Melinda és Melinda, Felforgatókönyv, Mindennek mennie kell), mégis baromarcú vígjátékaitól maradt híres.

A Netflixen az Euróvíziós Dalfesztivál: A Fire Saga története című filmben izlandi popzenészként tetszelgő Ferrell már lehet, hogy túl van humorista karrierje zenitjén. Azonban komikus kollégáihoz képest úgy tűnik, ő élvezi ezeket a szerepeket, és nem feltétlenül kacsintgat a skatulyán kívülre.

Jelen listánkban ezért nem a legjobb alakításait összegezzük, hanem azokat, amelyek keretében

a legnagyobb marhaságokra volt képes azért, hogy elmosolyodjon a közönsége!

 

10.   Diszkópatkányok (John Fortenberry, 1998)

Ha a Saturday Night Live által kitermelt legnagyobb (de legalábbis leghíresebb) filmsztárjairól készítenénk listát, Will Ferrell garantáltan helyet kapna rajta, és ezt a sikert már abban a pillanatban megalapozta, hogy a szintén SNL-komikus Chris Kattannel oldalán, a Butabi-fivérek bőrébe bújva beléptek a Roxbury ajtaján… Azaz csak beléptek volna, hiszen a Diszkópatkányok főhősei annyira lúzerek, hogy erre soha nem lett volna esélyük, ha nem éri őket egy (ez esetben) szerencsés autóbaleset.

A ‘98-as vígjátékból szinte megszámlálhatatlanul sok ikonikus jelenet, zene mondat és persze mozdulat, valamint egy Ferrell felsőtestére feszülő, áttetsző póló képe maradt ránk, mely valószínűleg mindannyiunknak kitörölhetetlenül a retinájába égett.

Azóta rengeteg verzióját láttuk a szánnivalóan ostoba, szerencsétlen férfi karakternek Ferrell előadásában, és ezeknek az alapjait már itt megtalálhatjuk. Tátott szájjal bambulás? Pipa. Természetellenes mozgás? Pipa. Indokolatlanul visszataszító ruhadarabok? Pipa. Esetlenség nem csak a nők vagy a biznisz területén, de úgy általában minden másban is? Pipa. Valahogy mégis sikerül magát a szívünkbe zárnia. Mert minden bárgyúsága ellenére kedves és jólelkű, mert itt még nem láttuk unásig a Ferrell-féle idiotizmust, de talán csak azért, mert a másik Butabival még ennyire sem tudunk mit kezdeni. (Wehli-Nardai Dorina)

 

9.   Mi a manó (Jon Favreau, 2003)

Ferrell mozis karrierjének egyik első nagy dobása volt ez a családi alkotás, melyet sok helyen – de leginkább Amerikában – az egyik legjobb karácsonyi filmnek tartanak azóta is. Jon Favreau, mielőtt segített volna elindítani a szuperhősfilmek mai korszakát, és mielőtt főbűnössé vált volna Az oroszlánkirály feldolgozásában, könnyed és – mondjuk ki –, butuska mozit alkotott. Már a Télapó poggyászába belemászó csecsemő ötlete is elég hülyeség, az viszont nem magyarázat arra, hogy a manók közt felnőtt embergyerek miért ilyen vehemensen hülye nagyobb korában is.

Hiszen a Mikulás és Mikulásné, valamint a manók is mind kifinomult szocializációs képességekkel és a mese világához tartozó realitásérzékkel rendelkeznek – Buddy azonban elképesztően naiv és idióta: a Ferrell-karakterek nagy részére jellemző „man-child” jelleg száncsengővel és hópihével duzzasztott verziója. Buddy kitalálja, hogy ellátogat New Yorkba, megkeresni elveszett apját, aki a kényszer és a Stockholm-szindróma hatására elf-ogadja a meglehetősen elf-árasztó egyéniséget.

Ferrell túltolja, de valami elképesztően – ahogy szokása. Mégis itt többnyire működik alakítása, hisz a történet többi szereplői – beleértve a varázslényeket – mind földhöz ragadtak, és érdekesen reagálják le a lavinaként a cselekményre zúduló főhős csupaszív jellegét. Mégis a legnagyobb irrealitás nem az, hogy a sorozatos cukorfogyasztása nem okoz maradandó károkat az anyagcseréjében, hanem hogy a szőkévé varázsolt Zooey Deschanel hogy zúghat bele a már-már Jámbor Jacket idéző alakba. (Szécsényi Dániel)

 

8.   Tesó-tusa (Adam McKay, 2008)

Brendan és Dale nem jönnek ki egymással, pedig muszáj lesz nekik. Egyedülálló szüleik ugyanis összeházasodnak, így mostohatesóként meg kell osztaniuk az életüket, ha törik, ha szakad. A kezdeti harcokból végül a főszereplők közt erős szövetség alakul, és kiépül a testvéri szeretet is. Ja, azt azonban elfelejtettem mondani, hogy a két hősünket a negyvenes éveiket taposó John C. Reilly és Will Ferrell alakítja!

A Tesó-tusa egy baromi egyszerű és pihentagyú koncepciót maxol ki bő másfél órájában: mi lenne, ha találkoznánk két olyan emberrel, akik még a negyedik X után is egy tízéves szintjén élnék az életüket? Anyu főz-mos, apu dolgozik, ők pedig videojátékoznak, a bungallójukban lógnak, ha épp nem a helyi játszótéren fenyíti őket kutyagumi-nyalogatással egy általános iskolásokból álló csapat. Adam McKay marhulásának egyik legkatartikusabb jelenetében például egy csapat gyereket vernek szét jogilag felnőtt szereplőink.

Ferrell és Reilly bár egyenrangú a filmben, előbbi már tapasztalatából kifolyólag is testhosszal vezet az infantilizmus-versenyben, így már azon se lepődünk meg, mikor rácsapja golyóit mostohatesója dobszerkójára. A műhere egyébként húszezer dollárba, tehát két futószalagról legördült európai kombiautó árába került – egy Renault golyóként. Megérte. (Szécsényi Dániel)

 

7.   Jay és Néma Bob visszavág (Kevin Smith, 2000)

Kevin Smith filmjeiben legtöbbször annak ellenére tűnnek szürreálisnak a karakterek, hogy mindeközben nagyon is valóságosak, épp úgy, mint a problémák és élethelyzetek, amikkel szembesülnek. Nos, a két állandó karakterének szentelt önálló mozira ez cseppet sem igaz – pedig sok szereplőt már ismerünk a korábbi alkotásokból. A Jay és Néma Bob visszavágban nagyítóval kell keresni a valószerűséget (bár még azzal sem nagyon sikerül megtalálni). Mintha a néző is folyamatosan annak a zöldhegyi hengernek a hatása alatt állna, amit főhőseink olyan lelkesen szívnak.

De még az útjuk során megismertek (például a Scooby-Doo csapata, a könyvet követő stoppos vagy épp a fingáson majdnem elbukó tolvaj „ribancok”) sorából is kilóg a Ferrell által megformált szövetségi vadőr figurája. Nem könnyű feladat megfogni, hogy miben rejlik a karakter ereje. A karrierjében már irritálón lelkes, munkájára mégis alkalmatlan személy feltehetően mindenkinek ismerős a saját tapasztalataiból, ám Ferrell a végletekig túlozza a legapróbb részleteket is, így ez a szereplő is a szürrealitásba hajlik.

A vadőr azért méltó ellenfele Jaynek és hetero élettársának, Néma Bobnak, mert mindannyian megállíthatatlanul küzdenek a céljukért, csak épp maga a cél tűnik teljesen nevetségesnek és értelmetlennek a külvilág számára. Valójában azonban a vadőr karaktere remek analógiája magának Will Ferrellnek is: ő az az ember, akin mindig mindenki csak nevet, nem vele, hanem rajta, nem a szemébe nézve, hanem inkább a háta mögött. Ő az, aki szeretne sokat elérni a szakmájában, de legtöbbször csak értetlenül állunk a tény előtt, hogy ő bizony mindig, mindenhol ott van, ezért végül kénytelenek vagyunk megszeretni. (Wehli-Nardai Dorina)

 

6.   Pancser police (Adam McKay, 2010)

Az Oscar-díjas Adam McKay tíz évvel ezelőtt megjelent alkotása egyértelműen a színészi alakítások miatt áll még mindig a műfaj legjobbjai között. A zsaru-vígjátékok azaz a buddy cop filmek alapvetően is a rendőrpárosokra épülnek, ám a Pancser police nem a legkézenfekvőbb és leginkább bejáratott úton indul el: itt nem egy tapasztalt és idősebb kollegára bíznak rá egy zöldfülűt, hanem két – a testület által teljesen lenézett – lúzerre marad egy jelentős ügy felgöngyölítése.

És bár üdítő Mark Wahlberget a „nyomik” között látni, Will Ferrell karaktere adja a film legjobb poénjait. Eleinte a tőle relatíve megszokott figurát kapjuk: unalmasan megbízható biztonsági játékos, aki többre becsüli az ülőmunkát és a jelentések legépelését, mint az akciódús terepmunkát. Ferrell hibátlanul hozza az anti-nyomozót, akinek látszólag egy porcikája sem kívánkozik a valódi bűnüldözésre. Fapisztollyal mászkál, alig hagyja el az irodát és a legsemmilyenebb autót vezeti. Igazi barna öltönyös szürke kisegér, aki már-már irritálóan elégedett a dögunalomnak tűnő életével.

A legmaradandóbb vonal Ferrell karakterének nevetséges karizmája, ahogy a film hihetetlenül jól eltalált iróniával fordítja utána a szebbnél szebb női fejeket. Nem beszélve a feleségéről, akit Eva Mendes alakít igencsak szűk és gyönyörű szettekben. McKay egyértelműen viccnek szánja az irreális házaspárt, akik ugyan a felszínes nézőknek azt is üzenhetnék, hogy a belső a fontos, de itt sokkal inkább csak paródiaként működik a furcsa kettős.

Wahlberg állandó hüledezése a nézői hitetlenkedés szép lenyomata, amely nem mellesleg túllép a Pancser police világán. Hiszen amíg a film egyértelmű humorforrásként használja Ferrell és Mendes emésztő szerelmét, addig más hasonló vígjátékok szemrebbenés nélkül rakják össze a színészt Hollywood legszebb nőivel (pl. Megjött Apuci!, Eurovíziós Dalfesztivál). Ahhoz pedig, hogy ez a szál igazán működjön, elengedhetetlen Ferrell öniróniája és bátorsága, amely általánosságban is az egyik legnagyobb erénye a sokszor hasonló figurákat alakító színésznek. (Kajdi Júlia)

 

5.   Latin macsó visszavág (Matt Piedmont, 2012)

Sokan választják a könnyű utat, ha röhögtetésről van szó. A bejáratott lemez újbóli lejátszása még a legnagyobbakkal is előfordul. Rowan Atkinson kisujjból kirázza Johnny Englisht a folytatásokban, Jim Carrey is gumiarcának köszönhette fél karrierjét, és cikkünk főszereplője, Will Ferrell is újra meg újra előadta a magabiztos, de teljesen ütődött férfi figuráját. A Latin macsó visszavág című filmben szintén ehhez a karakterhez nyúl, ám egy fegyvertény megváltozott: a színész az angol nyelv helyett spanyolra váltott.

Mit képes megtenni egy komikus egy poén kedvéért? – nagyjából erre a kérdésre épül a teljes film. A latin-amerikai szappanoperák bűnnel, szerelemmel, féltéssel, ármánnyal, szenvedéllyel és vízvezetékszereléssel teli klisés világát felelevenítő és kiforgató paródia mit sem érne, ha a színészek közül mindenki a saját anyanyelvén beszélne benne. Bár Gael García Bernal kellemesen ripacskodik, Diego Luna pedig még haláljelenetében közben is lekortyol egy deci viszkit és szív két slukkot, mégis Will Ferrell átélt alakítása teszi viccessé a helyzetet.

Ferrell komoly felkészüléssel esett neki a szerepnek, és igyekezett tökéletesíteni spanyol kiejtését, hogy a féleszű tehenész, Armando figuráját, akinek útja végzetesen kereszteződik a szomorú sorsú tízpontos hölgyeménnyel, Soniával (Genesis Rodriguez). Beszámolója szerint még spanyolul is álmodott, annyira belemerült – ez a kitartás pedig meghozta gyümölcsét, ebben a kissé elfeledett, de sok elemében vicces alkotásban. (Szécsényi Dániel)

 

4.   Producerek (Susan Stroman, 2005)

A gátlástalan, bukott Broadway-producer, Max Bialystock és könyvelője, Leo Bloom elhatározza, hogy következő produkciójukkal márpedig meggazdagszanak. Ehhez a taktika a következő: több pénzt gyűjtenek össze a darabhoz, mint amennyi annak bemutatásához kell, és megcsinálják a Broadway történetének legnagyobb bukását – amivel ugyan a darab és mindenki, aki abban részt vesz, csúfosan veszít, de a két producer anyagilag nyer. Viszont, ha sikeres lesz az előadás, Bialystock és Bloom a börtönben végzi. Éppen ezért elengedhetetlen, hogy a leggyérebb forgatókönyvet, a legrosszabb színészeket és a legpocsékabb rendezőt válogassák össze a darabhoz.

Így kerül a képbe Will Ferrell, azaz Franz Liebkind, akinek forgatókönyve garancia a bukásra. Liebkind ugyanis egy Hitler-fanatikus neonáci galambtenyésztő, aki annak szentelte az életét, hogy a “Führer nevét tisztára mossa”. Ennek megfelelően forgatókönyve, a Hitler tavasza nem más, mint egy giccses óda a Führerhez, méghozzá musical formában, botrányosan ízléstelen koreográfiával, díszlettel és jelmezekkel. Mégis mi ez, ha nem a biztos bukás?!

Ferrell elképesztően hiteles német akcentusával, Hitlert koppintó mozdulataival és ellentmondást nem tűrő ná(r)cizmusával fergeteges paródia – de valójában az egész Producerek egy nagy paródia. Kifigurázza a musicaleket, a Broadway-producereket, a közönséget, a rendezőket és sztárokat, sőt, még a kiforgatásokra építő szatírákat is, nagyjából azt sugallva: ha valamire ráaggatjuk a szatíra címkét, akkor az már zseniálisnak tekinthető, akkor is, ha egyébként botrányosan rossz. (Németh Míra)

 

3.   Zoolander, a trendkívüli (Ben Stiller, 2001)

A millenniumra Will Ferrellből Amerika egyik legismertebb komikusává vált a Saturday Night Live-val, a világhírnévhez azonban a nagyvásznon keresztül vezet az út. Ezért a szkeccsműsor mellett egyre több és nagyobb filmszerepet vállalt. A divatvilág megalomán, kizsigerelő és felszínes világát parodizáló Zoolander, a trendkívüli főgonoszaként akkorát ripacskodott, hogy azóta is hivatkozási alapnak minősül. Ripacskodni márpedig tudni kell.

Mugatu az egyik legnagyobb név a szakmában, Derek Zoolander (Ben Stiller) pedig a legfelkapottabb férfi modell. A maláj miniszterelnök be akarja tiltani az olcsó gyermekmunkát, amire a divatipar épül, a két nagyágyú útja pedig azért kereszteződik, mert Mugatu feladata, hogy átmosva Derek agyát, eliminálja a politikust.

A film ezen agymosó jelenete kimeríti a „beteg”, a „bolond” és a „zseni” jelzők összes lehetséges definícióját, valamint remekül illusztrálja magát a filmet és abban Ferrell jelenlétét. Tekintete annyira szuggesztív, hogy már fáj, hanghordozása az angyali béke és a sátáni gonoszság hajszálvékony határán ugrál ide-oda a másodperc tört része alatt, mondandója pedig ambivalens WTF-érzést ültet belénk. Egy nagyméretű, sokszorosított emberi fej pulzáló háttér előtt ismételgeti a „boldogság” szót, miközben két dolgon gondolkozunk; „mi a jó istent látnak a szemeim?”, és hogy „tényleg egy annyira elcseszett világban élünk, amit ezek a pénzsóvár mogulok irányítanak?”. Az erre való ráébredés pedig legalább annyira döbbenetes, mint az arra vonatkozó, hogy Ferrell színészi munkája esszenciálissá teszi a 2000-es évek egyik legjobb vígjátékát. (Gyenes Dániel)

 

2.   Jégi dicsőségünk (Josh Gordon & Will Speck, 2007)

A Jégi dicsőségünktől pontosabb látlelet a műkorcsolyázás világáról nincs és nem is készülhet. Hiszen minden műkorcsolyázó vagy galambot rejteget ruhájában, vagy tűzcsóvákat ereget ujjbegyeiből. Az utóbbit, vagyis Chazz Michael Michaels-t alakítja Will Ferrell, akinek mindennapjait a műkorcsolyázás és a szexfüggőség teszi ki. Az erotikával és durvasággal színezett kűrjeinek ellenpólusa Jimmy MacElroy (Jon Heder) lágy és finom tripla axeljei. Egy versenyen egyszerre állnak a dobogó legfelső fokára, ami miatt összeverekednek és mindketten elveszítik az érmüket, sőt a jégtől is eltiltják őket örökre. Egyetlen megoldás, ha Michaels nemezisével összefog és párosban folytatják karrierjüket, mint az első férfi-férfi műkorcsolyapáros.

Ferrell fergeteges minden szaltóugrásnál a jégen és minden beszólásnál a talajon. A végletekig elmenő rockban és erotikában kavargó sportoló gyengéd partnerével az eddig csak halálos áldozatokat szedő vaslótusz mutatvánnyal is megpróbálkozik, amiért könnyen a nyakával fizethet. Fokozódik a feszültség, összeérnek a csomagok, de a két profi párosban sem hagyja cserben a rajongókat, elnyerik az aranyat, és Michaels feje is a helyén marad. A Jégi dicsőségünkben Ferrell megalkotja a sportág sosemvolt antitézisét, Chazz Michaels-t és teszi ezt olyan lendülettel, hogy arra vágyunk, bárcsak ilyen lenne a műkorcsolya. (Nagy Tibor)

 

1.   A híres Ron Burgundy legendája (Adam McKay, 2004)

Will Ferrell A híres Ron Burgundy legendája minden jelenetében pofont ad a hímsoviniszta, dilettáns, buta és gyerekes tévés majmoknak, akik, ha képernyőre kerülnek, elhiszik magukról, hogy sztárok. Ron Burgundy egy olyan ember, akin (és nem akivel) lehet nevetni. A „jó a segged” szintű csajozási szövegei, vagy az éretlen fúrási kísérletei Ferrelltől térdcsapkodóan szórakoztatóak. Egyáltalán a bajusz, amit visel, egy tömegpusztító fegyver. Persze Ron Burgundy nem egy százszázalékos idióta: sikerül elhódítania Veronica Corningstone (Christina Applegate) szívét és a jazzfuvolát is mesterien fújja.

De mi is a híres Ron Burgundy legenda? A San Diego-i 4-es csatorna esti híradójához egy női bemondó kerül, akinek egyetlen vágya, hogy az eddig csak férfiak feneke melegítette székben üljön. Burgundy és maradi csapata mindent megtesz, hogy Corningstone ne maradjon sokáig a híradónál, de sajnos átkozottul jónak bizonyul. Ron Burgundy pedig hibát hibára halmoz, elküldi San Diego polgárait melegebb éghajlatra, hiszen bármit felolvas a súgógépről. Állását elveszíti és naphosszat ül a kocsmában tejet vedelve. Végül persze Burgundy tesz egy lépést a jövőbe és nagy visszatérésében női bemondótársával együtt tudósítanak az évszázad híréről, a városi állatkert kispanda születéséről. Ferrell kiválóan hozza a székéhez nőtt bemondó patetikus karakterét, aki egy telefonfülkében csapkodva ordít, mikor elveszíti szeretett kutyáját. (Nagy Tibor)

Avatar

Filmtekercs.hu

A Filmtekercs.hu Magyarország legnagyobb független online filmes lapja és a te kedvenc újságod.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés

VlogTekercs

Kilépve a karanténból, de még annak hatása alatt elkészítettük a VLOGtekercs Romantika és nevetés listáját! 12 olyan vígjátékot és-vagy romantikus filmet listáztunk nektek, amit azoknak is látniuk kell, akiket egyébként hidegen hagy valamelyik műfaj. Az egy tucat film között van tinikomédia, animációs film, kicsit alpári, vagy éppen visszafogottabb, de egészen abszurd mozi is, hogy az egész család kedvére válogathasson. Igyekeztünk az elmúlt húsz év filmterméséből válogatni, de volt néhány klasszikus darab, amit annyira a szeretünk, hogy muszáj volt feltennünk a listára. Ráadásul arra is figyeltünk, hogy mindegyik filmet megtaláljátok valamelyik hazai streaming-szolgáltatón!

Inkább elolvasnád?

 

  • Műsorvezetők: Németh Míra, Énekes Gábor
  • Vágó: Nagy Tibor
  • Főcím: Gyenes Dániel
  • Projektvezető: Nagy Tibor
  • Producer: Molnár Kata Orsolya