Magazin

Friss Hús 2017: Beszélj a nagyival ’56-ról, amíg még lehet! – Történelmi hátterű rövidfilmek a Friss Hús programjából

Ez az az évtized, amikor el fognak hunyni a második világháború utolsó szemtanúi. Minden, amit láttak, minden, amin keresztülmentek, mostantól kezdve könnyen fikcióvá válhat” – ezt a figyelmeztetést, egyben tanácsot adja útravalóul a nagyapja tiszteletére készült, Ungvár című animációs filmje végén Áprily Zoltán. A Friss Hús 2017-es programjából kiderült, hogy több fiatal rendező hallgatott is rá.

A XX. századról már végtelen mennyiségű forrás áll a történészek rendelkezésére: a tárgyi emlékek mellett írott források és audiovizuális tartalmak is. A száraz középiskolai történelemanyagot vagy a történészi mélyelemzéseket azonban személyes élményekkel gazdagíthatják a második világháborút, az ’56-os forradalmat vagy éppen a kádári puhadiktatúrát is megélt nagyszüleink és szüleink emlékei. Hozzátartozóink emlékanyagának összegyűjtése és ápolása szeretetteljes, bensőséges és hasznos cselekedet, megszépítheti a haszontalanság gondolatával küszködő idősek életét. Magam is készítettem az immáron 85 éves nagymamámmal interjúkat: egyelőre a Horthy-korszakbeli cselédsorshoz, a zalai áradásokhoz és egy szovjet házfoglalás történetéhez jutottam közelebb.

Szerencsére tettem nem egyedülálló. A 2017. évi Friss Hús programján végigtekintve megállapítható, hogy a kortárs rövidfilmeseket alapvetően meghatározza a történelem iránti érdeklődés, és a fiatal rendezők előszeretettel merítenek ötleteket hozzátartozóik vagy környezetük emlékanyagából. Hogy időrendi sorrendben haladjunk! Áprily Zoltán az Ungvár nevezetű Duna-tengerjáró hajó második világháborús tragédiáját dolgozta fel egy animációs filmben, matróz nagypapája emlékeiből. Szabó Simon Ebéd előttje egy nagymamájától hallott történetet mesélt el a zsidók deportálásával kapcsolatban. Csicskár Dávid és a korábban a Filmtekercs csapatát erősítő Fazekas Máté Uchebnik című kisfilmjükhöz egy szájhagyomány útján terjedő legendát vettek alapul, miszerint általános iskolás gyerekek ’56 idején orosz tankönyveket égettek. Szabó Szonja a Partizánokkal az októberi események miatt bebörtönzött nagyanyjának állított emléket. Varga Noémi pedig A legvidámabb barakkban nagyszülei boldogtalanságára kereste a választ a Rákosi- és a Kádár-rendszerrel a háttérben úgy, hogy a kisfilm szövetébe eredeti interjúkat is bedolgozott.

A dicséretes alkotói ihletszerzés azonban nem mindig jelent egyet a fajsúlyos végeredménnyel:

a fiatal rendezők többnyire történelmi kis-színeseket készítettek.

Az általuk felfestett XX. századi kulissza veretes realizmus helyett a közérthetőséggel tesz szolgálatot az utókornak.

Ungvár (Áprily Zoltán)

Áprily Zoltán animációs filmje vizualitásában és célkitűzésében Dávid Ádám és Németh Gyula nemrégiben kiadott Rabtársak a Gulagon című képregényét juttatta eszembe. Az ismeretterjesztő kiadvány – amit több százas nagyságrendű példányszámmal osztottak szét az iskolákban – modern köntösben hozta közelebb a megkopott fényű hősök (Oloffson Placid atya, Menczer Gusztáv) és az elfeledett áldozatok szenvedéseit a diákokhoz.

Az Ungvár mint animációs film hasonszőrű, szimpatikus vállalkozásnak tűnik, de Áprily Zoltán nem a szovjet munkatábor-rendszerről, hanem a II. világháború egy kevésbé ismert tragédiájáról emlékezett meg. A Horthy-korszakban hat olyan Duna-tengerjáró hajót építettek Magyarországon, amelyek egyaránt alkalmasak voltak folyami és tengeri közlekedésre is. Az II. világégés idején ezeket a hajókat német bérletbe adták. Az Ungvárnak történetesen az lett feladata 1941 őszén, hogy repülőbombákat és üzemanyagot szállítson a Fekete-tengeren keresztül a szovjet front közelébe. A Fekete-tengeren azonban a hajó aknamezőre futott, a robbanásoktól az Ungvár megsemmisült, és két mentést végző hajó is elsüllyedt. A tragédiában közel 50 fő, német és román katonák, illetve magyar matrózok vesztették életüket.

Áprily Zoltán az animáció egyszerű, ámde látványos köntösében az eseménymenet szempontjából gyakorlatilag teljes hitelességgel dolgozta fel a háborús katasztrófát. Kreativitásához azonban vizuális értékítélet is társul: eszeveszettül jól néznek ki az érzékszervek nélküli, arctalan német katonák, illetve a vörösben izzó szemű, küklopszként megjelenő náci tisztek. A fináléban pedig Áprily Zoltán formanyelvet mer váltani, archív fotókat és videókat láthatunk nagyapjáról, akiről kiderül, hogy ő az elsüllyedt szállítóhajó egyik túlélője.

Az Ungvár ismeretterjesztő szándékában is sikert arat, de személyességéhez sem fér kétség. Legszívesebben megveregetném Áprily Zoltán vállát, hogy ilyen példamutatóan dolgozta fel egyik nagyszülője emlékeit.

Ebéd előtt (Szabó Simon)

1944 nyarán egy család ebédhez készülődik. A kislány a szűk karámban raboskodó disznót eteti. Az apa krumplit hámoz, az anya tésztát gyúr. Szegényes idilljüket váratlan esemény zavarja meg: az utcán csendőrök kísérik talán utolsó útjukra a magyar zsidókat. Az Ebéd előtt életképe eredendően megrázó, a fekete-fehér színvilágú és egyetlen hosszú beállításból álló alkotás azonban stilárisan mindennemű eredetiséget nélkülöz.

Az Ebéd előtt című kisfilmet azonban érdemes az életműbe illeszteni, és annak fényében értékelni. Szabó Simont legtöbben a tapló figurák (Moszkva tér, Megdönteni Hajnal Tímeát) rutinos megtestesítőjeként ismerik, rendezőként azonban mind inkább levedli ezt a skatulyát. A direktori pályán amolyan gondolkozó fenegyerekként indult, vállaltan underground-trash mozgóképekkel (Zsebzsötem, Megyünk) kezdett, de filmről filmre tanult, és új módszerekkel kísérletezett. Szabó Simon érezhetően profi művésszé szeretne válni, és a néhány éve készült Fal már címével is a váltást jelezte: bár a kisfilm cselekménye szervesen Budapesthez kötődött, egyetemesen rendszerellenes üzenettel rendelkezett.

Az Ebéd előtt pedig az első határozott lépés az igazi művésszé válás útján. Mintha éreznék is rajta egyfajta kényszeres mintakövetést. Például kétségtelenül hatásos egy vágatlan hosszú beállítással a valószerűséget fokozva szembesíteni a nézőt a deportálásokkal, a katarzis még sem születik meg. Talán mert Nemes Jeles László példája kísért a képeken, aki a Saul fia mellett rövidfilmesként is hasonló formanyelvi megoldásokkal mesélt el holokauszttörténetet (Türelem). A zörejek teremtette erőteljes hangkulissza viszont az Ebéd előttben is működik: a déli harangszó vészjósló visszaszámolásnak tűnik, ahelyett hogy az ebéd időleges nyugalmát vagy a dicső nándorfehérvári diadalt hirdetné.

Szabó Simon, a budapesti utcák nagy ismerője, a fővárosi (nemzedéki) közérzet értő közvetítője most utat keres, és én csak szurkolok neki. A II. világháború történelmi miliőjében is megtalálta a témát, amit olyannyira szeret: a rendszerrel szembeni túlélés zálogát, vagyis a kisemberek szolidaritását, egymás iránti segítőkészségét. Rövidfilmjeiben a budapesti utcák lakói hősszerelmes Robin Hoodok, a haldokló nagymama utolsó kívánságát betépve is segítő lúzerek, a teherautóra toloncolt zsidóknak élelmet adó szegények. Szeretnék hinni abban, hogy tényleg ilyenek a budapesti emberek!

 

Uchebnik (Csicskár Dávid)

Egy falusi általános iskola diákjai elégetik orosz tankönyveiket, mert abban bíznak, hogy soha többé nem kell ezt a szörnyű nyelvet tanulniuk. A könyvégetés időpontja: 1956 október.

Csicskár Dávid egy kijózanítónak szánt coming-of-age filmet rendezett Fazekas Máté vidéki legendán alapuló forgatókönyvéből. Bence felnövés-története azonban az első nagy pofonnál véget ér: csalódása akkora, hogy idealizált példaképébe vetett hite összeomlik. A sztori elcsépeltsége ellenére még működhetne is, a történelmi háttérrel felskiccelt párhuzam azonban nem nagyon stimmel. Bence egy olyan idősebb és menő diák figyelméért harcol, aki mögött nincs semmi. Áron iszik, ugrat a bringájával, de valódi veszélyhelyzetben cserbenhagyja társát. Mítosza szertefoszlik a film végére. ’56 mítosza viszont örök, és nem is hamis értékeken alapul. Igaz, hogy Bence lelkesedéséhez hasonlóan a forradalom is bő két hét alatt megtört, de az ’56-os forradalom egyetemes értékeknek lett máig hordozója. Úgy hiszem, Áron figuráját a forgatókönyv terén még lehetett volna formálgatni, hogy értékesebb személyiség legyen, vagy mondjuk részben idegen nemzetiségű – mert 1956-ban sikerült az egész világ szemét Magyarországra irányítani, stratégiai és politikai okok miatt valódi segítséget mégsem kaptunk.

Csicskár Dávid filmjéből így az a két groteszk jelenet a legemlékezetesebb, amelyben a felnőtt szereplők ébrednek fel, illetve kerülnek vissza abba a bábállapotba, amit a diktatúra rájuk kényszerített. A lelkesedve címert cserélő, majd bevert fejjel ellenforradalmi számonkérést végző igazgató (Horváth Lajos Ottó) telitalálatos karakter. A gyerekszereplők hiába élnek a vásznon, mégsem emlékezetesek.

 

Partizánok (Szabó Szonja)

Szabó Szonja egyszerű történeteket mesél, de hitelesen képes megragadni az egy-egy életszakaszt meghatározó szellemiséget és problémákat. A Jaffában a huszonévesek bizonytalan lábakon álló, előbb-utóbb mérlegre kerülő baráti és szerelmi kapcsolatait vizsgálta, a Partizánokat viszont már kisgyermeki derű jellemzi. És tényleg szembeszökő, hogy veszedelmes konfliktusa ellenére – az ’56-os forradalmat követően egy családapa fiókjában egy lyukas zászlót találnak a munkásőrök – a filmet mérhetetlen kedvesség hatja át. Bájos a tanító néni, tüneményesek a fiaikat csodáló szülők, aranyos a pedagógust „tanító néninek” szólító pedellus. A Partizánokon még az a gyermeki szemszög uralkodik, amit nem szennyezett be a diktatórikus rendszer.

Szabó Szonja rövidfilmjében épp az a szép, hogy a rendezőnő nem farag a meséből felnövés-történetet, a Kádár-rendszer megtorlásainak előterében is a gyermeki ártatlanságot élteti. Elvégre az alsós gyerekek nem nagyon tehetnek arról, hogy egyébként szerető apjuk munkásőrnek vagy éppen forradalmárnak állt. Azt viszont egy életre megtanulhatják, hogy: a munkát tilos hazavinni a családi otthonba!

 

A legvidámabb barakk (Varga Noémi)

Varga Noémi diplomafilmje a londoni Royal College of Art számára készült, nagyon személyes és nagyon magyar alkotás. Személyes, mert anyai nagyanyjának élettörténetét dolgozza fel, és magyar, mert a hosszú beállítások használata mintha magyar filmes sajátosság lenne. Jancsó Miklós, Tarr Béla és Nemes Jeles László munkássága mellett ezt rövidfilmes rendezők (pl. Kenyeres Bálint) is igazolhatják. Örömteli tehát, ha egy Londonban diplomázó rendezőnő ezt a filmes hagyományt ápolja és folytatja, veszélyes, mert tehetség híján mesterkélt, stilizált másolatok is születhetnek.

Varga Noémi azonban kétségkívül tehetséges. Első találkozásra olcsó koncepciónak tűnik, hogy édesanyjával és nagybátyjával készült interjúrészleteket vág egy budapesti bérházat, azon belül egyetlen lakást pásztázó kamera képei alá. A lassú mozgás, a dokumentarista szemlélődés és a merev, bábszerű figurák azonban összeérnek a személyes élettörténettel. Nemcsak egy anya szenvedéstörténetéhez kerülünk közelebb, hanem a Kádár-rendszer felszínes boldogságához is. A legvidámabb barakk sokak által visszasírt korszaka címszavakban: biztonságkereső kényszerházasság; alkoholizmushoz vezető elfojtások; nézetek miatt megfeneklő karrier; társbérletben nyomorgás. Varga Noémi rövidfilmjében 16 percben is sokkol a múlt. A stresszoldó cigizést folytató férj vagy a kimérten húst klopfoló feleség képe borzasztó látvány.

A film második felében azonban fordul a kocka: eltűnnek a bábszerű szereplők és árnyakkal telítődnek a lakásbelsők. A boldogtalanság és az interjúkban felrémlő viszályok ellenére a hiány lesz úrrá a hosszú beállításon. Jelezve: a diktatúra megkeseredett áldozatai is éltek, sokakat megbántottak, de nagyon is számítottak.

Avatar

Kiss Tamás

Kiss Tamás a Vászon nélkül és a Fesztivál rovat szerkesztője. Gimnáziumi tanárként mozgóképkultúra és médiaismeret, illetve történelem tárgyakat oktat. Rajong a western, a horror és a gettófilm műfajáért, valamint Brian De Palma és Sidney Lumet munkásságáért.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés