Míg Danny Boyle erősen szelektált adaptációját a finomított társadalomkritika miatt hajlamosak vagyunk szimpla drogfilmként elkönyvelni, addig Irvine Welsh alapregényével ugyanezt már nem tehetjük meg. A Trainspotting egy rögzült létállapot kor- és kórképe, perifériára szorult fiatalok létkritikus panaszkönyve.
Hogy miről szól a Trainspotting? Néhány tróger srác egy vasúti sínpálya mellett vizel, s közben egy elhaladó szerelvényre bambulgat. Se többről, se kevesebbről. Fociról, nőkről és politikáról, mint az emberi életet foglalkoztató alapvető problémákról. Egy rögzült létállapotról, amelynek helyszíne éppúgy lehetne Budapest, mint jelen esetben Edinburgh.
Welsh regényének erős váza ugyan a drogfüggőség, a lényegét azonban a narkós látomások mögött kell keresni. Edinburgh munkásközegében ugyanis nemcsak kábszeresek és HIV-fertőzöttek, vagy az előbbi két típus korcsai élnek, hanem látszólag teljesen hétköznapi emberek is, akik az író szerint gyakran rémisztőbbek, mint a társadalom perifériájára (önként) száműzöttek. Mert amennyire jellegzetes jelenség a tömegközlekedési eszközökön piáló fiatalok látványa, olyannyira mindennapos a problémáikat söröskriglik mellett levezető szülőké is. A híreknek ma már ugyanúgy elengedhetetlen kelléke a futball huliganizmus, mint a családon belüli erőszak, s ha már a családoknál tartunk, aggasztó méreteket ölt a szappanoperákra ráfagyott édesanyák és az örök-pesszimista édesapák vegetatív létformája is. A felerősödő nemzetiségi konfliktusok miatt folytonos bűnbakkeresés zajlik, amit a bevándorlóktól való félelem csak még inkább feltüzel. „Az állam meg persze nem tesz semmit.”
Ismerős problémák mind-mind, amelyeket Irvine Welsh néhány szakadt srác delíriumos gondolatvilágával ütköztet.
S ki kell hangsúlyozni, hogy Welshnem érvel amellett, hogy a fogyasztói társadalom szülte csömör miatt lettek antihősei erkölcstelen simlisek. Alvilági szubkultúrájukat éppolyan természetességgel mutatja be, mint a normalitás rabjaiét. Nem vádol senkit, de nem is védelmez senkit. Nem is saját, hanem deviáns figurái fejezetenként váltogatott szemével, epizodikusan sztorizgatva és maró gúny közepette fejti ki a megdermedt idő drasztikus jelenét és disztópikus jövőjét. Ha pedig változásra még a művelt, ám tehetségüket elherdáló alakok sem számítanak, akkor már miért ne vegetálhatnának kocsmák mellékhelyiségében leütött férfiak pénzén és random szexpartnerek légyottjain?
Ugyanakkor Irvine Welsh ridegen tálalt, kegyetlen világával is az élni akarásra buzdít, a sikert azonban nem tudja garantálni. A nagy ritkán felvillanó erkölcsei, esetleg a fogyasztói fertőre való ráismerés miatt a menekülést választó – a filmhez képest sunyi pöcsként ábrázolt – Rents-t is csak a legalitás fellegváráig, Hollandiáig tudja eljuttatni.
A Trainspotting remek olvasmány,
ha van bennünk egy nagy adag toleranciával felvértezett önkritika. Az egymást és környezetüket becsmérlő fiatalok helyenként valóban megbotránkoztató történeteiben ugyanis ott bűzlik az életszag, amit olykor nagyon is nehéz elviselni. S ha mégis az életre volna kíváncsi a kedves olvasó, elfelejti a drogot, s megpróbál figyelni erre a könyvre, itt!
Irvine Welsh: Trainspotting
Cartaphilus Kiadó, 2010
