A True Blood könyvek elemzésének sorát ezúttal a sorozat negyedik és ötödik darabjával folytatjuk. Charlaine Harris Sookie életének tovább bonyolítása mellett teljesebbé teszi saját, vámpírokkal benépesített világát is, mellyel új színt visz a gondolatolvasó pincérlány kalandjaiba.
Vérszag
A viking vámpírra, Ericre, meztelenül rohangálva talál rá előző szerelmét gyászoló hősnőnk. Mint kiderül, a vérfagyasztó vérszívó minden emlékét elvesztette korábbi életéről és magából romantikus módon kifordulva imádja Sookie-t, akivel az eddigiekkel ellentétben már nem csak az ágyban szeretne közösködni. A dolgok hátterében egy erős boszorkány banda áll, akik Eric hatalmára szomjazva érkeztek a seriff városába. Hogy megakadályozzák a gonosz bagázs térnyerését, vámpíroknak és vérfarkasoknak együtt kell működniük közös területük védelme érdekében.
Lidércfény
Sookie élete nem egyszerű. Bátyja immár ahhoz a másik világhoz tartozik, melynek tagjait sorra lövik sötét helyeken. Miközben hősnőnk erejét megfeszítve próbálja megoldani a rejtélyt, házát felgyújtják, barátnőjét félholtra verik, a vérfarkasok új vezetőt választanak, a régi önmagát visszanyert Eric pedig megállás nélkül zaklatja kínos kérdéseivel.
A két regény ezúttal sem okoz csalódást. A történetek dinamikusan gördülnek előttünk, fokozatosan feltárva a rejtélyek kulcsait. Nem marad ki az izgalom, a krimi, a szerelem és az érzékiség humorral megfestett szála sem, melyeket Charlaine Harris remek érzékkel sző egységes egésszé.
Az írónő eközben tovább bővíti mitikus világát. Megjelennek a jó és gonosz boszorkányok, akik kisebb, vagy nagyobb erejüket felhasználva színesítik a történetet. Sookie mellé egy angyali posztra pályázó tündér keresztanya kerül, aki féltve óvja minden bajtól. Már amitől tudja… Az új karakterek és természetfeletti lények gondoskodnak róla, hogy a regényfolyam ne váljon egysíkúvá. Jelenlétük hozzájárul a Harris által alkotott világ teljesebbé válásához.
Charlaine Harris: Vérszag
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.
Charlaine Harris: Lidércfény
Ulpius-ház Könyvkiadó, 2010.
