Magazin

Tükröm, tükröm… – Hollywood nem csak hollywoodi mozifilmekben

Hollywood a tömegek álmainak bölcsője, az eszképizmus éltető hazája. De hogy reagál ez a „rendszer” akkor, mikor a vászonról saját maga köszön vissza, fájóan igazlátó tükröt tartva neki?

A Netflix tavaly év végi presztízsbemutatója volt a Fincher család projektje, a Mank (2020). A komoly Oscar-reményeket dédelgető produkció a tragikus sorsú Herman J. Mankiewicz életének egy szakaszába enged bepillantást. Ezen keresztül pedig az általa megírt Aranypolgár (1941) című Welles-remekmű megszületésének körülményeihez szolgáltat érdekes plusz információkat. A filmben egy jókora és gazdag szeletet kapunk Ó-Hollywood aranykorából a masszív alkoholista forgatókönyvíró figurájának harcain, vívódásain és sikerein keresztül. A Mank úgy adja a fakóra, áthallásosra hangszerelt nosztalgia érzetét, hogy közben tátott szájjal, csorgó nyállal csodáljuk a mozgóképi szórakoztatóipar minden csillogó szegmensét. Teszi mindezt egy szemet gyönyörködtetően formatudatos életrajzi dráma keretei között. Fincher mozivarázsa legalább annyira ellentmondásos összetevőkből építkezik, mint az

Álomgyár mindenkori identitása, valamint külső és belső – nem egyszer kritikus – megítélése.

Korábban egy többszerzős írásunk már foglalkozott az olyan filmalkotásokkal, amelyek az önmagával való szembenézésre kényszerítik a világ filmiparának fellegvárát. Azt a megfoghatatlan, mégis nagyon konkrét helyet, amit Hollywoodnak hívunk. Az alábbiakban nem csak, és kizárólag a nagy filmes gépezet által kitermelt önképeket veszem górcső alá. A hízelgő, leboruló, megértő, elítélő, fricskázó, reflektáló celluloidok között lesznek függetlenek, szerzőiek, európaiak, de még magyarok is. A művek kitekintő mustrálásán túl egy további izgalmas szempont is felmerül: mindezen alkotásokat hogy’ fogadta Álomország felkent (el)ítélő testülete, a nagy tekintélyű Akadémia? No, de haladjunk sorjában!

A nosztalgia diszkrét bája

Ha az amerikai filmipar központjában a fénylő múltról, a dicső kezdetekről készül vagy készült mű, akkor kézenfekvő, hogy az csak pozitív színezetű, de legalábbis elnéző darab lehet. Lényegében a legtöbb, klasszikus életrajzi film esetében ez a fajta nosztalgikus fogalmazásmód érvényesül. Tulajdonképpen erre a vonatra ül fel a Mank is, még akkor is, ha hatásmechanizmusa, ereje ennél jóval több rétegű. Sokakkal ellentétben úgy gondolom, hogy a számtalan minőségi hollywoodi biográfia közül is kiemelkedik Richard Attenborough monumentális vállalása, a Chaplin.

Chaplin a filmstúdióban (1916)

Az 1992-es datálású mozidarab legnagyobb ereje az ihletett állapotban játszó Robert Downey Jr. teljesítményén túl – úgy vélem – éppen egy nehezen megragadható kettősségben rejlik. A finom ecsetvonásokkal, részletgazdagan felskiccelt tabló könnyen válhatna üres fecsegéssé, patetikus ömlengéssé, ha nem volna benne egy nehezen megfogható feszültség. Hollywood egyik legnagyobb ikonjának életrajza úgy nosztalgiázik a film(ipar) hőskoráról, és az éledező rendszerről, hogy

közben minden kockájának fényét a mindenkori művész tragédiája árnyékolja.

Nem hamiskásan, nem tolakodón, és még kevésbé közhelyesen. Csupán ott motoszkál végig. Még a legfrenetikusabb gegek közepette is velünk van. Pont úgy, ahogy mindvégig ott volt az igazi Chaplin minden mozdulatában, minden gesztusában.

Attenborough opusának modellje, Charlie Chaplin a némafilmsztárok között is az egyik legnagyobb volt. Nemcsak azért, mert szerzői minőségében is formálta, gazdagította a film médiumát, hanem azért is, mert a hangosfilm elterjedésével is a felszínen maradt. Mi több, az 1910-es, 1920-as évek csillaga rendezőként a nagy váltás után teljesedett ki igazán, számos remekművet alkotva. Egyik korai, saját maga által rendezett burleszkje, a Chaplin a filmstúdióban (1916) az egyik legkönnyedebb reflexió a némafilm korszak világára. Ez a villanásnyi kortörténeti dokumentum a csetlő-botló díszletmunkás figuráján keresztül, didaxis nélkül világít rá arra, hogy a birodalmát lassan építgető gépezet legapróbb fogaskerekei legalább olyan fontosak, mint a frontvonalban a díszletlámpák fényében sütkérező sztárok.

Amikor a szeretetteli, de kissé fanyar nosztalgia találkozott a reflexióval, az időnként izgalmas – közel hetven év távlatából is ható – darabokat eredményezett.

Vincente Minnelli 1952-ben bemutatott A szörnyeteg és a szépség (másutt A rossz és a szép) című munkája a melodráma mai szemmel már meglehetősen kopottas eszköztárával dolgozik. Bejáratott fogásai mégsem hatnak manírosnak. Akkor elegáns és csillogó kivitelezése ma sem fárasztó vagy üres, avítt vagy teátrális. Ennek pedig egyetlen oka van: finom, alig érezhetően ironikus hangneme. A feszült történet az Álomgyár kőkemény gépezete mögött munkáló emberi játszmákról szól. Három, külön szálon futó flashback-ből építkező történetében Jonathan Shileds (Kirk Douglas), az egykor gátlástalanul nagy hatalmú, mára bukott filmproducer sorsa hirtelen egykori kárvallottjai (egy színésznő, egy rendező és egy író) kezébe kerül.

A szörnyeteg és a szépség (1952)

Minnelli filmje – amely több ponton egybevág a hasonló utat bejáró David. O. Selznick életével – a glamúros múltidézés és a showbiznisz lélektelenségét hirdető dráma finom kevercse. És a színészistenség Douglas mellett a szabályos szépségű Lana Turner tündöklésének vizuális dokumentuma.

Dicsfény(törés)ben

Az Álomgyár évszázados története telis-tele van dicső fejezetekkel, mely lapokat azért majd’ minden esetben beárnyékolja a (személyes vagy kollektív) bukás fenyegető réme, vagy épp a vesztesek, a küzdők keserédes históriái. Előbbire szép példa a francia Michel Hazanavicius A némafilmes (2011) című dolgozata és a Gene Kelly – Stanley Donen páros Ének az esőben (1952) című munkája.

A némafilmes a nagy korszakhatár idején, 1927-ben játszódó film, mely struktúrájával ténylegesen és direkten reflektál témájára,

sőt, formai változása drámai hatásfokozó elemként is működik benne. Valódi némafilm, párbeszédek nélkül, szinte vágható szivarfüsttel, tapintható fényekkel. A technikai illúziónak és a történet hitelének egyaránt köszönhetően szinte tökéletesen beszippantja nézőjét. Ám az, hogy Hazanavicius műve nemcsak egy formalista darab, hanem egy rég letűnt kor maradandó mementója, annak az illékony távolságtartásnak és mértéktartó kivitelezésnek köszönhető, ami végig belengi szűrt fényben fürdő díszletfalait és szereplőinek keményre sminkelt arcát. A címszereplő némafilmsztár, George Valentin (Jean Dujardin) pályája csúcsán még élvezné a sikereket, de nincs rá lehetősége, mert a hangosfilm viharos térhódítása mindenkit elsöpör, aki nem áll be rögtön a sorba. A sármőr konok ellenállása egyre gyengül, ahogy mind mélyebb lelki és egzisztenciális gödörbe taszítják őt a változások. Behódolsz, vagy véged! – üzeni a maga hatásos eszközeivel az a film, amely egyúttal a hőskorszak és a drámai váltás utáni idők nosztalgikus dicséretét is zengi. Hollywoood örök ellentmondása 80 plasztikus percben.

Míg A némafilmes a paradigmaváltást az egyént érintő egzisztenciális dráma felől közelíti meg, addig az Ének az esőben ugyanezt a problémakört a komikum eszközével teszi átélhetővé. Teszi mindezt ráadásul a musical műfaji köntösébe bújtatva! Annak a zsánernek a kódjaival játszik el (miközben a dráma tétjét teszi nevetségessé), amely nem, hogy teljes széltében használta a hangot, de rögtön két művészeti ág (film és zene) egyesülését hozta el. A film jó néhány poénjáról, gegjéről elmondható, hogy szemernyit sem öregedett, és önfeledt szórakozást nyújt több generáció számára. Ráadásul egyszerre működik tiszta műfajú moziként, angyali múltidézésként és puhácska, de máig érvényes Álomgyár-kritikaként.

Ének az esőben (1952)

Ha már a musicaleknél tartunk, fontos megemlítenünk itt Damien Chazelle Kaliforniai álom (2016) című opusát. Első ránézésre egy múltba révedő, zenés-szerelmes vígjáték, mely a boldogság és érvényesülés utáni hajszáról regél, hol máshol, mint Los Angelesben. A reménybeli színésznőcske (Emma Stone) és a kiugrásra váró zenész (Ryan Gosling) csetlései-botlásai a művész mindennapi harcait, kompromisszumok közti őrlődéseit idézik a szirupos love story díszletei között. A Kaliforniai álom címében, színeiben, formai megoldásaiban, fordulataiban, koreográfiájában mind-mind a klasszikus, régi vágású hollywoodi musicaleket idézi.

Végkicsengése: az önfeladás kontra önmegvalósítás örök álomgyári dilemmája, és annak feloldhatatlansága mégis eltolja a hangsúlyokat a való élet felé.

Témánk szempontjából roppant tanulságos az is, ahogy az egyik leghíresebb hollywoodi magyart, Kertész Mihályt és kultikus műve, a Casablanca (1942) keletkezési történetét egy magyar tévéfilm látja. Topolánszky Tamás Yvan alkotása, a Curtiz – A magyar, aki felforgatta Hollywoodot (2018) leplezetlenül őszinte, mégis tisztelettel viseltet tárgya iránt. A címszereplő élettörténetét a nagy film megszületésének krónikája felől nézve meséli el, keményen, de stílusosan fogalmazva. Megtekintésre érdemessé pedig igazán az Álomgyár előtti feltétlen leborulás teszi ezt a művet. A Curtiz éppen a kockáiból áradó őszinte Hollywood-imádattól igazán szép.

Mikor a tükör görbe

A művészetben, de a való éleben is sokszor előfordul, hogy az elrajzolt vonásokkal, szurkálódó hangnemben tett megnyilatkozások a legigazabbak. Még, ha ezek fájnak is a legjobban. A következőkben három olyan filmet tárgyalok, melyek szinte tökéletesen lefedik az álomgyári gépezet cinikus-szatirikus értelmezési lehetőségeinek három lehetséges sarokpontját.

Blake Edwards Hollywood egyik leginkább megregulázhatatlan filmese volt, aki

még a legnegédesebb komédiáiban sem mulasztotta el a filmgyári hatalmasoknak szánt tüskéket elszórni.

A Rózsaszín Párduc-széria, az Álom luxuskivitelben vagy épp az Estély habfürdővel alkotója hosszú évtizedeken át ontotta kifinomult humorú szatíráit. Ráadásul meglehetősen magas és egyenletes színvonalon. Az 1981-es S.O.B.t (a rövidített cím szabad fordításban gazembert jelent) hazánkban nem mutatták be, mégis filmrajongóink körében (el)ismertnek számít. A gátlástalan gúnyirat főként a filmipar nagyhatalmú, de kisszerű embereit pécézi ki, a hollywoodi társasági élet fonákságait bemutatva.

S.O.B. (1981)

A történet főszereplője egy sikeres producer (Richard Mulligan), aki képtelen feldolgozni filmje anyagi bukását így öngyilkossági kísérletek sorozatába hajszolja magát. Sokadik sikertelen próbálkozását követően egy féktelen orgiában találja magát. Ekkor pattan ki agyából az isteni szikra: filmjének kudarcát a szexjelenetek hiánya okozta. Ahová viszont ezután fajul Edwards története, abba helyenként Luis Buñuel is belepirulna: féktelen, anarchista tombolás képei sorjáznak a vásznon. Ehhez a (jó értelemben véve) eszement karneválhoz az akkori Álomgyár A-ligájának jó része önfeledten csatlakozott. Mai szemmel teljességgel érthetetlen.

Az öntörvényű David Lynch sötét vízióinak egyik legfeketébbje a Mulholland Drive – A sötétség útja (2001), mely számos lehetséges olvasattal bír. A történet nézőpontjának folyamatos változása mindvégig bizonytalanságban (és fogva) tart minket. Ami miatt e helyütt érdemes a figyelmünkre ez a remekbe szabott mozgókép, az a sok-sok apró részlet.

Ezek teszik ugyanis olyan ördögien izgalmassá, nyomasztóvá, és Hollywood számára kellemetlenné.

Három fő karaktere közül kettő ugyanis a filmipar alapfigurája: a filmrendező (Justin Theroux) és az őzike szemű, mindenáron Hollywoodban befutni akaró színésznő (Naomi Watts). Előbbit gengsztereknek látszó producerek tartják sakkban, utóbbi pedig akár személyisége teljes feladására is képes, csak hogy elérje hőn áhított célját. Közben azonban szép lassan bűvkörébe von mindenkit az amnéziában szenvedő rejtélyes Rita (Laura Harring). Metaszövegek, műfaji jegyek és szerepet cserélő karakterek, önreflexív alakok jellemei simulnak egymásra sok-sok rétegben, hogy végképp kihúzzák alólunk talajt. Egy azonban biztos: a film végítélete megerősít bennünket abban, hogy Lynch itt sem távolodik el saját monomániájától. Szerinte Hollywood az a hely, ahol az igaz(i) álmok véget érnek, és a kőkemény, embertelen valóság (rémálom?) kezdődik.

Az előbb említett két film sok tekintetben tündérmesének hat a brit John Schlesinger A sáska napja (1975) című munkájához képest. Az 1930-as évek Hollywoodjába kalauzoló darab egy fiatal díszlettervező, Todd Hackett (William Atherton) keserű tapasztalásait meséli el. A film fellegvárába történő érkezése után találkozik a tehetségtelen, ugyanakkor gőgös és kőszívű Faye-jel (Karen Black). A dekoratív, de visszataszító jellemű színésznőcske többször is a fiú szeme láttára alázza meg a belé reménytelenül szerelmes félszeg könyvelőt, Homer Simpsont (Donald Sutherland).

Ahogy Todd egyre mélyebbre hatol Hollywood poklába, csupa bizarr, romlott és beteg figurával találkozik.

Miközben – ezt a filmtörténetből és e mű több momentumából is tudhatjuk – az Álomgyár gazdasági értelemben első aranykorát éli épp. Ennek az ellentétnek a megjelenítése már önmagában kritikai éllel bír, teljességgel földbe döngölve a hamis mítoszok világát. A celluloidmesék birodalmának eme kíméletlen látletete azonban nem áll meg ezen a ponton. A sáska napja végkifejlete minden rémálmunkat felülmúlja. A gigantikus filmgyári reflektorok fényében, a feldühödött csőcselék által szó szerint arctalanul arató halál képe évtizedek múltán is kegyetlenül felkavaró.

(Ön)reflexiók az Óperencián innen és túl

A legkülönösebb – helyenként egészen bizarr – történeteket eredményezi, mikor a filmipar szereplői önmagukra, az alkotásra, illetve a stúdiórendszerben való létezésre reflektálnak. No, meg engedelmes, kiszámítható kitalált világaik és a kegyetlen valóság viszonyára.

Az utókorra tekintélyt parancsoló életművet hagyó Robert Altman A játékos (1992) című opusa egyszerre több művészi dilemmát hatásosan megjelenít. Ezek közül az egyik legalapvetőbb, a rendező egész életművét végig kísérő problémakör ennek a filmnek is minden kockájában jelen van. Jelesül, az autonóm alkotói törekvések és a piac-vezérelt termelés örök ellentéte.

Mindeközben pedig erősen gunyoros megállapításokat tesz Hollywood működéséről.

Az egyik – meg nem nevezett – hollywoodi stúdió Tim Robbins által alakított producere életutakat határoz meg, karrierek sorsáról dönt. A rendszeren belül meghonosodott ügyeskedések és érdekek közti lavírozások hevében aztán egyszer csak túlmegy minden határon. A vélhetően az egyik elutasított forgatókönyv gazdájától érkező fenyegetések hatására tévedésből embert öl. A főhős ezt követő lelki válságának ábrázolása a film választott közege okán számtalan értelmezési lehetőséggel és keserű tanulsággal szolgál a nézőknek.

A játékos (1992)

A fenti viszonyrendszer túloldalán a szuperprodukciók gyötrelmes alkotói oldalára érkezünk. Hollywood kreatívjai, az intézményrendszer folyamatos megújulásának motorjai a gyakran meglehetősen mostohán kezelt forgatókönyvírók. Hősies és vég nélküli harcaik a produceri gondolkodással, az idővel, de legfőképp az ihlethiánnyal temérdek Hollywoodra reflektáló mozit eredményeztek. A téma egyik legszemléletesebb filmes példája, Spike Jonze Adaptációja (2002) egészen odáig megy, hogy az alkotó folyamatot földi pokolként ábrázolja. Charlie Kaufman megírta, Jonze pedig megfilmesítette azt a könyvet, ami arról ír, milyen, mikor a szkriptíró nem tud írni. Az ihlethiány okozója ez úttal, hogy Kaufmannak a mocsári orchideákról és orvgyűjtőiről szóló bestsellert kellene filmre adaptálnia. Mialatt fülét a vészesen közeledő határidőre emlékeztetve a megbízót képviselő ügynöknő (Tilda Swinton) rágja.

A hasadt állapot szemléltetéseként ugyanazon hivatás két, teljesen eltérő hozzáállását jeleníti meg Charlie és képzelt ikertestvére, Donald Kaufman

(mindkettőt Nicholas Cage alakítja). Utóbbi Charlie sötét, megalkuvó, törtető, de szabálykövető, szorgalmas, de számító alteregója. Egy nagy munkabírású és gyors munkatempójú igavonó. Az a fajta, amelyiket nagyon szereti Hollywood. Fürdik is a sikerben, magabiztos, míg az egyedül a művészet erejében hívő Charlie önbizalomhiánytól szenved. A történet kifutása ismert, ezzel az egyszerű alapképletű, tűpontos szatírával Kaufman és Jonze mégis egy kivédhetetlen mélyütést vittek be Hollywoodnak.

Szofisztikált, rafinált hatásmechanizmussal reflektál Hollywood működésének fonákságaira a Coen-fivérek Ave, Cézár! (2016) című alkotása. Főhőse, Eddie Mannix (Josh Brolin) stúdióvezető és megoldóember a boldog ötvenes évek Álomgyárában, azaz a második aranykorban. Megoldandó problémák pedig adódnak éppen. Kényeskedő rendezők, önállótlan színészek közt kell lavíroznia, miközben még egy emberrablás is szaporítja ráncai és elszívott cigijei számát. A zseniális magánszámokkal tűzdelt film egyik legtalálóbb momentuma a nárcisztikus, nem épp éles eszű filmsztár kvintesszenciáját hozó George Clooney alakítása. A színész saját magát, pontosabban a celeblét (korántsem csak abban az időben érzékelhető) túlhangsúlyozottságát teszi nevetség tárgyává. A hatást erősítendő, minden – egyébiránt metszően parodisztikusra rajzolt – mellékszereplő tét nélküli jelenetekben látható, ahogy önmagukat, szerepüket épp túl komolyan veszik. És kaotikusnak mutatják azt, ami a külső szem számára valóban annak hat. Az Ave, Cézár! egy szétesőnek tűnő, mímelt kuszasággal dolgozó film, mely

szándékolt fésületlenségével mutatnak rá Hollywood mindenkori arány- és szereptévesztésére.

Az sem kevésbé izgalmas, ahogy az európai pályatársak foglalnak állást a fenti témakörben. Federico Felliniről sok mindent állíthatunk, de azt, hogy megalkuvó, vagy csak a legkisebb mértékben is kompromisszumképes lett volna, na, azt nem. Az olasz mester 8 ½ (1963) című filmje nem tárgya, sokkal inkább hangneme miatt érdekes számunkra. Ez a darab úgy reflektál az alkotó mindenkor és mindenhol megélhető válságára, hogy sem témájában, sem megvalósításában fikarcnyit sem idézi az Álomgyár működését. Kiégett filmrendező hőse, Guido (Marcello Mastroianni) bajának forrását kutatva életének minden fontos és kevésbé fontos szereplőjével találkozik. Válaszokat nem lelve végül egy frenetikus fináléban harsány röhej tárgyává teszi önnön művészetét. Fellini tehát nem a stúdiórendszer kritikáját adja. Amit viszont a filmipar fellegvára megtanulhatna tőle, az a fékevesztett, korlátlan önirónia. Csak egyszer, akár egyetlen estén tudnának odafent olyan önfeledten mulatni önmagukon, saját kisstílűségükön, már más lenne kicsit a világ. Ugye, mélyen tisztelt Filmakadémia?

Ave, Cézár! (2016)

Tiszteletlenség és tabudöntögetés dolgában egy bizonyos Emir Kusturicának nem kellett soha a szomszédba mennie. Ám amikor kendőzetlenül őszinte audiovizuális tobzódásaiban a hollywoodi mesterek ihlető forrásként vagy szereplőként jelennek meg, irányukban a legnagyobb tisztelettel viseltetik. Kevésbé igaz ez az amerikai mítoszra. Eme kettősség elevenedik meg az Arizonai álmodozók (1993) című alkotásában. A délszláv zseni egyetlen tengerentúli filmje több ponton az újvilágiak elevenjébe hatolt. Jellemző, hogy Európa elkészülte óta imádja, sőt, kultuszfilmmé avatta, míg Amerika közel harminc éve nem tud mit kezdeni vele. Annak rendje és módja szerint meg is bukott odaát. A szinte az összes létező fősodorbéli filmműfajt és hangnemet keverő mű hőse az örökké helyét kereső Alex (Johnny Depp). Az álmait bávatagon kergető ifjút csupa hozzá hasonlóan elvágyódó, bogaras alakkal hozza össze a sors. Paul (Vincent Gallo), Elaine (Faye Dunaway), Grace (Lily Taylor) vagy Leo bácsi (a komikuslegenda, Jerry Lewis) mind-mind erős késztetést éreznek valami bizarr iránt, ám utóbb mindannyian keserűen lemondanak ezen vágyaikról.

Az amerikai (hollywoodi) mítosszal való színes-szagos, ám végső soron melankolikus leszámolás hátterében ugyanakkor végig láthatók a nagy elődök, a példaképek, az ikonok.

Hol humorforrásként (Al Pacino, De Niro), hol szimpla tisztelgésként (Hitchcock Észak-Északnyugatja) a filmbéli álmok és a rögvalóság összefonódásakor. Az amerikai popkultúra értékei és jelképei éteri tisztaságú, érinthetetlen, kikezdhetetlen motívumokként lebegnek Kusturica hőseinek feje felett. A rózsaszín Cadillacek hol képzelt, hol valós Amerikája Kusturica számára – különösen elkészülte idején – a béke és a  szabadság országa. Vitán felül.

Amerika és Hollywood nem csak Délkelet-Európából nézve távoli és elérhetetlen. Hazai példával élve, Herendi Gábor Valami Amerika (2002) című mozija az amerikanizálódó magyar társadalom felől szemléli jelen korunk értékválságát.

Az ironikusra – és a helyenként melankolikusra – hangszerelt komédia meglepően mély humanizmussal és aggódva szemléli hőseit.

Több karakterével pálcát tör pálya- és sorstársai – a kallódó és önfeladó értelmiségiek – felett, felvillantva a showbiznisz üres ígéretét is. Utóbbira jól eltalált példa a Szervét Tibor által nem kevés szarkazmussal megformált szélhámos ál-amerikai ál-producer figurája.

Hallgatni arany(szobor?)

Izgalmas – bár nem feltétlenül világít rá mindenre –, ha végigtekintünk az előzőekben tárgyalt alkotásokon az Oscar-díjak szempontjából.  Mint tudjuk, a Filmakadémia sokszor a díjaival, máskor azok elmaradásával adja a világ tudtára határozott véleményét a dolgok állásáról. Az 1929-ben – tehát a hangosfilmre való áttérést követő évben – alapított elismerés

története során több ízben ruházta fel demonstratív többletjelentéssel egy adott film nemzetközi visszhangját.

Az 1953-as gálán két, itt tárgyalt filmünk is szerepelt. Az Ének az esőben mindössze 2 jelölésig jutott. A legjobb női mellékszereplő és a legjobb filmzene kategóriáinak nominációja még a mából nézve is soványka, tekintve, hogy Donen műve minden idők egyik legnépszerűbb mozidarabja, és az Amerikai Filmintézet 2007-es listáján is az előkelő 5. helyen állt. Talán működött a finom rendszerkritika, és eltalálva érezte magát az akadémia? Vagy tán annak köszönhető mindez, hogy a filmmusical műfaja épp két virágzó korszak között volt? Nem tudni. Mindenesetre ugyanezen érem másik oldalára tekintve azt látjuk, hogy a leheletnyi szarkazmust ugyancsak megpendítő A szörnyeteg és a szépség ugyanezen, 1953-as gálán minden zsebébe dughatott szobrokat. Elvitte a legjobb női mellékszereplő, forgatókönyv, operatőr, díszlet és jelmez trófeáit. Az elsőt épp az Ének az esőben női mellékszereplője, Jean Hagen elől orozta el!

A sáska napja (1975)

Az 1964-as – felemás és botrányokkal tarkított – ünnepségen, európai és szerzői film létére eredményesen szerepelt Fellini alkotása, a 8 ½. Az olasz direktor – mint tudjuk – távol tartotta magát attól, hogy bármilyen módon beemelje művébe Hollywood-ot. Alkotása művészi értékeit, őszinte hangját 5 jelöléssel és egy fontos díjjal, a Legjobb idegen nyelvű filmnek járó szoborral ismerték el. 1976 az Oscar tekintetében a Száll a kakukk fészkére, a Barry Lyndon és A cápa éve volt. Schlesinger opusa, A sáska napja nem, hogy nem került közelébe semmilyen jelentősebb díjnak, de rendezője sokáig gyakorlatilag tiltólistán volt. Filmjének

brutálisan őszinte és bátor, a filmipar morálját földbe döngölő záróakkordja megtette a hatását.

Az 1982-es díjszezonban a S.O.B. hangütése, karcos humora és bátor fogalmazásmódja okán – természetesen – nem, került jelentős fősodorbeli díj közelébe.

1993-ban, a 65. gálán már meglehetős csalódottsággal vettek részt a Chaplin című film stábjának tagjai.

Hiába a szívhez szóló téma és a grandiózus kivitelezés, a film 3 jelöléséből egyet sem váltott díjra.

Az Akadémiát Robert Downey Jr. duplázása (BAFTA-díj, Londoni Filmkritikusok díja) sem hatotta meg. Az örök kívülálló, Chaplin vajon témaként is „élvezte az Akadémia szeretetét”? Ugyanezen gálán Altman műve, A játékos is csupán három jelölésig jutott. Ez utóbbin viszont nincs sok csodálkozni való. A gyilkossá váló producer sztorija a legjobb rendezés, adaptált forgatókönyv és a vágás kategóriáiban került egészen közel a tűzhöz. Altman és Robbins kicsivel később aztán Cannes-ban vigasztalódhatott egy-egy presztízs értékű díjjal. Az Arizonai álmodozók viszontagságos körülmények között került bemutatásra az USA-ban. Az 1993-ban debütáló Kusturica-mű az amerikai mozikba több mint két évvel az európai mozipremier után, 1995-ben jutott el. Mindössze három moziban vetítették, így vegyes fogadtatásában ez is közrejátszhatott. Jelentős tengerentúli díjakban így nem is reménykedhetett, Berlinben viszont elnyerte az Ezüst Medvét.

Lynch Mulholland Drive-ja értelemszerűen a szórakoztatás fellegvárába ezúttal, 2002-ben sem nyert bebocsáttatást.

Ellenben a világ szinte összes jelentősebb fesztiváljáról elhozott valamilyen díjat, Párizstól New Yorkon és Torontón át Los Angelesig. Az Adaptáció esetében a következő évi gálán ismét csak beszédesek a jelölések és az elnyert díjak. Jonze filmje 4 nominálással szállt harcba, ebből kettőt el is elnyert. Ez önmagában huszáros teljesítmény, ám az, hogy Cage vitriolos kettős alakítása nem nyert, a film története felől nézve nem meglepő.

A némafilmes (2011)

A legutóbbi évtizedbeli három filmünk közül kettő hatalmas diadalt aratott a legnagyobb médiafigyelmet vonzó filmes eseményen. A némafilmes, mely szelíd, selyemfényű nosztalgiájával a fél világot elvarázsolta, 2012-ben a Filmakadémiát sem hagyta hidegen. 10 jelöléséből ötöt díjra tudott váltani, és ebből három (legjobb film, rendezés, férfi főszereplő) a legfontosabbak közül való. A Kaliforniai álom 2017-ben még ennél is nagyobb tarolást vitt véghez a maga 14 jelölésével és 6 díjával.

Ezen a bizonyítványon igazán nincs is mit magyarázni.

Az Ave, Cézár! ugyanebben az évben mindössze egy látványtervezésért járó Oscar-jelölést gyűjtött be, de elnézve a mezőnyt és Coenék filmjének vállalását és ambícióit, még ez is bőven több volt a remélhetőnél.

A Mank idei 10 Oscar-jelölése akár túlzás, akár nem, talán azt is jelezheti, hogy Hollywood mindennél jobban vágyik arra, hogy újra régi fényében tündökölhessen, nagy és sikeres mozibemutatóknak örülve.

Az idők folyamán sok minden megtépázta az Álomgyár hírnevét, megakasztotta fejlődését. Háborúk, gazdasági válságok, járványok, politikai csatározások, boszorkányüldözések, technikai forradalmak. Hollywood a legutóbbi pandémia, a spanyolnátha idején, illetve az azt követő években jött létre, és erősödött meg. A némafilmről a hangosfilmre történő áttérés után élte első virágkorát.

Ma bizakodva, messianisztikus hittel várja a filmszínházak újra nyitását, hogy két legyet üssön egy csapásra.

Egyrészt visszatérhessen varázsának eredeti bölcsőjébe, bebizonyítva, hogy mozi nélkül nincs (hollywoodi) film, és a legnagyobb képernyőn is szárnyaszegettek a meséi. Másrészt meg akarja mutatni, hogy az arctalan gyilkos legyőzése után új erőre tud kapni, elhallgattatva minden kétkedőt.

Ha csupán ennek a gigászi rendszernek a belső működéséről készült filmekre alapozok, és minden egyéb ismeretet figyelmen kívül hagyok, akkor is mocorog bennem egy gondolat: Álomország működési mechanizmusáról sok jót és legalább annyi rosszat lehet mondani. Azt elvitatni viszont, hogy az egyik legnagyobb túlélő a legújabb kori történelemben – nem lehet. Mi, pártatlan nézők (így, királyi többes számban) pedig csak abban reménykedhetünk, hogy talpon marad ez a szeretve gyűlölt, az orrát mindenbe beleütő, ízlésromboló és stílusformáló hatalom. Hogy legyen hová menekülnünk.

Szabó Zsolt Szilveszter

Szabó Zsolt Szilveszter a szombathelyi BDF-en végzett mozgókép- és médiakultúra szakon. 25 éve foglalkozik filmekkel. Specializációja a sci-fi, a szerzői filmek, a zsánermozik szerzői változatai és a bizarr műfajkevercsek. Szívesen bíbelődik rebellis, besorolhatatlan alkotók műveivel. Kinematográfus istensége Tarkovszkij és nagyra tartja Enyedi Ildikó művészetét.

Podcast

Hirdetés

Hirdetés