Egy vizuálisan megkapó, őrült, öntörvényű vígjáték bukott istenekről, ahol a szív elnyerése fizikailag azt jelenti, hogy be kell repülni a kedvesünk szívébe. A lenyűgöző látványvilágú East Meets West 2011 az udinei fesztivál eddigi legérdekesebb darabja.
A film értelmezhető a nyugati szuperhős-képregényfilmekre adott válaszként is. Jelen vannak a különleges erővel felruházott lények, az impozáns látványtechnika és a kötelező deheroizált realizmus is, azonban az egész kevésbé komoly és sokkal kreatívabb. A jelmezek színpadiasan eltúlzott, mégis zseniális maskarák (lásd a képen). Az események ugyanilyen stílusban történnek. És az egész filmben kizárólag az istenségüket felismerő, földre bukásuk óta éppen nyolcvannyolcezer-nyolcszáznyolcvankilencedszer reinkarnálódott lények egymás közötti viszonyairól, hétköznapi problémáikról, kis szerelmeikről és gyűlöleteikről van szó. Sosem láttam még ennél kendőzetlenebb megoldását egy sztoriban annak, hogy a főgonoszt csakis a szeretet győzheti le. A filmben a szimbolizmus szinte nem is létezik, forgatókönyv-szinten sem: minden konkrét történés. A szívbe tényleg bele kell repülni.
Zseniális, mondom mégegyszer, de türelem kell hozzá, mert nagyon idegen is. A cselekményvezetéstől az istenek képességeiig keleti és távoli. És teljesen nélkülözi a csavarokat, a mögöttes szálakat, a drámát, amit egy nyugati szuperhősfilmtől elvárnánk: Christopher Nolan műfajvezető Batman-filmjeinek tökéletes ellentéte a maga egyszerű, őszinte, butácska, de alaposan kidolgozott és szándékos komolytalanságával. A gazdag filmográfiával rendelkező Jeff Lau, magabiztos harsánysággal, remekművet készített.
Ajánlom-e magyar nézőknek? Feltétlenül, ha toleráns vagy az idegen humorral szemben. Kihagyhatatlan, ám türelmet igénylő gyöngyszem.
