Ma már nehéz elképzelni a videómegosztó oldalak nélküli időszakot. Pedig a Youtube még csak 7 éve indult el – és teljesen megváltoztatta a mozgókép-nézési (és ezzel együtt természetesen a készítési) kultúrát. Az, hogy nem szélesvásznon, vagy nagy képernyőn, hanem azon belül is egy kis (vagy akár több kis) ablakban, folyamatos kattintgatás közben nézünk filmet, még akkor is egészen más filmkészítést igényel, ha ma már újra az egész monitort betöltő HD videók uralják az internetet. Természetes, hogy egészen új műfajokat hozott létre az új médium – az egyik ilyen a websorozat.
Mióta az internet létezik, terjednek rajta vicces/érdekes képek, sőt, vicces/érdekes videók. Igaz, ez eleinte egészen más formában történt, mint most, de hamar elkezdtek kifejezetten webre szánt műsorokat készíteni. Volt köztük egészen tévéműsor-szerű, de olyan műfajok is létrejöttek, amelyek addig nem tudtak volna megélni. Pár perces filmecskék, amik akár a nyúlfarknyi, a tévéműsor-struktúrába nehezen illeszkedő hosszuk, akár a durva témájuk, bőven 18-as karikás megoldásaik miatt TV-ben nem állták volna meg a helyüket (mint például a Happy Tree Friends-sorozat, amiben aranyos állatkák halnak sorra rettenetes, véres halált) – a neten terjedve azonban villámsebesen sikeressé váltak. Az emberek egymásnak küldték tovább az egyes filmecskéket, és lecsaptak az újabb részekre – megváltozott tehát a filmek terjedésének, terjesztésének mikéntje is: sokkal nagyobb szerepet kapott a közösség. Ez a közösségi „alulról építkezés” nagyon jellemző a websorozatokra (sokkal inkább, mint a „mainstream” tévéműsorokra): itt konkrétan egy-egy réteget lehetett (és volt érdemes) megcélozni. Az internet a szubkultúrák virágzásának táptalaja: s a szubkultúrák “termelik ki” és fogyasztják a websorozatokat.
Általában az első websorozatok között szokás említeni a Red vs Blue című machinimát 2003-ból. A fenti jellegzetességeket itt mind meg lehet figyelni: machinima-technikával készült (azaz egy számítógépes játék segítségével rendezik és rögzítik a jeleneteket, s a „játék közben” rögzített mozgóképeket használják új szinkronnal), a rövid, csattanós és hangulatos részek eleve a Halo című játék ismerőit célozzák meg. De természetesen ez csak a közeg, amiből a sorozat kinőtt – az azóta a 9. évadjánál járó Red vs Blue több DVD-kiadást is megélt, sokkal szélesebb közönségre talált. Fontos hangsúlyozni, hogy bár ezt a websorozatot az elsők között tartják számon, voltak már előtte is hasonlóak – a lövöldözős játékból kiollózott sci-fi katonák kalandjai viszont elsőként értek el több száz milliós nézettséget.
A sikeres websorozatok tehát gyakran egy szubkultúrából indulva hódítják meg a széles közönséget – de természetesen a nagy stúdiók, tévétársaságok is felfigyeltek a lehetőségre, több igen sikeres websorozatot gyártottak már. Érdekes azonban, hogy úgy tűnik– talán a netes videók terjedésének sajátosságai, a továbbküldések és ajánlások mechanizmusa miatt – itt is egy-egy, már létező csoportra építve érdemes websorozatot csinálni. Ha egy hagyományos sorozat már létező rajongótábora kap két évad között egy-egy adag nyúlfarknyi webizódot, az fenntartja az érdeklődést, sőt, új rajongókat is toboroz. Ilyen jellegű websorozat készült például a Battlestar Galactica-hoz is.
A websorozatok tehát nagyon sokfélék lehetnek – már a készítés szempontjából is. Vannak azonban természetesen olyan jegyek, amelyek mindegyikre jellemzőek – nem is valamiféle műfaji szabályok, hanem inkább egyszerűen az internet adta keretek miatt. Először is, igen rövidek. 2-8 percesek általában, ritka, ami ennél hosszabb. Ennek (eleinte főleg) a korlátozott sávszélesség, és a hossz növelésével járó nagyobb fájlméret lehetett az oka, de az is tény, hogy az interneten sokkal türelmetlenebbek vagyunk, mint a karosszékünkben, a tévénk előtt ülve. Ahogy a neten rövidebb cikkeket vagyunk csak hajlandók elolvasni, és hamar továbbkattintunk, ha elunjuk az olvasást, ugyanígy a mozgóképektől is csak pár perc – de annál intenzívebb – szórakoztatást várunk. Persze, ez azzal is jár, hogy pörgősnek és csattanósnak kell lennie a részeknek – hiába is keresnénk lírai, lassan folydogáló websorozatokat. Annál fontosabbak viszont a pergő párbeszédek és az érdekes, mozgalmas események.
A hosszuknál, a kis képernyőre optimalizáltságuknál és egyszerűségüknél fogva természetesen egy kifejezetten olcsó műfajról beszélünk – legalábbis egy mozifilmhez vagy tévésorozathoz képest. Éppen ezért nem a látványos megoldásokon van a hangsúly, hanem a már említett párbeszédeken, a szokatlan szituációkon – és nagymértékben a humoron. A neten a – legalább valamilyen szempontból – humoros dolgok képesek nagyon jól terjedni, nem csoda, hogy a websorozatok nagy részében is hangsúlyt fektetnek rá.
Ezek a tulajdonságok azonban még a legtöbb kifejezetten offline rövidfilmre is jellemzőek. Velük szemben azonban a websorozatok, ahogy a nevük is mutatja, több, egymáshoz legalább lazán kapcsolódó részből állnak. Vannak sorozatok, amelyek egy évadnyi epizódon átívelő történetet mesélnek el, máshol a pár perces jelenetek magukban álló egészek, csak a szereplők közösek, és vannak olyanok is, amik a már említett módon egy-egy tévésorozathoz kapcsolódnak.
A kattintásszám nyilvánvalóan fontos mérőszáma egy-egy webre feltett filmecske vagy sorozat sikerének, de emellett a websorozatok elismerésére egyre több díjat is osztanak. A Happy Tree Friends például már 2003-ban „Best Animated Short Film Made for the Internet”-kategóriában tüntették ki, de ahogy nőtt a műfaj népszerűsége, úgy kapott egyre több websorozat valamilyen kategóriában elismerést a különböző fesztiválokon. Aztán 2009-ben saját díjjal, a Streamy Awards-al rukkolt elő az egy évvel korábban a websorozatok támogatására létrejött az International Academy of Web Television. 2009-ben az online szerepjátékosokat kifigurázó, a gyönyörű Felicia Dayt azonnal netes sztárrá avató The Guild című sorozat kapta a díjat, 2010-ben pedig a beszélgetős TV-showkat parodizáló Between Two Ferns With Zach Galifianakis. A sorozatkedvelők szívét megdobogtathatja, hogy a Joss Whedon is beszállt a websorozat-készítésbe a Dr. Horrible’s Sing-Along Blog-gal, ráadásul a HIMYM „Barney-”ja, azaz Neil Patrick Harris a főszereplő.
Egyre nagyobb teret nyernek tehát az ilyen, netre készített minisorozatok – igaz, hozzánk Magyarországra csak kicsit késve jutott el a „hullám”. 2010 elején viszont már hétről hétre lehetett nézni az indavideóra feltöltött Ajtóstul websorozatot, ezután indult be nálunk is a műfaj. Számos projekt indult, ezek között akadt tévécsatorna által készített „profi” alkotás,, és teljesen alulról építkező vállalkozás is. A legérdekesebb talán a MAB című sorozat volt – ilyen rövid részekből álló thrillert csinálni a „szakadozottság”, a részek megnézése között eltelt idő miatt nem triviális feladat – de egy nagyon színvonalas és érdekes produkció lett.
Az elmúlt egy évben tehát nálunk is egyre több websorozatról hallani – remélhetőleg egyre többször tudunk majd netezés közben saját, egyedi ízekkel rendelkező videókra, sorozatokra kattintani. Ez pedig nem csak nekünk lesz jó, hanem azoknak is, akik lelkesen belevetik magukat az ilyen egyáltalán nem egyszerű munkák gyártásába.
