A demokrácia tartóoszlopai, vagy éppen a legrosszabb emberi ösztönök pofátlan kihasználói – akárcsak a valóságban, úgy a filmekben is megosztó az újságírók megítélése.
A média kulcsfontosságú szerepet tölt be a társadalom működésében, és sokszor az újságírókra hárul a feladat, hogy felelősségre vonják a hatóságokat kijátszó vagy megvesztegető bűnösöket. A nagyhatalmú hollywoodi producer, Harvey Weinstein bukásához és a #MeToo mozgalom kitöréséhez is két elszánt újságíróra volt szükség: az ő történetüket feldolgozó Azt mondta mozikba kerülésének apropóján összegyűjtöttünk tíz filmet, melyek hol magasztaló, máskor lesújtó képet festenek a szakma képviselőiről.
A pénteki barátnő (Howard Hawks, 1940)
A The Front Page című színdarab rengeteg filmes feldolgozást megért, azonban máig az egyik legjobban sikerült változat az egyik első: Howard Hawks A pénteki barátnő című filmje. Hawks forradalmi ötlete az volt, hogy az eredetileg két férfi főhőssel dolgozó karriervígjátékból screwball comedyt varázsolt úgy, hogy a szerkesztő és a visszavonulni vágyó sztárújságíró párharcát egy elvált házaspárra írta át.
A pénteki barátnő leginkább forradalmi (és sokak számára leginkább elviselhetetlen) vonása, hogy elképesztő tempóban pörög: a dialógusokat a géppuskaropogás sebességével, egymás szavába vágva darálják (ez volt az egyik első film, amely felvállalta ezt az életszerű, de kaotikus megoldást). Cary Grant és Rosalind Russell ráadásul szabadon improvizálhatott is, ami együttesen hiteles képet kíván adni a (sztereotíp) újságírói világról. Bár a karrier kontra nyugodt házasélet döntés kissé idejétmúlt, a női riporter felvállalása annál előremutatóbb – az őrültekházával felérő szerkesztőség és a rutinszerű életveszéllyel járó riporteri munka pedig valószínűleg sok néző számára ma is meghatározza a médiavilágról alkotott képét. (Gy. L.)
A nagy karnevál (Billy Wilder, 1951)
Billy Wilder drámája megbukott annak idején, pedig ez minden idők egyik legkönyörtelenebb filmje az újságírói etikátlanságról és törtetésről. Kirk Douglas lecsúszott és Új-Mexikóba száműzött újságírókaraktere, Chuck Tatum egy lokális tragédiát próbál karrierépítő szenzációként eladni: a nagy visszatérés érdekében felfújja a barlangban rekedt parasztember történetét, és hiába forog kockán egy emberélet, különböző korrupt megoldásokkal eléri, hogy a mentőcsapatok is a nagy sztori malmára hajtsák a vizet. Ekkor kezdődik a nagy karnevál, hiszen az egyre nagyobb médiaszenzáció közepette tömegek özönlenek a baleset helyszínére, a főhős pedig egyre kapzsibb módon sütkérezik a dicsfényben.
A nagy karnevál a médiamanipulációról rajzol igen sötét, és máig tökéletesen hű képet hatvan évvel az Éjjeli féreg előtt. Tatum semmibe veszi az erkölcsi és etikai felelősségét az alanyával szemben, a vérre éhes embertömeg pedig olyan kéjjel szemléli a (meghekkelt) élet-halál küzdelmet, mint egy gladiátorjátékon – ahol Tatum az emberélet felett uralkodó császár. A nagy karnevál attól igazán pesszimista film, hogy nemcsak a főhőse és a birkatömegek, hanem a mellékszereplők nagy többsége is negatív (korrupt, pénzéhes, nihilista) figura – a feloldás pedig elmarad. (Gy. L.)
Az édes élet (Federico Fellini, 1960)
Valljuk be: az újságíróknak nem a legjobb a megítélése, soha nem is volt az. Ezt húzza alá Fellini újságíróképe is, ahol Marcello (Marcello Mastroianni) az írói pálya felvállalása helyett a tehetségét elvesztegetve kóborol Rómában bulvárújságíróként, a tengődése közben pedig (az egzisztenciális gyötrődés pillanatai mellett) epizodikus kalandokba bonyolódik.
Az édes élet a felszínen valóban édes, hiszen Marcello a semmittevése ellenére jó körülmények között él, azonban a szellemi nihil olyan teher, ami lassanként agyonnyomja. Elcsábítani egy sztárszínésznőt, partiról partira járni, kiaknázni két ártatlan gyerek csodalátását csupán pillanatnyilag szórakoztató. A paparazzi szót meghonosító film arról a válságról tudósít az elsők között, ami elharapódzott a hatvanas évek értelmiségén, és ami alól ma sem teljesen mentesek az újságírásra fanyalodók. (Gy. L.)
Az elnök emberei (Alan J. Pakula, 1976)
A hetvenes évek mély depressziója új műfajt teremtett: a paranoiathrillerét. A hullám egyik kiindulópontja pedig éppen az az esemény volt, amiről Az elnök emberei szól: a Watergate-ügy, ami a 20. század egyik legfurcsább politikai botrányaként Nixon elnök lemondásához vezetett.
Alan J. Pakula paranoia-trilógiájának a legkedveltebb darabja (a Klute és A Parallax-terv után) annak ellenére szegez a fotelbe a feszültségével, hogy nincsenek benne akciójelenetek vagy közvetlen életveszély, ráadásul a történet végpontja is közismert. Az egyre feljebb vezető szálak döbbenete máig páratlan élmény, ahogy a profi és elszánt igazságkereső Redford-Hoffman páros is legendássá vált. A 4 Oscar-díjat nyert Az elnök embereit nem véletlenül kezelik máig az oknyomozó újságírás egyik alapfilmjeként még az újságíróiskolákban is. (Gy. L.)
Gyilkos mezők (Roland Joffé, 1984)
A ’60-70-es évek felforgató filmjeinek szókimondó attitűdje a ’80-as évekre teljes klasszicizálásba fordult. A műfaji revíziók helyett ismét a klasszikus zsánerképek hódítottak, a szerzői látásmódot pedig a bevett sémák professzionális alkalmazása váltotta fel. A Gyilkos mezők az ellenkulturális mozgalom két történelmileg meghatározó témáját – a vietnámi háborút és a tényfeltáró újságírást – kombinálja hagyományos felépítésű hőstörténetében.
Vietnám volt Amerika első vesztes háborúja, Nixon pedig az ország első bukott elnöke, akit egy riporterpáros leleplező cikke késztetett lemondásra. Mindkét esemény nagyban hozzájárult azokhoz a belpolitikai viszályokhoz, amelyek kulturális és közéleti szempontból is meghatározták az évtizedet. Roland Joffé rendezése ellenben messziről tekint vissza a kor feldúlt állapotaira. Kambodzsa háborúba sodrásának eseményei és a külföldi tudósítók szerepe a konfliktusban leginkább figyelemfelkeltő motívumokként jelennek meg.
Míg a film első fele izgalmas thrillerként rántja be a nézőt a feszült légkörű akciókba, addig a cselekmény második részének valós háborús atmoszférája már némi kommentárral is szolgál az újságírók történésekbe való beavatkozásának szükségességével kapcsolatban. A lelkiismereti kérdésként felvetett probléma megoldása viszont megelégszik a hagyományos hősszerepek megerősítésével és a családi újraegyesítés boldogságával. A Gyilkos mezők a kor hollywoodi produkcióinak megfelelően gyárt lebilincselő műfaji darabot az igaz történet mögötti fajsúlyos társadalmi kérdésekből. (L. D.)
Félelem és reszketés Las Vegasban (Terry Gilliam, 1998)
Terry Gilliam a Brazil és a Tizenkét majom után ismét egy paranoid tablót készített az emberi elme rejtett mélységeiről. A Félelem és reszketés Las Vegasban pszichedelikus utazása egy excentrikus sportújságíró és zakkant ügyvédje semmibe tartó kalandjának bódult állomásait járja végig.
A Hunter S. Thompson önéletrajzi ihletésű regényéből készült adaptáció elsősorban a különböző tudatmódosító szerek hatásának vizuális reprezentálására vállalkozik. Johnny Depp riporter karaktere – a valódi Thompson alteregójaként – egy sivatagi motorversenyről való tudósítás helyett inkább Las Vegas képzelt rémképekkel dúsított helyszínein barangol. A cselekménytelen történet lazán kapcsolódó epizódjai során pedig mindenféle humoros és groteszk drogvíziók részesei lehetünk. A szubjektív képzelettársításokat a döntött képek és az instabil kamera bizonytalansága, a kényelmetlen közeli-, valamint szokatlanul extrém beállítások elidegenítő hatása és a kaszinók vibráló fényei teszik átélhetővé.
A költői narráció viszont egy bohém művész gondolati keretébe foglalja a látottakat. A magára az újságírás doktoraként hivatkozó főszereplő kigyógyítja írói fogalmazásmódját a tárgyilagosság kényszeréből. Így válik végül az események metaforikus ikonográfiával dúsított, ironikus rekreációja az amerikai álom abszurd kifordításává. (L. D.)
Jó estét, jó szerencsét! (George Clooney, 2005)
George Clooney második – rendezőként és (társ)forgatókönyvíróként is jegyzett – nagyjátékfilmje a televíziózás hőskorát felelevenítve beszél az újságíró szakma felelősségvállalásának szükségességéről. A Jó estét, jó szerencsét! megtörtént eseményeket dolgoz fel, hogy a valós riporterek életén keresztül a tömegkommunikáció ma is aktuális közéleti szerepéről tudósítson. A dramatizált események egy McCarthy szenátor kifogásolható tevékenységeit leleplező hírműsor létrejötte körül forognak.
Az ’50-es évek Amerikájának hidegháborús paranoiáját az állandósult kommunista ellenes boszorkányüldözések jellemezték. A McCarthy nevéhez köthető feketelistázások ideológiai alapon lehetetlenítettek el embereket és tettek tönkre karriereket. Ugyanakkor ez volt a televíziózás megjelenésének időszaka is, ami lehetővé tette a tömegek valós idejű, közvetlen megszólítását.
A szerkesztői munkára koncentráló cselekményt az archív felvételekkel, interjúkkal és bevágott reklámokkal dúsított fekete-fehér képek tárgyilagossága teszi autentikussá, amitől az alkotás maga is egy korabeli tévés produkció hatását kelti, miközben a stílus a kiábrándult karakterek keserű küzdelmének érzelmi hátterét is kifejezi. Az adást gyártó televíziós újságírók politikai állásfoglalása szakmai kötelességük fontosságára hívja fel a figyelmet, amivel valós eredményeket és igazi változást is képesek elérni. Ezáltal a film a független sajtó kollektív diadalának állít emléket a szponzorált propagandával és a befektetők reklámblokkjainak anyagi alapú cenzúrájával szemben. (L. D.)
Frost/Nixon (Ron Howard, 2008)
A Richard Nixon körül kibontakozó, leleplező erejű, újságírói bravúrok közül elsősorban Bob Woodward és Carl Bernstein oknyomozó munkáját szokás felemlegetni, akik a Watergate-botrány felgöngyölítésében szereztek múlhatatlan érdemeket (lásd: Az elnök emberei). A dráma- és forgatókönyvíró Peter Morgannek hála azonban újra rivaldafénybe került az a David Frost is, aki a tényfeltáró interjúzás terén alkotott maradandót. Egészen pontosan a televíziós műsorvezetőnek a kamerák előtt sikerült kicsikarnia egy bűnösségét beismerő vallomást az egykori amerikai elnökből a lehallgatási botrányával kapcsolatban.
A Frost/Nixon veretes karakterdráma, ahol a játékidő nagy részében az angol showman (Michael Sheen) és a republikánus amerikai elnök (Frank Langella) beszélget egymással. Társalgásuk azonban inkább emlékeztet egy verbális bokszmeccsre. Ezt az érzetet erősíti, hogy a sportfilmekben (A remény bajnoka, Hajsza a győzelemért) is otthonosan mozgó Ron Howard az interjúfelvételek szüneteiben olyan beállításokkal ragadja meg a szembenálló feleket tanácsokkal ellátó stábtagokat, mintha a két férfi tényleg egy ringben lenne. És valóban: Frost és Nixon egyszerre mérik össze intellektusukat és férfiasságukat – utóbbi téren gondoljunk csak a fűző nélküli cipő nőiességhez kapcsolt motívumára. A tét pedig óriási: az elnökből kicsikart beismerő vallomás véget vethetne a 1970-es éveket jellemző, amerikai értékválságnak.
A Frost/Nixon az újságírás világában játszódó drámák szerethető darabja. Szerethető, mert jószándékúan emlékeztet arra, hogy mennyi retorikai ismeret és micsoda szellemi felkészültség, pszichológiai jelenlét szükséges egy valódi vitához. (Egyben talán magyarázatot is ad arra, hogy miért vesztek ki a magyar médiából az országgyűlési választásokhoz kapcsolódó politikai viták.) Legszívesebben mégis David Frost személyiségfejlődése kapcsán lehet emlékezni rá: a televíziós sztárnak a film egy pontján döntenie kell, hogy megelégszik a showmani célokkal, vagy valóban beleáll a tényfeltáró munkába. A Frost/Nixon érvrendszere tulajdonképpen az infotainment tartalomgyártással szemben a mértékadó újságírás mellett foglal állást. (K. T.)
Éjjeli féreg (Dan Gilroy, 2014)
„Egy átlagos, félórás Los Angeles-i híradóba belesűrítenek minden helyi hírt: beleértve a költségvetést, a közlekedést, az oktatást, a bevándorlásügyet – mintegy 22 másodpercben. Ugyanakkor a helyi bűnesetek nemcsak vezető hírek lesznek, de 14-szeres időt tesznek ki.” Az Éjjeli féreg gyújtópontja a hírműsorokat jellemző tabloidizáció. Az a folyamat, ahogy a mértékadó híreket szépen lassan háttérbe szorították az erőszakos bűnesetek, a látványértékkel rendelkező balesetek és természeti katasztrófák. A film főhőse amolyan utcai gerilla-riporter, aki azért versenyez a rendőrökkel, illetve hasonszőrű kollégáival, hogy először érjen egy bűncselekmény vagy baleset helyszínére, és aztán kamerájával vért és szenvedést rögzítsen.
Az Éjjeli féreg tehát nem kimondottan újságírókról szól, inkább a híradózás világáról, Dan Gilroy pedig nem piedesztálra, hanem pellengérre állítja ezt a szakmát. Már a film műfaja is különös, színtiszta pszichothriller. A Lou Bloom névre keresztelt főszereplő azonban egy szimbolikus alak. Egyszerre testesíti meg a gátlástalan médiát, a kizsákmányoló kapitalizmust és a gyökértelenséggel járó amerikai álmot. És hiába látjuk, ahogy ez a kidülledt szemű, amorális szörnyeteg (Jake Gyllenhaal) egyre mélyebbre és mélyebbre süllyed az amerikai nemzeti identitás által megkövetelt önmegvalósítás érdekében, egyszerűen karfaszorongatóan izgalmas nézni karrieremelkedést biztosító határátlépéseit. Hol egy holttestet mozdít el egy ígéretesebb beállítás érdekében, hol egy gyilkossági helyszín ajtaját lépi át. És az igazság az, hogy mindezt értünk, vérre, erőszakra, látványra vágyó nézőkért is teszi. (K. T.)
Spotlight – Egy nyomozás részletei (Tom McCarthy, 2015)
A Spotlight beletenyerelős film, hiszen napjaink egyik legélesebb problémáját vállalja fel: a papok gyerekmolesztálását, amit az utóbbi időkben hiába próbál kezelni a katolikus egyház hol jobban, hol rosszabbul, még nem lezárt ügy. Tom McCarthy drámájának a Boston Globe újságírói a főszereplői, akik egy hatalmas kiterjedésű pedofilbotrányt göngyölítettek fel, amely nemcsak Amerikát, hanem az egész világot megrázta.
A Spotlight mintáját látványosan Az elnök emberei adja, de ez mit sem változtat azon, hogy az ismerős stratégiát a kor igényeihez igazítva (látványosabb drámai csúcspontok, magánéleti szálak) az utóbbi évek egyik leghatásosabb filmje lett belőle. Itt is az ügy terebélyesedése a megdöbbentő, ám ebben az esetben nemcsak a vertikálisan, hanem a horizontálisan terjedő szálak is növelik az oknyomozó csapat munkájának a tétjét. A Spotlight az újságírói hatalom diadalfilmje, amely ugyanúgy szól a szakmával járó felelősségről, mint a mindennapos küzdelemről egy világrengető történet feltárása érdekében – joggal nyerte tehát el 2016-ban nemcsak a legjobb forgatókönyvnek, hanem a legjobb filmnek járó Oscar-díjat is. (Gy. L.)
