Gabriela Pichler filmjének fő motívuma a kiszolgáltatottság, aminek csak az egyik eleme a bevándorlólét, emellett a munka, a család és a barátok elveszítésének lehetőségétől válik a film mindenki számára átélhetővé – éljünk bosnyákként Svédországban, vagy magyarként Angliában.
Raša (Nermina Lukac) édesapjával él Svédországban, egy helyi gyárban csomagol, míg egyszer csak a csoportos leépítés áldozatává válik. Munkája elvesztésével mintha kihúzták volna a lába alól a talajt, amin beteg édesapja, a gyárban maradt barátai és természetesen a bevándorló-státusz sem segít. Raša kétségbeesetten munkát keres a maradék játékidőben, ami ugyan kicsit hosszúra nyúlik, de a lány szimpatikus karaktere, a színésznő őszinte játéka és dokumentumfilmszerű forma mégis elég izgalmassá teszi ahhoz, megérje végignézni az egyszerű, de végtelenül aktuális történetet.
Egyre több skandináv film állítja középpontjába a migránsokat, hol az ott élők, hol a saját szemszögükből ábrázolva. Az Enni, inni, meghalni az utóbbiak közé tartozik, és azért is üdítő kivétel, mert a kelet-európai bevándorlók végre nem maffiózóként jelennek meg, mint például az Eltűnés sorrendjében című filmben vagy az Elátkozott városban, hanem átlagos, dolgozó emberekként. A filmben nem hangsúlyos, hogy Raša és édesapja pontosan honnan érkeztek (még ha Montenegróból, a nyelvből és a muzulmán vallásukból ki is lehet következtetni, hogy bosnyákok), ezáltal ők az egész kelet-európai régiót képviselik. A rendezőnő (akinek szülei maguk is boszniai és osztrák bevándorlók voltak) úgy jeleníti meg a gyárat, ahol Raša is dolgozik, mintha az Svédország lenyomata lenne kicsiben: ugyan keveredik a kelet-európai, a thai, az iraki kultúra, de mindenki svédül beszél – és a svédek döntenek arról is, ki maradhat és kinek kell mennie.
És ha már Svédország, a film nem átallja az agyon dicsért svéd jóléti államot némi egészséges kritikával illetni. Kiderül, hogy még egy svéd kisnyugdíjas is panaszkodik időnként arról, hogy kevés a nyugdíj, az elbocsájtásuk után pedig munkaügyi központosok segítik szereplőinket, hogy feldolgozzák a helyzetet és újraértékeljék önmagukat. Egyfelől legalább törődnek velük, másfelől inkább görbe tükör ez: nem lelki segélyre van szükségük, hanem munkára. A film ráadásul szembe megy azzal a sztereotípiával, hogy a bevándorlók csak a segélyért vándorolnak északra: Raša úgy gondolja, hogy ő csak a csomagoláshoz ért, abban viszont kiemelkedik a többiek közül, munka nélkül pedig annyira feleslegesnek érzi magát, hogy elkeseredésében még egy szupermarketbe is beáll a pénztár mellé csak úgy önként bepakolni a vásárolt termékeket a vevők szatyrába.
A formát a dokumentumfilmtől kölcsönözte a rendezőnő az ismeretlen színészekkel, a kézikamerával és intim zónába mászó arcközelikkel, de a történet sem áll távol a dokumentumfilmektől, hiszen több aktuális társadalmi problémát helyez a film középpontjába. Nem véletlenül érdemelte ki Pichler első játékfilmjével – aminek rendezője, forgatókönyvírója és vágója is ő volt egy személyben – az év felfedezettje jelölést a Torontói Filmfesztiválon és az Európai Filmdíjon, a Velencei Filmfesztiválon pedig közönségdíjat ért az Enni, inni, meghalni.
A film végén szereplőink bohócnak maszkírozva tűnnek fel. Fellini – akitől ugye nem állt távol a cirkusz világa – azt mondta: „a bohóc tükör, amelyben az ember önmaga groteszk, torz, nevetséges képét látja viszont” – ám a filmnek köszönhetően a nézők, akik élhetnek egy idegen országban, lehet egy beteg rokonuk vagy éppen elveszítették az állásukat akár saját életükre is ráismerhetnek Raša történetén keresztül anélkül, hogy bohóccá válnának.